Az emberi eredetű éghajlatváltozás által okozott krízishelyzet legalább annyira társadalmi probléma, mint természettudományos. A tudományos és társadalmi kérdések interakciója adja meg számunkra azokat a jövőképeket, amelyekkel reálisan számolhatunk. Az elmúlt évtizedek kormányközi tárgyalásai kapcsán a társadalmi hatások fokozatosan kerültek szóba, de a helyzet kritikus voltáról és extrém hatásairól a kutatók és a politikusok szemérmesen hallgatnak. Teljesen közhelyszerűen kezeli a média és annak fogyasztói is a drámai hangú, az emberiséget érintő krízishelyzetre vonatkozó nyilatkozatokat, azok súlyát relativizálja. A klímapolitika iparrá vált, de ez az ipar a szükséges változások drasztikus volta miatt talán több kárt is okoz, mint hasznot.
Európában a 2018 végén megjelent és 2019-re erőteljessé vált tiltakozó mozgalmak próbálnak ebből a felvilágosodás üdvtörténetének kereteibe illő, megnyugtató narratívából kitörni. Egy svéd tizenéves kellet, hogy őszinte kisgyermekként rámutasson: az anderseni mese királyának új ruhája társadalmi konvenciókból szőtt káprázat. Jelen írás három tényezőt tekint át, amelyek együttesen eredményezik a klímaváltozással kapcsolatos jelenlegi helyzetet. A három aspektus: a természettudományos valóság, a társadalmi válaszok és a valósággal való szembenézés nehézsége.
I. A fizikai valóság
Az éghajlatváltozás kapcsán már sok minden elhangzott és nem célja az írásnak ismételni azt, ami már közismert és elfogadott. Néhány alapvető elemet azonban érdemes kiemelni, mozaikszerűen, mivel a helyzetelemzés szempontjából alapvetőek:
Gyakorlatilag konszenzus van arra vonatkozóan, hogy az emberi tevékenység hatásai az ipari forradalom kezdete óta egyre markánsabban befolyásolják a globális éghajlatot, és a globális átlaghőmérséklet emelkedéséhez, a „megszokott” időjárás stabilitásának csökkenéséhez, a szélsőséges időjárási események gyakoriságának növekedéséhez vezet.
Az alapvető elv, amit a nemzetközi tárgyalások igyekeztek szem előtt tartani és formálisan is elfogadott, hogy elkerüljük a veszélyes mértékű emberi beavatkozást az éghajlati rendszerbe. A változások mértékét a globális átlaghőmérséklet növekedésének mértékéhez szokták kapcsolni, mint indikátorhoz, és különböző küszöbértékeket adnak meg a tudósok, amely értékekhez köthető a hatások szintje. Jelenleg az ipari forradalom előtti kor szintjéhez képest 0,9 °C-al magasabb a globális átlaghőmérséklet [ii]. A szakpolitikai diskurzusban általában a 2°C-os küszöböt tartották elfogadható határértéknek, mint azt a küszöböt, amely alatt kell tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését, de az elmúlt években ez már meghaladottá vált. Ez annak az eredménye, hogy amikorra a tudományos és politikai konszenzus már elfogadottá vált a 2 °C-os küszöb kapcsán, akkorra megjelentek olyan kérdések, hogy nem-e túl magas ez az érték. Az alacsonyabb értékű átlaghőmérséklet emelkedéshez kapcsolódó hatásokról is több információ és nagyobb bizonyosság áll rendelkezésre az utóbbi évek során és a nemzetközi közösség az átlaghőmérséklet emelkedés következményeinek etikai és egyenlőségi kérdéseit is elkezdte feszegetni. Ennek a tudásbeli és gondolkodásbeli fejlődésnek az eredménye, hogy a „biztonságos küszöb” mértékét 1,5° C körüli változás szintjére teszik a tudósok. A Párizsi Megállapodás 2015-ben már azt tűzte ki célul, hogy jóval 2 °C alatt stabilizáljuk a globális átlaghőmérséklet emelkedését az ipari forradalom előtti időkhöz képest. A Párizsi Megállapodás eredményeként, az IPCC nevű nemzetközi tudományos testületet kértek fel [iii], hogy értékelje és jelentsen az 1,5 és 2° C változás közötti különbségről és hogy mi lenne szükséges ahhoz, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését a 1,5 fokos küszöb alatt tartsuk.
