Hazánk, az elfolyó vizek országa. Hogyan éljük túl a XXI. század vízválságát?

Magyarország a közhiedelemmel ellentétben nem vízben bővelkedő, hanem inkább a szélsőségektől, árvíztől, belvíztől, aszálytól szenvedő ország. A jelenlegi vízrendezési gyakorlat is hozzájárul ahhoz, hogy óriási mennyiségű vizet veszítünk, azaz szárazodik az ország. Az éghajlatváltozás szélsőségeire úgy tudunk felkészülni, ha a víz visszatartását tesszük vízgazdálkodásunk prioritásává és ehhez alakítjuk a területhasználatot is. Kajner Péter vendégcikke.
Hazánk, az elfolyó vizek országa. Hogyan éljük túl a XXI. század vízválságát?

Túl sok, túl kevés, túl szennyezett: a globális vízválság összeköt

Október közepén, immár harmadik alkalommal adott otthont Budapest a Víz Világtalálkozónak. A rendezvény záródokumentuma világosan megfogalmazza, hogy a világ fenntarthatatlan pályán halad a vízzel kapcsolatos problémák kezelésében. A négy éve elfogadott Fenntartható Fejlődési Keretrendszer 2030 (Agenda 2030) vízügyeket érintő célkitűzéseinek elérése felé alig haladtunk. A 2019-es Víz Világtalálkozó záródokumentuma, a Budapest Felhívás a közelgő, illetve már ma is súlyos vízválságok kezelésének sürgősségére hívta fel a figyelmet. A válság(ok) természetét a „sok víz – kevés víz – szennyezett víz” kifejezésekkel összegzi a dokumentum. De mit is jelent mindez a gyakorlatban?

A Föld vízkészletének 97,5%-a az óceánok, tengerek sós vize. A maradék 2,5% az édesvíz. A könnyen hozzáférhető, felszíni édesvízkészlet azonban az összes víznek mindössze 0,007%-a. A szárazföldi élővilág egésze ezen osztozik, beleértve az emberiséget is. Ez az egyetlen faj azonban egyre nagyobb részt követel magának. A XX. században a Föld népessége megháromszorozódott: 2 milliárdról 6 milliárdra. Eközben viszont a globális vízkivétel a hatszorosára nőtt a gazdaság és a fogyasztás növekvő igényei miatt. Az egy főre jutó vízmennyiség 1975 óta a harmadára esett, de óriási eltérések vannak az egyes országok lakói által hozzáférhető mennyiségek között. Míg például Kanadában 120 ezer m3/fő/év ez az érték, addig Jordániában 70 m3/fő/év.

A folyamatok aggasztó irányba tartanak. Az éghajlatváltozás a földi vízkörforgást is átalakítja. A növekvő középhőmérséklet miatt a földi vízkörforgást hajtó energia mennyisége is megnő, ami – nagyon leegyszerűsítve – azt okozza, hogy a vízkörforgás felgyorsul, illetve megváltoznak a légköri áramlatok. Megnő a párolgás, gyorsul a felhőképződés, intenzívebb esőkre, viharokra és ezek miatt nagyobb erejű árvizekre is számíthatunk („túl sok víz” probléma). A földi rendszerben jelen lévő víz összmennyisége viszont nem változik, így várhatóan az aszályok, hőhullámok is gyakoribbak, súlyosabbak lesznek („túl kevés víz” probléma). Összességében tehát az időjárás szélsőségesebbé válik.

A víz az a közeg, amin keresztül az éghajlatváltozás hatásait elsődlegesen érzékeljük. A víz körforgása összeköti az élővilágot, a Föld népeit. Lokális és globális léptékben is feladat, hogy felkészüljünk a szélsőségek fokozódására.

