30 éves a “halványkék pötty” fotója – mit üzen ez ma nekünk?

Egy kép többet mond ezer szónál, és sokszor képekkel sokkal erősebben el lehet juttatni egy üzenetet az emberek felé, mint a világ legjobb tanulmányaival, statisztikáival és érvrendszerével. Ma, Valentin-napon 30 éves az egyik ilyen meghatározó kép Földünkről, annak méltóságáról és törékenységéről, ez pedig a "halványkék pötty".
30 éves a “halványkék pötty” fotója – mit üzen ez ma nekünk?

Ahhoz, hogy jobban lássunk egy képet, vagy megértsünk bizonyos eseményeket, többféleképpen is közelíthetünk hozzájuk. Egyrészt nagyon közel mehetünk hozzájuk és részletekbe menően elemezhetjük őket. Másrészt viszont egyet (vagy többet) hátra lépve, távolról szemlélve láthatjuk a teljes képet egy egészen más perspektívából. Legyen szó akár egy műalkotásról, történelmi folyamatokról, időjárási eseményekről vagy éghajlati modellekről. Nincs ez másképp velünk, emberekkel sem, de az egész emberiséggel sem. Közelről szemlélve magunkat biológiai létezőket látunk, távolabbról szemlélve már különböző személyiségeket. A távolság egyben lehetőség az önreflexióra, arra, hogy elgondolkodjunk saját magunkon. És milyen távolság lehetne ebben nagyobb segítségünkre, mint a kozmikus látószög.

“Earthrise”, avagy a “Földkelte” fotója.

1968. december 24-én William Anders, az Apollo 8 asztronautája készített egy fotót, miközben Hold körüli pályán keringtek. A fénykép bejárta a világsajtót, és azóta is az elsőnek tartott olyan kép, ami elementáris erővel hívta fel a figyelmet a kozmikus semmiben lebegő kék bolygónkra a kihalt Hold távolságából. A hidegháborúval szorosan összefüggő űrkutatási verseny hamarosan meghozta a következő legendás képet, amikor is a történelem során először emberek léptek a Holdra.

1969. július 20-a az emberiség egyik csúcsteljesítménye: emberek léptek a Holdra.

1969. július 20-án az Apollo 11 legénységéből ketten, Neil Armstrong parancsnok és Edwin Aldrin otthagyták lábnyomukat a holdporban, így már nem csupán az űrből láthattuk a Földet, hanem azt is megtapasztalhattuk, hogy képesek vagyunk elszakadni a minket életben tartó bolygótól. Ahogy az Egyesült Államok “megnyerte” a csillagháborús törekvéseket a Szovjetunió ellen, úgy hagyott alább az emberiség kedve, hogy a csillagok felé kíváncsiskodjon. Mielőtt előre szaladnánk, azonban térjünk rá az épp Valentin-napon 30 éves harmadik legendás képre, aminek a tiszteletére a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) a legmodernebb képfeldolgozási technológiákkal felújította a “halványkék pötty” képét. Az eredeti képet itt lehet megtekinteni.

A Voyager-1 búcsúzik a Földtől 1990. február 14-én, avagy a “halványkék pötty” felújított változata. Forrás: NASA

A Voyager-program 2 űrszondáját 1977 augusztus-szeptemberében indították útnak. Érdekesség, hogy a fenti képet készítő Voyager-1-et később, 1977. szeptember 5-én lőtték fel. A programban résztvevő Carl Sagan csillagász (aki egyébként a tudományos ismeretterjesztés úttörője volt, és Kozmosz sorozatával olyan embereket inspirált, mint Neil deGrasse Tyson) szorgalmazta, hogy mielőtt energiatakarékossági okokból lekapcsolják a Voyager-1 kameráját, még készítsen egy képet a Földről a Naprendszer széléről. Így született meg a Földtől kb. 6 milliárd kilométerre, a Neptunus magasságában a fenti kép, épp Valentin-napon, 1990. február 14-én. Negyvenhárom perccel később az űrszonda kameráit örökre lekapcsolták. Cserébe ilyen messziről még soha nem láttuk bolygónkat, ahol mindannyian élünk.

A Voyager-1 azóta elhagyta a Naprendszert, és kb. 17 000 kilométer / másodperces sebességgel száguld a Naphoz képest a csillagközi térben. Az űrszondán található egy arany lemez, ami gyakorlatilag az emberiség időkapszulája, és aminek a létrehozásában szintén nagy szerepe volt Sagannek, ami egyfajta “üzenet a palackban”, ahol viszont az óceán maga a kozmosz. A lemezen 115 kép és természetes hang található a Földről, többek között a szél, a villámlás, de madarak és bálnák hangja is. Ezek mellett 55 legkülönbözőbb emberi nyelven megfogalmazott üzenet, emberi lépések és nevetés hangja is helyet kapott. Több matematikai és fizikai egyenlet is található a lemezen, ami a Naprendszerrel vagy az emberi DNS-sel foglalkozik. Nem maradhatott el a kultúra sem, így Bach, Mozart és Beethoven zenéje is felkerült. Utóbbit a magyar tagokat is felvonultató Budapest String Quartet játszotta fel a lemezre. Lehet, hogy az emberiség már rég sehol nem lesz, amikor egy másik intelligens és öntudattal rendelkező faj megtalálja ezt az időkapszulát.

A Voyager-1 arany lemeze, az emberiség legmesszebb jutott időkapszulája.

A “halványkék pötty” szintén nagy hatást váltott ki, mert még őszintébben is nyersebben mutatta meg, hogy milyen végtelenül elhanyagolható kis porszemek vagyunk ebben a kozmikus arénában. Az előbbi szavakat ismét csak Carl Sagan mondta, aki 1994-ben könyvet is írt a képpel megegyező címmel. Az egész űrkutatás és maga a “halványkék pötty” kép rengeteg asszociációt válthat ki belőlünk. Ajánljuk megfontolásra Carl Sagan szavait, akinek elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy egy ilyen tapasztalattal lettünk gazdagabbak. A kép és a hozzá fűzött mondanivaló 25-30 év távlatából sem vesztett jelentőségéből, sőt, mint ha egyre fájdalmasabban aktuális volna.

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

Carl Sagan (1934 – 1996)

 

Borítókép, források: NASA, IFL Science

Vigh Péter

Vigh Péter

A Másfél fok projektmenedzsere, szerkesztője. Egykori LIFE éghajlat-politikai tanácsadó, az irodalom- és kultúratudományok doktora (PhD).

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!