A globális átlag-hőmérsékleti határértékek sajnos nem egyértelmű célok, mivel bizonytalanság van abban, hogy pontosan milyen esetekben tudjuk tartani ezeket a határértékeket. A 66%-os valószínűséggel vagy 33%-os valószínűséggel megtartott 2°C egészen mást jelent, mint egy 100%-os valószínűséggel megtartott. Ez a tény a tudomány nyelve és a politika nyelve között nehezen fordíthatóvá teszi a határértékeket vagy félrevezetésre adhat lehetőséget. Így a politikában ezeket elég gyakran ki is használják és az elfogadhatatlant próbálják eladni megnyugtatóként – elhallgatva, hogy az adott cél-szint elérése milyen bizonyossággal valósul meg. Ki ülne fel egy olyan repülőre, amelynél csak 33% a valószínűség, hogy szerencsésen megérkezik a célba?
Az IPCC 1,5° C-os jelentésében az aggodalom okai nevű, informálisan csak izzó parázs diagramnak nevezett ábra mutatja be az átlaghőmérséklet emelkedésének összefüggését öt átfogó területen, amelyhez az alsó ábra tíz kiválasztott területről ad hasonló információt. Az ábrán túl, a jelentés sok részletet leír a várható hatásokról, például arra vonatkozóan is, hogy mennyi további élőhely veszik el, amikor 1,5 °C-tól 2° C-ra nő a globális átlaghőmérséklet, vagy hány tengeri jégmentes nyár lesz az Északi-sarkon. Az esély egyszer 100 évben valószínűségről egyszer 10 évben valószínűségre növekszik. Egyes hatásoknál ez a félfokos változás meglepően éles növekedéssel jár – például azt becsüli, hogy a globális népesség szélsőséges hőhullámoknak legalább ötévente kitett része 14-ről 37 százalékra emelkedik. Hasonlóképp a korallzátonyoknak „csak” további 70-90 százaléka pusztul el a 1,5 fokos határ alatt, de 99 százalék egy 2 °C-os világban. A sarkvidéki permafroszt olvadása 2,3-szor rosszabbodik, az állatfajok kihalása 2-3 szorosára nő a fél fokos átlaghőmérséklet emelkedés kapcsán.
Ezek kijózanító tények, mivel a 2° C-os globális átlaghőmérséklet, mint cél megtartása maga egy nehezen elérhető cél – és a 2 °C-os átlaghőmérséklet emelkedést meghaladó világban még drasztikusabb következményekkel számolhatunk.
Mivel az éghajlatváltozás a légkörbe jutó üvegházhatású gázok mennyiségének és éghajlat-módosító képességének, és a gázok légkörben tartózkodásának is a függvénye, ezért ki lehet fejezni az éghajlatváltozás mértékét kibocsátási „költségvetésekkel” – mennyi üvegházhatást eredményező gáz tartózkodik a légkörben ahhoz, hogy egy bizonyos átlag-hőmérsékleti szint bizonyos valószínűséggel tartható legyen. Amikor 1,5 °C-ról vagy 2° C-ról, mint küszöb alatt maradásról beszélünk, akkor az összes gazdaság, iparág, régió soha nem látott átalakítását állítjuk magunk elé. Ha nagy bizonyossággal tartani akarjuk a 1,5° C-os határt, a világnak 25-30 Gt CO2e-re kell csökkentenie a kibocsátásait átlagosan 2030-ra, ennyi a rendelkezésre álló „költségvetés”. A világ jelenleg abba az irányba halad, hogy ennek a duplájánál többet bocsátson ki 2030-ra (52-58 Gt CO2e). Ha két fokos küszöb alatt szeretnénk tartani a kibocsátásokat, akkor az éves kibocsátásokat 20 %-al a 2010-es szint alá kellene vinni 2030-ra. Az 1,5 °C-os küszöbhöz a kibocsátásoknak 40-50 százalékkal kellene csökkenni 2030-ra. Tehát, jelenlegi tudásunk szerint kevesebb, mint 11 évünk van arra, hogy az 1,5°C fokos küszöböt 66%-os valószínűséggel ne haladja meg a globális átlaghőmérséklet emelkedése.
A szén-dioxid kibocsátásoknak 2050-re globálisan nettó nullára kell csökkenni a 1,5° C-os küszöbhöz és 2075-re kell elérni ezt a szintet a 2 °C-os küszöbhöz.