Az ember által felgyorsított klímaváltozás a jelen és a jövő vízzel kapcsolatos problémáinak csak kisebb részéért felelős. A vízkezelés és gazdálkodás problémáinak nagyobb része a lélekszám, illetve az ember környezetére kifejtett hatásának növekedéséből adódik. Minden tevékenységünkhöz használunk vizet, és a Földön a népességrobbanás folytatódik. A vízkivétel az emberiség lélekszámánál sokkal gyorsabban nő az egy főre jutó termelés, illetve fogyasztás növekedése miatt („szennyezett víz” probléma). Többen vagyunk, többet fogyasztunk, többet szennyezünk. Emiatt az egy főre jutó vízkészlet további drámai csökkenése vetíthető előre, és az éghajlati zónák közötti különbségek megnőnek. A növekvő népesség – szűkülő vízkészletek trendje mellett szintén központi probléma a talajok fogyása. A talajpusztulás és a vízhiány miatt összeomló mezőgazdasági termelés a háborúk és migrációs válság fő hajtóerői, mint azt Szíria, Jordánia vagy sok afrikai ország példáján is látjuk.

Az éghajlatváltozás és következményei mára vezető hírré váltak, azonban ez a folyamat csak része, illetve egyik hajtóereje egy nagyobb katasztrófának, a bioszféra összeomlásának. A Föld történetének hatodik fajkihalási hullámát éljük át, aminek okozója az ember. A WWF által közzétett, 2018-as Élő Bolygó index azt mutatja, hogy 1970 és 2014 között a gerinces fajok populációi 60 százalékkal csökkentek, 22 százalékkal kevesebb az emlősök számára alkalmas élőhely. Az édesvízi fajok populációi még ennél is drámaibb módon csökkentek: 83 százalékkal alig több mint 40 év alatt! E veszteségek jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, és nem csak azért, mert a csodálatos és sokszínű élővilág elvesztése önmagában is fájdalmas.

Az egészséges ökoszisztémák működése a természet részét képező ember számára is olyan nélkülözhetetlen szolgáltatásokat nyújt, melyek nélkül nem élhetünk.

A természetközeli erdőknek és a vizesélőhelyeknek meghatározó szerepe van többek között a vizek körforgásának fenntartásában és a táji léptékű klímaszabályozásban is. Szivacsként szívják magukba, tározzák a vizet, párolgásukkal hozzájárulnak a csapadékképződéshez, hűtik környezetüket, ezzel csillapítják az időjárási szélsőségek és következményeik (aszály, hőhullámok, árvíz, belvíz) hatásait is. Fajok sokaságának adnak otthont, melyek bonyolult együttműködése a klímaalkalmazkodás egyik kulcsa.

A magyar helyzet: félsivatag és pusztító aszályok egy „víznagyhatalom” területén

Gyakorta halljuk, hogy Magyarország víznagyhatalom: az egy főre jutó vízkészlet nemzetközi összehasonlításban magas. Az egy főre jutó teljes megújuló vízkészlet kereken 11 ezer m3/fő/év, ami csakugyan bőségesnek számít világviszonylatban, Európában ez az egyik legmagasabb érték. Ha azonban a fejenkénti belső megújuló készletet nézzük – ami általánosan elfogadott az egyes országok vízgazdagságának jellemzésére – akkor csak 600 m3/fő/év értéket kapunk, amivel már a vízhiányos országok közé kerülünk. Vízvagyonunkat ugyanis 95 százalékban a határon túlról érkező folyók készlete teszi ki, ami nem része a belső megújuló készletnek. Nagy folyóink, a Duna, a Dráva és a Tisza közvetlen közelében valóban beszélhetünk vízbőségről, azonban a tőlük távoli területek – az ország nagyobbik része – vízben szegények. Szélsőséges példája ennek a Duna-Tisza közén fekvő Homokhátság, amit már félsivatagnak nyilvánítottak. Kézenfekvő lenne tehát, hogy a hozzánk érkező vízkészletekkel gazdálkodjunk és a lehető legtovább az országban tartsuk. Ennek pontosan az ellenkezője történik.

