Megválaszolunk néhány kérdést, ha szeretnéd megérteni, hogy miről döntött az Európai Tanács, amikor Magyarország Lengyelországgal, Csehországgal és Észtországgal együtt leszavazta azt, hogy 2050-re az Európai Unió nettó nulla üvegházhatású gázkibocsátás kibocsátásúvá váljon.
Ez azt jelenti, hogy emiatt Európában nem csökkentjük az üvegházhatású gázkibocsátásainkat 2050-ig?
Nem. Az Európai Tanács 2009-ben már döntött arról, hogy az Európai Unió 2050-re 80-95%-os kibocsátáscsökkentést ér majd el az 1990-es szinthez képest. 2009 óta azonban megszületett a Párizsi Megállapodás. Ez annyiban változtat a 2009-es helyzeten, hogy míg több, mint két évtizeden keresztül az volt az irányadó cél, hogy az ipari forradalom előtti szinthez képest 2 Celsius fok alatt tartsuk a globális átlaghőmérséklet emelkedését, 2015-ben a Párizsi Megállapodáson keresztül elsőként megjelent a 1,5 Celsius fokos célkitűzés is hivatalos nemzetközi jogi dokumentumban. A Megállapodás szövege szerint a globális átlaghőmérséklet növekedésének 1,5 Celsius fok alatt tartása „jelentősen csökkentené az éghajlatváltozás kockázatait és hatásait”.
Az IPCC (az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete) különjelentést készített, melyben bemutatja, hogy a másfél fokos cél, nagy erőfeszítések árán, de elérhető. Több lehetséges globális kibocsátási forgatókönyv van, ami lehetővé teszi a kibocsátások megfelelő szintű csökkentését, ehhez azonban a globális üvegházhatású-gázkibocsátás szintjét 78-89%-kal kell csökkenteni 2050-re 2010-hez képest.
A Párizsi Megállapodásban a korábbiakhoz képest megfogalmazott ambiciózusabb célra reagált (volna) az Európai Unió azzal, hogy felülvizsgálja a 2050-re korábban tervezett európai célkitűzést, összhangba hozva azt egy 1,5 Celsius fokos forgatókönyvvel.
Miért kell Európában nullára csökkentenünk a kibocsátásainkat, ha a globális cél a 78-89%-os csökkentés?
Az üvegházhatású-gázkibocsátás esetében a globális kibocsátási szint számít, az éghajlat szempontjából mindegy, hogy a kibocsátás az egyes országok között hogyan oszlik meg. Ezért a kibocsátások csökkentésének terhét sokféleképpen szét lehetne osztani az országok között. Viszont ha figyelembe vesszük, hogy az egyes országok között mekkora különbségek vannak jelenleg kibocsátás tekintetében, akkor eléggé adja magát, hogy hol van szükség nagyobb csökkentésre.
Míg például az Egyesült Államokban az egy főre eső üvegházhatású gázkibocsátás évi majdnem 20 tonna, Németországban 11 tonna, Magyarországon 6,6 tonna, addig Egyiptomban 3 tonna, a Fülöp-szigeteken 1,7 tonna, Ugandában pedig 0,9 tonna. Van néhány kivétel az általános szabály alól – például a nagy olajkitermelő országok és a világ gyáraként működő Kína – de általában elmondható, hogy a fejlett országok egy főre eső kibocsátása sokkal magasabb, mint a fejlődőké. Amennyiben nem az országokban keletkező kibocsátást nézzük, hanem a szénlábnyomot, vagyis a fogyasztásunk eredményeképpen létrejövő kibocsátást, beleértve az importált termékek gyártásának és szállításának kibocsátásait is, úgy ez még inkább igaz. Ha nem a jelenlegi kibocsátásokkal számolunk csak, hanem a történelmi kibocsátásokat nézzük (mivel a jelenlegi légköri koncentráció az elmúlt kb. 100 év kibocsátási tevékenységének eredménye) akkor még nyilvánvalóbb a fejlett országok felelőssége.
A történelmi felelősség elve alapján az Európai Unió és az Egyesült Államok együtt a szén-dioxid kibocsátás majdnem egyharmadáért felelős, miközben a Föld népességének ketten együtt jelenleg csak a 11%-át adják.
Fontos a felelősségen túl az is, hogy a csökkentési teher tükrözze az egyes országok lehetőségeit is. Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény is hangsúlyozza a „közös, de megkülönböztetett felelősség” elvét, mely szerint mindenkinek cselekednie kell, de nem egyforma mértékben. A gazdagabb országoknak azért is kell többet tennie a kibocsátások csökkentése érdekében, mert ők ennek költségét könnyebben ki tudják fizetni.