Az elérendő célokkal szemben a Föld energiamérlege messze nincs egyensúlyban – a szoláris energia, amit a Föld elnyel, meghaladja a világűrbe visszavert mennyiséget. Ennek az elsődleges megjelenése a folytatódó globális felmelegedés, és az óceánok tárolt hőmennyiségének növekedése [iv]. Az egyensúly hiánya jelentős, és az azt kiváltó fő üvegházhatású gáz, a szén-dioxid kibocsátása nem hogy csökkenne, hanem a légköri koncentrációjának növekedése is gyorsul – így a globális karbon költségvetést várhatóan túlköltjük.
A lassú visszacsatolások fenyegetése
Az éghajlatváltozást okozó emberi tevékenység és annak természetbeni hatásai között nem lineáris az összefüggés – a hatások és azok időzítése nem áll egyenes arányban az előidéző emberi tevékenység mértékével és időbeli eloszlásával. Az emberi eredetű és természetes folyamatok interakciója kapcsán jelennek meg pozitív visszacsatolási folyamatok, azaz az emberi tevékenység olyan természetes folyamatokat indít el, erősít fel, amelyek nagymértékben gyorsítják az éghajlatváltozás folyamatát és leállításuk, lassításuk az őket kiváltó emberi eredetű kibocsátások csökkentésével sem szükségszerűen lehetséges.
Két lassú visszacsatolás van, amelyek a helyzettől függően felnagyíthatják és tompíthatják is a klímaváltozás hatását. Az egyik ilyen a jégmezők mérete és albedója (fehérsége). A felmelegedéssel csökken a jégfelszín mérete és a sötétebbé váló felszín több napfényt nyel el. A másik ilyen visszacsatolást az óceán, talaj és bioszféra okozza. Ezek, ahogy a bolygó melegszik, egyre több üvegházhatású gázt bocsátanak ki (jelenleg a tengerek, talaj és bioszféra az éves kibocsátások kb. 45 százalékát nyeli el. Ezeket azért is fontos hangsúlyozni, mivel az éghajlati modellek, amelyeket az IPCC használ, leginkább csak a gyors visszacsatolásokat (vízgőz, felhőzet, tengeri jég változás) veszi figyelembe, a lassú visszacsatolások felett az IPCC átsiklik. Ez problematikus, mivel ezek már most működésbe lépnek és hatásuk növekedni fog, ahogy a globális hőmérséklet emelkedik [v].
A lassú visszacsatolási folyamatok nem szükségszerűen lineárisak, elérhetnek olyan fordulópontokat, amelyek után hirtelen felgyorsulnak. A jégmezők esetén várhatóak leginkább ilyen folyamatok, amelyek felgyorsulva, már az őket eredetileg kiváltó klímaváltozás nélkül is tovább folynak, elérve azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés az eredeti állapotba, ahogy a Földet most ismerjük.
A lassú visszacsatolási folyamatok tehát nagymértékben ronthatják a kilátásokat. A tengerszint emelkedés mértékét a fő kutatási irányba mutató becslések már 2100-ra 1-2,5 méterre becslik [vi], szemben az IPCC fél méter körüli utolsó adataival. A 2 méteres felső határ azon a feltételezésen alapszik, hogy a gleccserek nem fognak a jelenleginél gyorsabban mozogni. Azonban a Déli-sarknál a jégmezők olyan jégmennyiséget tartanak vissza, amelyek tengerbe csúszása és olvadása 20-25 méteres tengerszint emelkedést is okozhat[vii]. James Hansen amellett érvel, hogy exponenciálisan veszítenek a jégmezők a tömegükből, amely a sebesség megduplázódását jelenti egy évtized alatt. Az évszázad végére 3 °C globális átlaghőmérséklet emelkedést mutató globális felmelegedés így akár 15-25 méteres tengerszint emelkedéssel is járhat. Ehhez még tudni kell, hogy az emberiségnek körülbelül egyharmada a tengerpartokon, azok közelében él és a világ nagyvárosainak is több mint a fele a tengerpartokon helyezkedik el.