A mai Magyarország tájainak jelentős része (különösen az Alföldön) olyan csapadékhiányos, síkvidéki terület, melynek vízhiányát a szabályozás előtt a folyók enyhítették. A Kárpát-medencét körülölelő, illetve távolabbi, csapadékban gazdag hegyláncok felől a folyók az alföldi területek felé szállították és szétterítették a víztöbbletet az ártereiken. Az ember évszázadokon keresztül a fokgazdálkodás (ártéri gazdálkodás) révén, nagyobb folyóink mentén ezt az áldást képes volt kihasználni. Segítette az árvizek kilépését az árterekre és erre építette gazdálkodását.

A folyószabályozási munkálatok a 19. század közepétől vízfolyásaink többségét töltések közé, szűk hullámterekbe, csatornákba szorították. Megszakadt a folyó és az ártér kapcsolata, így az árvízi víztöbblet hasznosításának lehetősége is. A lerövidített és kiegyenesített folyók folyása felgyorsult, aminek következtében bevágódnak, így mélyebbre került környezetükben a talajvíz szintje is, ami a tájak szárazodásához járul hozzá. A természetközeli gazdálkodás helyén, egyre nagyobb táblákon a szántóművelés vált uralkodóvá. Vizesélőhelyeink 90 százaléka eltűnt. Az árvíz a gazdálkodás nélkülözhetetlen motorja helyett katasztrófakockázattá vált, amitől mihamarabb meg kell szabadulni, el kell vezetni. A vízgazdálkodás „hungarikumaként” megjelent és jelentős problémájává vált a belvíz. Az aszály, árvíz, belvíz hármas kockázata leginkább a Tisza-mentét, az Alföldet veszélyezteti.

Vízgazdálkodásunk az árvizek, belvizek gyors elvezetésére van berendezkedve, a megtartás, hasznosítás nem prioritás a gyakorlatban. Többek között ennek a következménye, hogy az ország hatalmas mennyiségű vizet veszít évente, azaz szárazodik. A hazánkból kilépő folyók az ideszállított mennyiségnél összesen 6 km3-rel többet visznek ki az országból.

A 20. század eleje óta Magyarország évi középhőmérséklete 1,1 °C fokkal emelkedett, a globális átlagnál nagyobb mértékben. A modellszámítások alapján az évszázad közepére minden évszak legalább 1 °C fokkal, a nyarak pedig akár 4 °C fokkal is melegebbek lehetnek átlagosan. A csapadék eloszlása kedvezőtlenebb lesz: nyáron várhatóan kevesebb fog esni, amit nagy valószínűséggel az őszi és téli csapadék növekedése fog ellensúlyozni. Több és intenzívebb szélsőségre számíthatunk: hosszabb aszályokra, hőhullámokra, több özönvízszerű esőre, viharokra. A 21. század vízválsága hazánk számára tehát a vízjárás szélsőségeinek növekedésében, de leginkább a további szárazodásban fog megmutatkozni.

Magyarországon ma a legnagyobb területhasználó a mezőgazdaság, amit a területalapú támogatások, a piac, a meglévő termelési struktúra, eszköz- és tudásállomány keretrendszere arra ösztönöz, hogy a lehető legtöbb területet iparosított módszerekkel, főleg szántóként hasznosítsa. A víz visszatartása, illetve természetközeli élőhelyek kialakítása ebben a rendszerben többletköltséget vagy jövedelemkiesést okoz. A víznek nincs helye a tájban. Azonban az öntözésfejlesztés jelenlegi elképzelései nem jelentenek választ a klímaváltozás kihívásaira. Ma az ország közel 60 százalékát jelentő mezőgazdasági területeknek csak a 1,5 százalékát öntözzük. A gazdálkodók több mint fele azért nem öntözi területeit, mert az túl drága, nem éri meg. A fejlesztési tervek azt ígérik, hogy 10 év alatt, közpénzen az öntözés lehetőségét a művelt területek akár 6 százalékán is biztosíthatnák. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz a többivel? És az aszálytól, vízhiánytól, hőhullámoktól várhatóan egyre inkább szenvedő egyéb iparágakkal, városokkal, falvakkal, erdőkkel, természeti területekkel? A tájak vízhiányát az öntözés nem enyhíti, csak a mezőgazdaság egyes termelőinek problémáit tudja kezelni, ráadásul a száraz időszakban az amúgy is szűkös vízkészletek túlhasználatához is vezethetnek a beavatkozások.