Európának politikai felelőssége is van. Az Európai Unió kezdetektől fogva fontos hajtómotorja volt a nemzetközi klímatárgyalásoknak. Miután Donald Trump kijelentette, hogy az Egyesült Államok kiszáll majd a Párizsi Megállapodásból, még fontosabbá vált, hogy a bent maradó fejlett országok komoly vállalásokat tegyenek, különben nem várható el, hogy a fejlődő országok is megfelelő mértékben csökkentik majd a kibocsátásaikat.
A nemzetközi összefogás rendkívül sérülékeny, anélkül azonban gyakorlatilag búcsút inthetünk a jövőnknek. Ez a példamutatás azért fontos, mert a jelenlegi nemzeti vállalások alapján jelentősen túl fogjuk lépni a 2 Celsius fokos hőmérséklet növekedéshez szükséges kibocsátási szintet. Ezt mutatja be az alábbi ábra, amelyen látható a 2 és 1,5 Celsius fokos globális átlaghőmérséklet növekedéshez szükséges kibocsátási pálya kék és zöld színnel, és a jelenlegi kibocsátáscsökkentési vállalások alapján kirajzolódó pálya sárga színnel jelölve.
Azt érdemes tudni, hogy egy nettó nulla kibocsátási forgatókönyv esetében sem kell minden szektorban ténylegesen nullára csökkenteni a kibocsátást. Azokban a szektorokban, ahol ez nehezen lenne megoldható, még lesz üvegházhatású gázkibocsátás, azonban ezeket a kibocsátásokat a földhasználat változása és a szén-dioxid tárolás kompenzálja majd.
Tényleg olyan sokba fog ez kerülni a magyar lakosságnak?
A teljes dekarbonizációra vonatkozó javaslathoz, melyet most négy tagállam vétózott, az Európai Bizottság készített egy elemzést. Hasonló elemzés készült 2011-ben is, amikor a Bizottság a 2050-es alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság megvalósításának útitervéhez készített hatásvizsgálatot, még a 80-95%-os kibocsátáscsökkentési célt figyelembe véve. Ez valójában a 80%-os célt tükrözte, a maradék 15%-ot Európán kívül teljesítették volna. Van tehát két elemzésünk arra vonatkozóan, hogy a két különböző célkitűzés, 80% és 100%-os kibocsátáscsökkentés mivel járna.
Minden elemzés azt mutatja, hogy mind a 80-95%-os kibocsátás-csökkentés, mind a teljes dekarbonizáció jelentős gazdasági-társadalmi hatásokkal jár, az energia szektort teljesen át kell alakítsuk. Ez magába foglalja nemcsak a villamosenergia-termelés átalakítását, hanem minden olyan szektort és tevékenységet, ami energiát használ, vagyis:
- a közlekedést,
- az ipari termelést,
- az épületek fűtését, világítását, berendezéseink használatát.
Mindez nemcsak arról szól, hogy régi technológiákat kiváltunk új, kevésbé szennyező technológiákkal, hanem messzemenő (nem feltétlenül negatív) következményei vannak a fogyasztási szokásainkra, a beruházások finanszírozására, az adózásra, a foglalkoztatásra, a szakképzésre, környezetszennyezésre, egészségügyre. A fosszilis energia annyira áthatja a társadalom egészét, hogy szinte mindennek változnia kell. Az Európai Bizottság ennek megfelelően nem technológiaváltásról, hanem társadalmi–gazdasági–ipari átmenetről (transition) beszél. Ezt ingyen nem lehet megúszni, de ettől függetlenül leírjuk, hogy a magyar kormánynak még sincs igaza, amikor rezsinövekedésről beszél.
Annak érdekében, hogy meghatározzuk, tényleg annyival többe kerül-e nekünk a 80%-os kibocsátáscsökkentéshez képest a nettó nulla kibocsátás, összehasonlítottuk az Európai Bizottság említett két elemzését. Bár a körülmények változása miatt a közvetlen összehasonlítás nem lehetséges, általános következtetéseket le tudunk vonni. Ezek alapján több módon is cáfolható, hogy a lakosság számára ez az új kibocsátási pálya jelentős plusz teherrel járna.
Egyrészt rövidtávon nem lenne változás. A 2030-as kibocsátáscsökkentési célban már megállapodtak a tagállamok, akkorra 40%-kal csökkentjük a kibocsátásokat Európai szinten 1990-hez képest.
Másrészt a 2011-ben készült 80%-os kibocsátáscsökkentéshez és a nettó nulla forgatókönyvhöz készült két elemzés összehasonlításából az látható, hogy a lakossági rezsit közvetlenül érintő két szektorban, a villamosenergia szektorban és az épületek esetében azért nem kell sokkal többet tenni az új javaslat alapján sem, mert már a korábbi csökkentési szintek is nagyon ambiciózusak voltak. Így a villamosenergia szektorban egy nettó zéró kibocsátás esetében 2050-re az ÜHG kibocsátást nem 92-99%-kal, hanem 100%-kal kellene csökkenteni. A lakossági épületek esetében a 86-90%-os csökkentés helyett 93% lenne a szektoriális csökkentési cél az új elemzés szerint. A magyar kormány által hangoztatott rezsinövekedés konkrét mértékét sem európai, sem magyar elemzés nem támasztja alá tudomásunk szerint.