A fajok kihalása is hasonló dinamikának engedelmeskedik. Az állat és növényfajokra, mint emberek számos módon nyomást gyakorlunk, gyakorlatilag elfoglalva a bolygót, amely nyomásnak része a földhasználat, a föld kizsigerelése, nitrogén műtrágyázás, egzotikus fajok behurcolása és sok egyéb. A gyors klímaváltozás ezekhez a stressz tényezőkhöz járul hozzá, ahogy a klimatikus zónák évente pár kilométerrel elmozdulnak észak-dél irányba. Egy faj akkor éri el a fordulópontot, amikor a kihalási folyamat felgyorsul, amikor az adott faj vagy a faj részére szükséges élelemforrás nem tud elég gyorsan migrálni vagy adaptálódni, hogy elfogadható életkörülmények között éljen. A különböző fajok élete függ egymástól és amikor néhány nyomás alá kerül és kihal, akkor lehetséges, hogy ez az egész komplex ökológia rendszer összeomlásához vezet. Azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés, az adott faj szempontjából akkor éri el egy faj, amikor a népessége már nagymértékben csökkent és a környezete annyira ellenséges, hogy a faj egyedszámát tekintve nem tud felépülni. Ekkor elkerülhetetlen a kihalása, a kipusztulása.
A folytatódó klímaváltozás, más ember által okozott stressz faktorokkal, a földi fajok jelentős részét kihalással fenyegeti. Az IPBES 2019 jelentés szerint a körülbelül 8 millió földi faj közül (ebből 5,5 millió rovar) 1 milliót kihalás fenyeget, sokat évtizedeken belül – a gyorsuló globális kihalási hullám sebessége gyorsabb, mint az elmúlt 10 millió évben és ez a sebesség fokozódik. Csak a klímaváltozás miatt a fajok 5%-a kerül a kihalás veszélyébe egy 2° C-os klímaváltozás miatt, amely egy 4,3 °C-os forgatókönyv esetén 16%-ra emelkedik. Még az 1,5-2 °C-os globális felmelegedés esetén is a szárazföldi fajok többsége is jelentősen csökken. [viii]
A klímaváltozással a trópusi és a szubtrópusi égövben az egész év rendkívül meleggé válik, amennyiben a globális felmelegedés folytatódik. Ezzel a kültéri tevékenységek elvégzése egyre nehezebbé válik, holott a legtöbb emberi tevékenység elkerülhetetlenül a szabadban történik.[ix] Az extrém hőség mellett szélsőséges esőzések, áradások is várhatóak, mivel a melegebb levegő több vízgőzt tud tárolni és mivel a tengerek felszíne is melegebb. A szélsőséges körülmények emigrációs hullámokhoz vezetnek, amely destabilizációs tényezőként jelenik meg a bevándorlási célterületeken is. A világnak már jelenleg is nehézséget okoz a menekültek helyzetének kezelése, a klímamenekültek nagy száma tovább fogja nehezíti ezt a helyzetet.
II. Az emberi tényező
A klímatudomány, különösen annak a kormányok által kontrollált, az IPCC által összefoglalt verziója olyan képet fest, amely korlátozottan veszi figyelembe annak szinergisztikus hatásait más globális megatrendekkel.
Az embereknek a környezetre gyakorolt hatása összefügg az emberek számával és azzal, hogy az egyes ember milyen hatást gyakorol a környezetére, amely a bőség/gazdagság és a rendelkezésre álló technológia függvénye. Jelenleg mind az emberi népesség, mind pedig a gazdagság globális tömege növekszik és a rendelkezésre álló technológia is növekvő hatékonyságú. A túlnépesedés definíciója is hasonló összefüggéseket feszeget: A Föld egy területe akkor tekinthető túlnépesedettnek, amikor a népességét nem lehet fenntartani a nem megújuló erőforrások gyors elhasználása (vagy a megújuló erőforrások nem megújulóvá alakítása) és a környezet népességfenntartó kapacitásának csökkentése nélkül [x].
A globális mértékű túlnépesedés nem kérdéses, és az sem, hogy hosszabb távon a Föld nem tudja eltartani a jelenlegi dinamikával gyarapodó emberi népességet. A népesedési trendek megfordulása vagy tervezett módon, vagy a populáció összeomlása útján, de mindenképp várható a jövőben, hiszen a globális életfenntartó rendszereket terheljük túl.
