Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy június 20-án Magyarország miért csatlakozott a lengyel, cseh és észt vétóhoz, amivel megakadályoztuk, hogy az Európai Tanács kimondja, hogy az Európai Unió célja a 2050-es teljes karbonsemlegesség, azaz, hogy a lehető legkisebb szintre szorítsuk az EU-ban kibocsátott szén-dioxidot, és ami megmaradt, azt pedig erdők és más szénmegkötők telepítésével kössük meg.
Bár a kormány utólag azt mondja, hogy a rezsicsökkentés megvédése miatt kellett megakadályozni a 2050-es klímasemlegességet, ennek több okból sincs értelme. Elsősorban azért, mert a lakossági energiaárakat nem a piac, hanem a kormány határozza meg. Másodsorban azért, mert az ország klímacéljai 2030-ig már pontosan le vannak fektetve, a 2050-es klímasemlegesség nem változtatott volna a következő évek klímavédelmi követelményein. De talán ennél is fontosabb, hogy a tanácsülést megelőző héten Palkovics miniszter kimondta, hogy a 2050-es cél a klímasemlegesség, és akkor még szó sem volt rezsicsökkentésről.
Az én – teljes mértékben spekulatív – feltételezésem az, hogy a magyar kormány és Orbán Viktor politikai opportunizmusból áll át a másik oldalra: látta, hogy nem lesz konszenzus a kérdésben, és felismerte, hogy a blokkolásnak nagyobb lesz az ázsiója, mint a támogatásnak. Ez egyrészt elkeserítő, hiszen itt az emberi civilizáció (és benne a magyarság sorsa) a tét. Közben azonban azt is jelenti, hogy ez nem egy megmásíthatatlan ideológiai álláspont, ami viszont reményteli. Elvégre Bayer Zsolt cikke után fennállt a veszélye, hogy a klímaváltozásról is kiderül, hogy valójában egy sorosista nemzetellenes összeesküvés. Itt a Másfél fok oldalán is született ennek kapcsán egy cikk, hogy hogyan álljunk le vitatkozni másokkal egy felkorbácsolt klímaszkeptikus közéletben. Szerencsére nem így történt, sőt, egy hétig úgy volt, hogy kifejezetten támogatjuk a 2050-es klímasemlegességet.
Az igazi probléma nem Magyarországgal van, hanem Lengyelországgal.
Lengyelországban a szénbányászat majd 100 ezer embernek ad munkát, az ország nem függ az energia-importtól, hanem leginkább hazai feketeszénből látja el magát árammal és meleggel. A szén elégetése nagyon sok szén-dioxidot bocsát ki, és nagyon sok légszennyezést is okoz, de sok lengyel szerint még ez is jobb, mint gázt venni az oroszoktól. És most ostorozhatnánk a lengyeleket amiatt, hogy milyen rövidlátóak és önzőek, de fontos látni, hogy Lengyelországnak most kellene egy olyan nagyszabású társadalmi átalakulást megvalósítania, ami más országokban még talán évtizedekre a jövőben van, és ez egyáltalán nem könnyű. Kb. olyan hatásfokot kell elképzelni, mint ha Magyarországon fel kéne számolni mondjuk a borászatot. A helyzetet nehezíti, hogy idén ősszel választások lesznek Lengyelországban, és a bányászok fontos és befolyásos választói csoport, akik a kormányon levő PiS-t támogatják, például azért, mert a PiS támogatja a szénbányászat fenntartását. Persze a lengyel helyzet sem fekete-fehér, nagyon sok ember van Lengyelországban, aki támogatja a klímaválság elleni fellépést, aki szeretne jobb levegőt, élhető környezetet. Ilyen a lengyel Nauka o Klimacie think tank oldal, ami a Másfél fok számára is mintául szolgált. És általában a lengyel kormány sem szeret a klímagyilkos rosszfiú szerepében feltűnni, nem véletlen, hogy már két ENSZ-klímacsúcsot (COP) is rendeztek az elmúlt tíz évben Lengyelországban.