Alkalmazkodás a szélsőségekhez: tartsuk vissza a vizet tájainkban!

Magyarország az éghajlatváltozás szempontjából az egyik legsérülékenyebb ország Európában. A klímaváltozás lassítására globális szempontból alig van ráhatásunk, de az alkalmazkodás terén sikeresek lehetünk, ha ebben élő környezetünk gazdagítására koncentrálunk. Vízgazdálkodásunk számára már nem lehet mindent felülíró prioritás a vizek minél gyorsabb kivezetése az országból.

A jelenlegi területhasználati és vízgazdálkodási rendszer a jövő kihívásaival, az egyre szélsőségesebb aszályokkal, árvizekkel már nem tud megbirkózni, paradigmaváltásra van szükség. Több teret kell adni a folyóknak és a jövő vízgazdálkodásában kulcsszerepet kell játsszon a talaj, az erdők, gyepek, vizesélőhelyek vízmegtartó képessége. Helyet kell biztosítani a víznek a tájban.

A síkvidéki folyók duzzasztása óriási gátakkal, a folyók átalakítása tavak sorozatává ma már tudjuk, hogy több kárt okoz, mint hasznot. Ezek nem lehetnek a klímaalkalmazkodás pillérei. „Szürke infrastruktúra” helyett a természetközeli megoldásokat, a vízvisszatartás „zöld infrastruktúráját” kellene fejlesztenünk, ami a domborzati adottságokhoz igazodva tenné lehetővé az árvizek, belvizek víztöbbletének „tározását” a tájban. Kínálkoznak erre az olyan, szántóművelésre kevéssé alkalmas mélyárterek folyóink mentén, melyekre biztonságosan kivezethetők akár a kisebb árvizek is. Az aszályok, árvizek, belvizek által leginkább sújtott Tisza mentén számítások szerint legalább 1500 km2-nyi ilyen terület van. A rendszeres, sekély elöntés növeli a biodiverzitást, új élőhelyeket alakít ki. A vízvisszatartás nélkülözhetetlen elemei a természetközeli erdők is, melyek egyrészt maguk is hatalmas mennyiségű vizet tárolnak, másrészt pedig párologtatásukkal a kistáji vízkörforgás motorjai is. Az egészséges, bolygatás nélküli módszerekkel művelt talaj szintén nagy mennyiségű vizet képes megőrizni, hasznosíthatóvá tenni. Így az erdőtelepítés, vizesélőhelyek létrehozása, talajkímélő gazdálkodás, de a települési csapadékgazdálkodás is része a vizet megtartó tájszerkezet létrehozásának.

A szűk hullámterek egyre kevésbé alkalmasak az árvizek biztonságos mederben tartására. Az árvízvédelmi töltések nem emelhetők a végtelenségig, ráadásul rendkívül drágák az ilyen beruházások. Az árvizek mai levezetési sávjai, a hullámterek „érdességmentesítése”, a növényzet ritkítása rendszerint a természeti értékek veszélyeztetésével jár. Ezekkel szemben a hullámterek kiszélesítése, a mélyárterek egy részének újra összekapcsolása a folyóval olcsóbban és biztonságosabban csökkenthetné az árvízi kockázatot, a természeti értékeket nem csökkentené, hanem növelhetné.