A környezetre gyakorolt hatásmechanizmusban fontos annak is a logikája, hogy a meglévő technológiát és a bőséget milyen úton módon használjuk – avagy a gazdaságot milyen mozgatórugók vezénylik. A jelenlegi gazdasági rendszer kritikája már évtizedek óta rámutat, hogy a felhasznált anyag és energia, valamint az emberi tevékenység következtében keletkező szennyezés (mind anyag, mind energia) korlátozása szükséges, mivel egy végtelen növekedésre kalibrált gazdasági logika egy korlátokkal rendelkező rendszerben nem működőképes [xi].
Az extrémnek tűnő, apokaliptikus jövőképekkel szemben a társadalmi valóságban a klímaváltozás hatásai csak korlátozottan jelennek meg, a problémák egyikeként, de messze alacsonyabb profillal, mint amely a fontosságukból következne. Miért van ez? Miért nem kezelik az emberi társadalmak megfelelő súllyal a válságot – mert a leírtak racionálisan elodázhatatlan válságkezelést kívánnának?
A nyugodt attitűd jelentős mértékben a francia forradalom óta fennálló és dominánssá vált tudományos üdvtörténetben kereshető. A tudományba és fejlődésbe vetett hitvallás az, hogy a társadalmak fejlődése lineárisan progresszív és a tudományos alapokra helyezett probléma kezelés minden kihívásnak meg tud, és meg fog felelni. Ez a gondolkodás beépült a társadalmak mindennapi gondolkodásába. A társadalmi üdvtörténet logikáját képezi le az a gazdasági felfogás is, amely szerint a gazdasági növekedés is végtelen. Igyekszik elkerülni, ignorálja a potenciális és valós összeomlás lehetőségét, a diszintegrációs trendeket, azt hogy a véges erőforrásokat nem lehet végtelenül kiaknázni, felhasználni. Ez a newtoni fizika rendszerére épülő társadalmi gondolkodás ironikusan szemben áll a termodinamika második főtételével.
A tudományos problémamegoldásába vetett hit a társadalmi valóságban párosul a demokratikus politikai rendszerek inherens időhorizont deficitjével. A választási ciklusok a döntéshozók gondolkodásában a rövid távú problémák megoldására irányítják a figyelmet és a hosszabb távú problémák megoldását igyekeznek a választási cikluson túlra tolni – vegye kézbe valaki más a forró krumplit, ne nekik kelljen vele foglalkozni. A választási ciklusokat meghaladó tervezés működőképességét is jelentősen torzítja a politikai érdekek fókusza a rövidebb táv irányába – leértékelve a jövőt a jelennel szembe.
A klímaváltozás politikai kezelését évtizedekig nehezítette a kérdés komplexitása, a tudományos közösség által adott válaszok, előrejelzéseknek a bizonytalansági tényezőkkel együtt kommunikált volta. Egy másik kritikus tényező, amely az éghajlatváltozással kapcsolatos kihívásra adandó sikeres politikai választ akadályozza, a klimatikus rendszer késleltetett hatásmechanizmusa. A kibocsátások hatása a természetes rendszer összetettsége miatt évekkel, évtizedekkel később jelentkezik és a hatások megjelenése nem áll egyenes arányban a rendszerre gyakorolt emberi hatással Ennek oka a természetes rendszerek tároló kapacitásában és a lassú visszacsatolási mechanizmusok működési szabályaiban kereshető. Az emberek számára ez megtévesztő, mivel az ok-okozati összefüggések időben távol helyezkednek el egymástól, azok így tapasztalati úton kevésbé elfogadottak.
Tehát a klimatikus rendszerre gyakorolt kezdeti „beavatkozás” időszakában azt jelenti a rendszer késleltetése, hogy habár kognitív módon felfogható, a politika rövid távra koncentráló világában nem létezőek vagy ignoráltak ezek a hatások. Miközben a politika világában a relatív kérdéskörök uralják a politikai dinamikát – amely kérdésekre kevésbé jellemző az a kitérhetetlen, tárgyalásokkal meg nem puhítható logika, tárgyalásokkal fel nem puhítható határok, itt más típusú, fizikai valósággal kell szembenézni, amely nem rendelkezik azzal a rugalmassággal, puhíthatósággal, azokkal a kiskapukkal, amelyet a politika világának tárgyalói megszoktak. A kérlelhetetlen tények, határok és következmények nem megszokottak ezekben a diskurzusokban.