A nagyobb különbségek a 80%-os és 100%-os kibocsátáscsökkentés között a közlekedésben és az iparban vannak. A közlekedésben a jelenlegi elemzés kb. 95%-os csökkentést jelez előre, míg a korábbi csak 65-75%-os csökkentést mutatott 2005-hez képest. A közlekedési szektorban a nagyobb ambíciós szint azt tükrözi, hogy korábban az elektromos autók kilátásai még nem voltak olyan jók, mint most.
Harmadrészt, a kibocsátás eléréséhez szükséges karbon ár (ami a nagy kibocsátó ipart és erőműveket érinti) nem nőne meg ahhoz képest, amit 2011-ben feltételeztek amikor a 80%-os csökkentés hatásait elemezték, hanem inkább csökkenne. Ennek elsődleges oka, hogy jelenleg optimistábbak vagyunk a technológiai lehetőségek tekintetében, mint 2011-ben. Így nemcsak az elektromos autókkal kapcsolatosan alakult a korábban vártnál kedvezőbben a helyzet, hanem a nap- és szélenergia költsége és más technológiák költsége is a vártnál jobban csökkent azóta. A karbonárnak azért van jelentősége, mert a villamosenergia szektorban középtávon árfelhajtó hatása lehet. Azonban ha a kormány 2011-ben elfogadhatónak találta a 80%-os csökkentés költségét, akkor elviekben most is elfogadhatóak lennének számára.
Miért nem elég a 2 Celsius fokos célkitűzés, miért kell jobban csökkenteni a kibocsátásokat?
Bár sokak számára megnyugtató azt hinni, hogy az éghajlatváltozás hatásai nem lesznek olyan súlyosak, mint amilyennek a klímatudósok mondják, sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Az IPCC jelentések a légköri szén-dioxid-koncentráció számos olyan hatását nem veszik figyelembe, melyek nehezen előrejelezhetők, de nagyon súlyos következményekkel járhatnak. Ennek oka, hogy a tudósok próbáltak mindig konzervatív becslést adni, vagyis csak olyat állítani, amiben bizonyosak voltak, mert a tudományos megközelítés megköveteli, hogy bizonyítékok alapján vonjanak le következtetéseket. Ezért mivel a globális klímamodellek nem tudják megbízhatóan előrejelezni a grönlandi és antarktiszi jég olvadását, ezt a hatást egyszerűen nem vették figyelembe a különböző IPCC jelentések az előrejelzett tengervízszint emelkedésének számítása során. Elsősorban a tengerek hőtágulását és a gleccserek olvadását, valamint a szárazföld vízmegtartó képességének változását vették figyelembe. Így fordulhatott elő, hogy míg a az IPCC 5. Értékelő jelentése a tengervízszint valószínűsíthető emelkedését 0,44-0,74 méterre becsülte különböző kibocsátási forgatókönyvek mellett, addig nemrég már arról jelentek meg hírek, hogy 2100-ra a tengervízszint emelkedése 2 méter is lehet, ami a legkedvezőtlenebb forgatókönyv kétszerese. Azt is tudjuk, hogy amikor legutóbb a Földön 400 ppm volt a légkörben a szén-dioxid koncentráció, akkor a sarkok jégmentesek voltak. Az grönlandi jég teljes elolvadásának hatása a tengervízszint emelkedésére 4-7.5 méter volna, az antarktiszi jég elolvadásának hatása pedig 58 méter.
A globális rendszerekben nagy a tehetetlenség, ilyen típusú változások lassan következnek be, ezért a távoli jövőben várható csak ilyen mértékű tengervízszint emelkedés.
Viszont cselekvésre viszont most van szükség, mert most tudjuk még biztosítani, hogy megakadályozzuk a jövőben ezt és az ehhez hasonló nagyon súlyos változásokat.
Most kell cselekednünk annak érdekében, hogy a kibocsátások ne érjenek el egy olyan szintet, ahol az éghajlati rendszer stabilitása veszélybe kerül. Most kell cselekednünk azért is, hogy a már jelenleg is érzékelhető szélsőséges időjárási jelenségek ne fokozódjanak tovább. Fókuszáljunk tehát arra, hogy most mit kell tennünk, és készüljünk fel arra, hogy sok munka áll előttünk, de nincs más választásunk.
* A számokat átszámoltuk ugyanarra a bázisévre, 2005-re, az összehasonlíthatóság érdekében. A 2011-es elemzés még 1990-es kibocsátásokhoz hasonlítva fejezte ki a szükséges kibocsátáscsökkentés mértékét az egyes szektorokban.