Bár Lengyelország nem először buktatja meg az Európai Unió nagyra törő klímavédelmi terveit, eddig az Európai Bizottság és a nyugati tagállamok nem igazán ismerték el, hogy Lengyelország esetében talán tényleg indokolt valamilyen különleges bánásmód. Az eddigi stratégia általában az volt, hogy szimplán megpróbálták ráerőltetni a lengyelekre a klímacélokat – ami néha sikerül, néha nem. Ezúttal nem sikerült, nem utolsósorban azért, mert a német kormány sem volt annyira határozott a klímasemlegesség kérdésében, mint lehetett volna – elvégre az előző tanácsülésen még Németország is a blokkolók között volt. Ugyanakkor sok jel mutat arra, hogy a múlt csütörtöki tanácsülés nem a végső csata volt ebben a kérdésben.
Egyrészt az egész Európai Uniónak nagyon fontos, hogy elfogadják a 2050-es klímasemlegességet, mégpedig sürgősen. Decemberben újabb ENSZ-klímacsúcs, ezúttal Chilében, és az EU csak úgy tud engedményeket kicsikarni a világ többi országától, ha maga is fel tud mutatni egy komoly vállalást. A 2050-re vonatkozó vállalás pedig szimbolikusan és távlatilag nagyon fontos ugyan, de rövid távon még mindig a legkevésbé fájdalommentes lépés: mindenképpen könnyebb, mint újranyitni a 2030-ra már elfogadott tagállami klímacélokat. Ha az EU bármilyen eredményt szeretne Chilében, akkor minél előbb el kell fogadni ezt a célkitűzést, és ráadásul lehetőleg nem a klímacsúcs előtti utolsó pillanatban, amikor a többi országnak is készen vannak a tárgyalási pozíciói.
A klímavita folytatása várható azért is, mert 2019 őszén az Európai Tanács egyszerre tárgyalja majd a klímavédelmi kérdéseket és a 2021-2027-es időszak uniós költségvetését. Emlékezzünk vissza, hogy erre az időszakra az Európai Bizottság jelentős mértékben csökkenteni javasolja a kelet-európai tagállamoknak nyújtandó forrásokat. Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök egyértelmű volt, amikor kijelentette, hogy Lengyelország azért vétózta meg a 2050-es klímasemlegességet, mert nem voltak „konkrét kompenzációs csomagok”, és nem derült ki, hogy milyen anyagi támogatást kapnak a gazdasági modernizációhoz.
Egyszóval, a lengyelek támogatása valószínűleg megvásárolható, kérdés, hogy mennyiért, illetve, hogy a nyugati tagállamok hajlandók-e megadni ezt az árat.
Ebből a szempontból érdekes kérdés, hogy mi lesz a többi kelet-európai tagállammal, függetlenül attól, hogy vétóztak-e vagy sem. Ha Lengyelország kap valamit, sejthető, hogy ők is tartják majd a markukat. És persze az Európai Unió költségvetése már így is tucatnyi politikai alku terepe, így ezeket az szempontokat is figyelembe kell venni. Azaz, most várhatóan megindul a klasszikus átláthatatlan 28 szereplős brüsszeli iszapbirkózás, mi pedig a távolból reménykedhetünk, hogy a végén a klímavédelem nem bukik el.
Végezetül érdemes elgondolkodni, hogy mit is lehetne adni a kelet-európaiaknak a klímasemlegesség támogatásáért. A korrupciós problémák miatt nyilván nehéz lenne elfogadtatni a nettó befizető államokkal, hogy ezt a pénzt is a hagyományos kohéziós-strukturális forrásokba tegyék, ahol a tagállam lényegileg azt csinál, amit akar. Ezért valószínűbb egy külön erre a célra pántlikázott, Brüsszelből jobban ellenőrzött forrás – bár természetes, hogy a kedvezményezett tagállamok majd megpróbálják a lehető legkisebbre csökkenteni ezt az ellenőrzést. Az én javaslatom az lenne, hogy az unió támogassa közvetlenül a legszegényebbek rezsiköltségeit, illetve a bányászok nyugdíjazását, esetleg átképzését. Az igazságos átmenet (just transition) problémáját hatékonyan kezeli, az ilyen kifizetéseket sokkal nehezebb ellopni, a pénz címzettjei pedig közvetlenül az Európai Uniónak lennének hálásak. Gyanítom persze, hogy éppen ezért a magyar, lengyel és cseh kormányok nem lennének túl lelkesek.
Másik cikkünk a témában a vétó gazdasági oldalát és a kormány ezzel kapcsolatos érvelését vizsgálja meg.