III. A klímaváltozás „kezelése”
A klímaváltozás problémájának felismerése és a politikai napirendre tűzése a tudományos társadalom, mint episztemikus közösség érdeme volt. A majd harminc éve tárgyalt kérdéskör kezelése terén azt látjuk, hogy a tudományos ismeretekhez képest mindinkább lemarad a politika válasz, probléma megoldás hatékonysága. Ez az növekvő lemaradás annak a következménye, hogy a tudományos ismeretek és bizonyosság a klímaváltozással kapcsolatosan nagyon gyorsan növekedtek. Három évtized alatt az emberi hatás az éghajlati rendszerre szintén erősödő hatással volt – a kezdeti kicsit elmélet kérdésből az emberiség jövőjének egyik meghatározó kérdésévé vált.
A tárgyalási folyamatok az elmúlt évtizedekben ciklikusan zajlottak, amely ciklusokat három részre oszthatunk:
1) a probléma felismerése és deklarálása a tudományos közösség által
2) a megoldására kinyilvánított politikai akarat, amely megállapodásban kulminál
3) a politikai akarat operatív szabályrendszerre való lefordításának, sokszor agonizáló, időszaka
4) a megállapodás végrehajtásának és ellenőrzésének időszaka
Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményen belül három nagy politikai csúcspont azonosítható, amelyek elvileg teljes ciklushoz vezettek volna. Az első, a Kiotói Jegyzőkönyv (1997) volt az, amely teljes ciklust futott mind a négy eleme, de csak a fejlett ipari országokra vonatkozott és a kibocsátáscsökkentési vállalások is korlátozottak voltak. A Kiotói Jegyzőkönyv korlátain igyekezett áttörni, globális méretűvé terjesztve a vállalásokat és azok szintjét is emelni a 2009-es koppenhágai ENSZ klímakonferencia, de ez kudarcba fulladt. Leginkább a szervezést és a diplomáciai előkészítést szokták okolni ezért a kudarcért, azonban ez takargatja a valóságot – hiába gyűltek össze államfők, a kötelező jellegű, fejlődő országokra is kiterjedő és betartatható vállalásokhoz nem volt meg a kellő politikai akarat. Emögött azt is láthatjuk, hogy a kérdés komolyan vétele igencsak hiányzott, a politikai játszmákban a relatív előnyök keresése volt domináns. Az évtizedes politikai, gazdasági dogmarendszerből, amely a multilaterális diplomácia rituális kereteit adja, nem tudtak és nem akartak kitörni. Talán ez a leginkább látható jele annak, hogy a nemzetközi diplomácia rendszer nem képes egy ilyen mértékű lassú eróziós folyamatnak tekinthető, de a gazdasági társadalmi berendezkedést alapjaiban érintő problémával megküzdeni, különösen a bizonytalanság és a késleltetett hatások miatt.
A 2015-ös Párizsi Megállapodás már csak egy B tervnek indult, a koppenhágai kudarc kapcsán – alapvetően feladta a kötelező jellegű, betartatható és szankcionálható megállapodás lehetőségét. A megállapodás számos innovatív eleme mellett az architektúrájában két rendkívül gyenge elemet is tartalmaz, amelyek alapvetően meghatározzák a sorsát.
A leginkább jelentős, a Kiotói Jegyzőkönyvvel szemben állítva, hogy nincsenek kötelező jellegű kibocsátás csökkentési vállalások, hanem csak önkéntes felajánlások az ENSZ tagállamok által, amelyek kicsit alma és narancs jellegűek – nehezen összehasonlíthatóak. A kezdeti felajánlások, amelyeket Párizs kapcsán láttunk, egy 4,1 °C-os globális átlaghőmérséklet emelkedéshez vezetnek az évszázad végére [xi]. A kötelező jelleg hiányát a megállapodás és a szankcionálás hiányát puha eszközökkel oldja meg – az ENSZ tagállamok vállalásaik végrehajtását nagy ENSZ plénum előtt mutatják be. Kérdéses, hogy ez mennyire jelent motivációt – valószínűleg kevéssé. Az önkéntes rendszerek általában akkor működnek, ha kötelező jellegű rendszer fenyegetésével jár potenciális kudarcuk [xii], amelyről itt nem beszélhetünk.