Egyedül nem megy

Ehhez viszont a területhasználatnak is át kell alakulnia. Olyan mezőgazdasági gyakorlatok elterjedésére van szükség, melyek a víz megjelenését nem kárként érzékelik, hanem tűrik vagy egyenesen igénylik azt. A víz visszatartása, a művelésiág-váltás, a természetközelibb tájhasználat mintaterepei olyan területek lehetnek, melyeken a szántóművelés ma a víz hiánya vagy épp túl gyakori jelenléte miatt egyébként sem kecsegtet túl nagy haszonnal. A víz visszatartására és ennek hasznosítására számos kis léptékű kezdeményezés indult például Nagykörűben, a Homokhátságon, Jászszentlászló környékén vagy a LIFE-MICACC projekt keretében Bátya, Ruzsa, Rákócziújfalu, Tiszatarján környékén. Ahhoz, hogy az ilyen típusú kezdeményezések örvendetes kivételből napi gyakorlattá váljanak, a vízgazdálkodás és a mezőgazdasági támogatások nagy rendszereinek is át kell alakulnia.

A paradigmaváltást nem csak olyan komplex tervek sürgetik, mint a 2018-ban elfogadott, második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia. Az integrált vízgazdálkodás, illetve a vízvisszatartás szükségessége megjelenik a Nemzeti Vízstratégiában (Kvassay Jenő Terv, 2017), A Duna-vízgyűjtő magyarországi része Vízgyűjtő-gazdálkodási tervben (2015) vagy a Magyar Hidrológiai Társaság XXXVII. Országos Vándorgyűlésén kiadott Együtt a vízbiztonságos Magyarországért! – A „Bökényi nyilatkozat” megújítása című dokumentumban is. A klímaváltozásra való felkészülés, a szélsőséges víztöbblet és vízhiány kezelésére való felkészülés a 21. század mérnökeinek legfontosabb feladata.

A továbblépés kulcsa kétségkívül az, hogy a területhasználat, illetve az agrárium ösztönző- és szabályozórendszere tudomásul veszi-e a jelen század kihívásait és ezekre helyes választ ad-e.

A vizek visszatartása, hasznosítása és ennek révén az árvíz, belvíz, aszálykockázat csökkentése olyan közérdekű feladat, melynek ellátásáért a gazdálkodókat fizetség illeti meg. A Közös Agrárpolitika hazai stratégiai terveinek készítésekor ennek kiemelt figyelmet kell szentelni.

Az agrár-környezetgazdálkodási kifizetések, Natura 2000 kompenzációs kifizetések vagy a nem-termelő beruházások jogcím felhasználása révén EU-s forrásokból lehetne a tájhasználat nagyobb léptékű átalakítását finanszírozni. A táji vízvisszatartás, területhasználat-váltás megvalósításában kulcsszerepe lesz a gazdálkodók és más érintettek együttműködésének.

A vízgazdálkodásnak, a mezőgazdaságnak, területi tervezésnek, természetvédelemnek és számos más ágazatnak közösen kell megoldania a területhasználat átalakítását a klímaaalkalmazkodás érdekében. Rugalmasan alkalmazkodó rendszert kell kialakítani, melynek olyan erejű változásokat kell majd tompítania, amelyekkel még nem találkoztunk. Tájainkat az éghajlatváltozás így vagy úgy, de át fogja alakítani. Ma még dönthetünk, hogy ezeknek elébe megyünk, vagy csak elszenvedjük őket.

A 2019-es Budapesti Víz Világtalálkozó a cselekvés irányainak kijelölésekor Széchenyi Istvánt idézi: „Semmit rólunk, nélkülünk!” A vízgazdálkodás és tájhasználat történelmi léptékű átalakulása nem elképzelhető az érintettek részvétele, széles körű társadalmi párbeszéd, a problémákról és megoldási lehetőségekről folytatott diskurzus nélkül. Itt az ideje elkezdeni.

Kajner Péter

Kajner Péter

közgazdász, humánökológus, a WWF Magyarország Élő folyók programjának szakértője.

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!