A másik kritikus elem a megállapodásban, az ambíció szintjének emelésére vonatkozó mechanizmus, amely elvileg az önkéntes vállalások növeléséhez vezet – így elérve a veszélyes mértékű éghajlatváltozás elkerülését. Itt ismételten a szuverén államok jóindulatán fog múlni, hogy mennyire tudják saját rövidtávú érdekeiket és a más államokkal való reálpolitikai versenyt alárendelni a nagy közös cél elérésének. A jelenlegi nemzetközi keretrendszer jelenlegi formájában, a kutatásokkal és a környezetvédő aktivisták összes tevékenységével együtt egyértelműen keveset nyújt ahhoz, hogy azt mondhatjuk, hogy megfelelően kezeli és megoldja a problémát – elhárítja a veszélyes mértékű éghajlatváltozást.
A nemzetközi rendszer további kritikája, hogy a robosztus politikai akarat hiánya miatt a részletes tárgyalások kicsinyes taktikai huzavonává silányulnak sokszor, amely miatt éveket vesznek el az érdemi lépésekkel kapcsolatos megállapodástól. Történelmietlen felvetés, de ha az elmúlt húsz évben jóhiszemű és érdemi tárgyalások folytak volna, akkor már rég jobban állnánk a globális krízis érdemi elhárításában, ahelyett, hogy lassan vánszorognánk előre. Méltán megkérdőjelezhető, hogy a jelenlegi nemzetközi keretrendszer képes-e hatékony választ adni az előttünk álló kihívásra és semmiképp sem szabad úgy tekinteni, hogy az elmúlt nemzetközi tárgyalások és megállapodások nyugvópontra helyezték a klímaváltozás kérdését, elhárították a veszélyes éghajlatváltozást.
IV. Eufemizmus, gradualizmus és vészmozgósítás
A helyzet, amellyel az emberiségnek jelenleg szembesülnie kell, részben a klímaváltozás, részben a planetáris növekedés egyéb határainak a feszegetése. Az életfenntartó fizikai, geológiai és biológiai rendszerekre gyakorolt hatás miatt egyértelműen negatív trendek vannak kibontakozóban minden téren. Ezek a trendek évtizedeken belül jelentős mértékű, akár visszafordíthatatlan károkat okoznak globális méretekben. Még évtizedek óta ezzel foglalkozva is nehéz leírni, hogy „vészhelyzet” van, bár magánbeszélgetésekben kollégákkal már régóta méláznak a szakemberek, hogy vajon elvesztettük-e a már küzdelmet, beszélnek önmagukat erősítő elszabaduló visszacsatolásokról, geopolitikai instabilitásról, erőforrásokért való küzdelemről, tömeges éhínségről és hogy hogyan nézhet ki a Föld a 3-4 °C-os éghajlatváltozás világában pár százmillió emberrel.
Ilyen változások és civilizációk összeomlása nem idegen az emberi történelemtől – még akkor sem, ha a kiváltó okok között csak az éghajlat megváltozását keressük. Ennek ellenére, nehéz szembenézni a jelen helyzet kritikus és sérülékeny voltával. Pszichológusok ezt a jelenséget „klíma némaságnak” hívják [xiv]– ahol a valóság kollektív tagadása azon alapul, hogy mindenki a másikhoz akar hasonulni és a másiktól ellesni a helyzet értelmezését – mindenki a többiek reakcióját nézi a király új ruhája kapcsán.
Ez a belső eufenizmusokat kierőszakoló öncenzúra, a globális trendekhez való viszonyulást évtizedek óta társadalmi szinten megakadályó jelenség lehetetlenné tette a teljes igazsággal való szembesülést. Aki ismeri a helyzetet, az attól fél, hogy pánikkeltőnek tartják és arra kondicionáltak minket, hogy félelemkeltés nem segít — a környezetvédő mozgalom már rég eljátszotta ezt a kártyát. A kihívásokra a társadalmi elitek fokozatos, lassú változtatásokkal felelnek, de amint ez a gazdasági-társadalmi status quo-t megváltoztatná, leginkább üres szólamokká és propagandává gyengül. Ez a gradualizmus különösen markánsan jelenik meg, amint a kihívásokra alapvető, gazdaságokat, társadalmakat átalakító változtatással kellene válaszolni – amely felboríthatja a status quo-t. A gradualizmus, a kisebb társadalmi problémák kezelésére, elodázására bevált biztos orvosság, rituálé. Azonban itt nem segít az elodázás, az „idő majd megoldja” hozzáállás csak súlyosbítja a problémát.
Az egyén szintjén talán a legkifejezőbb, hogy Ferenc pápa az olyan keresztényeknek, akik nem fogadják el a klímaváltozással kapcsolatos igazságot, egy „megtérési” folyamatot ajánl. A klímaváltozás igazságágát átérezve, azzal érvel, hogy meg kell engednünk, hogy ez az igazság megváltoztasson, elkötelezettség felé vezessen minket. Olyan elkötelezettség felé, amely a prioritásainkat, céljainkat és még az identitásunkat is befolyásolja.[xv] A klímaváltozással kapcsolatos igazság elfogadása megváltoztatja a viszonyítási rendszert: az egyén elsődleges morális felelőssége a családjáért, az emberi fajért és a földi életért való küzdelem válik. Ez nem olyan felelősség, amelyet bárki kívánna magának, hiszen individuálisan egyikünk se okozta a válságot és senki sem szeret ezzel élni, viszont a helyzet ezt diktálja.
Többen felvetették, hogy olyan szintű átalakításra, „mozgósításra” van szükség, mint amely a második világháború és az azt követő újjáépítés kapcsán történt. A graduális átalakítás narratívájának időhorizontja, a 2050-2070-es dekarbonizáció viszont túl keveset ad és túl későn. Csak gyors és jelentős, globális szintű változás adhat reményt.
Kérdés, hogy ez megvalósítható-e, és miként?
Erre kell választ találni, nem pedig azt keresni, hogy hogyan lehetne eljelentékteleníteni a globális éghajlatváltozás jelenségét az emberek előtt.
Borítókép: Magyarország 1901-2018 közötti átlaghőmérséklet változása, https://showyourstripes.info
[i] Aaron-Morrison, A. P., Ackerman, S. A., Adams, N. G., Adler, R. F., Albanil, A., Alfaro, E. J., … Romanovsky, V. E. (2017). State of the climate in 2016. Bulletin of the American Meteorological Society, 98(8), Si-S280.
[ii] GISTEMP Team, 2019: GISS Surface Temperature Analysis (GISTEMP). NASA Goddard Institute for Space Studies. https://data.giss.nasa.gov/gistemp/
[iii] IPCC, Klímaváltozás Kormányközi Testülete (Intergovernmental Panel on Climate Change) 2018, Special Report: Global Warming of 1.5 C. Summary for Policymakers
[iv] Hansen 2018, Climate Change in a Nutshell: The Gathering Strom, Earth Institute, Columbia University
[v] Hansen, J. Sato, M, Russell, G and Kharecha, P 2013, Climate seinsitivity, sea level and atmospheric carbon dioxide, Philosophical Transactions of the Royal Society A, vol. 371, no. 2001, 20120294
[vi] NOAA 2017, Global and regional sea-level rise scenarios for the United States, NOAA, Silver Spring MA
[vii] Hansen 2018, ibid.
[viii] Diaz, S et al,2019, Summary for policymakers of the global assesment report on biodiversity and ecosystem services of the Intergovernmental Sceience-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services, May 2019, IPBES
[ix] Xu, Y and Ramanathan, V 2017, Well below 2 C: Mitigation strategies for avoiding dangerous to catastrophic climate changes, Proceedings of the National Academy of Science, vol. 114, pp. 10315-10323. A szerzők szerint egy 2 C-os világ megkétszerezné a halálso hőségnek kitett területeket és a népesség 48%-a lenne kitett ilyen hőségnek. Egy 4 C-os világ 2100-ra földfelszín 47%-t és a világ népességének majd 74 %-nak jelentene kockázatot.
[x] Erlich és Erlich 1991, The Population Explosion. New York: Simon and Schuster.
[xi] Daly 1991, Steady-State Economics, Island Press
[xii]Schroder Invesment Management 2017, Climate change: calibrating the thermometer, Schroders Investment Management, London
[xiii]Börkey, P., Glachant M. Léveque, F 2000, Voluntary Approaches for Environmental Policy, OECD
[xiv]Klein Salamon 2019, The Transformative Power of Climate Truth. A Collective Awekening in the Age of Trump, https://medium.com/@margaretkleinsalamon/the-transformative-power-of-climate-truth-6e5622ce84fe
[xv]Ferenc Pápa, 2015 Laudate Si kezdetű enciklikája közös otthonunk gondozásáról, Magyar Püspöki Konferencia
