Miért nem fogunk éhen halni a koronavírustól? Pánikvásárlás, ellátási láncok és fogyasztók a COVID árnyékában

A COVID-járvány durván érintette a gazdaság több szektorát, azonban a feltételezések ellenére a mezőgazdaság és az élelmiszeripar nem állt le. Ellenben azonnali és látványos problémát okozott az inkább pszichológiai okokra visszavezethető pánikvásárlás. A valódi veszély épphogy nem a végfogyasztókat fenyegeti, hanem az ellátási lánc többi szereplőjét. Amellett, hogy a probléma egyelőre inkább logisztikai, a sertéspestis vagy a madárinfluenza nagyobb károkat okoz a magyar mezőgazdaságnak, mint a koronavírus. Társadalmi oldalról az idénymunkások ingázása és a bevétel nélkül maradtak élelmiszerrel való ellátása jelenti az igazi kihívást. Mindeközben a válság arra is rámutatott, hogy versenyképesebbé kell tenni a magyar élelmiszeripart, amiben ugyanúgy van szerepe és jelentősége a nagy- és kistermelőknek, valamint a jogszabályalkotóknak. Kertész István elemzése.

Rettegési fogyasztás

Az utóbbi pár hét folyamán mindannyian érzékelhettük a pánikvásárlás áldatlan hatásait. Aki esetleg épp most akarta volna életében először megtapasztalni a kenyérsütés örömét nagy bajban volt: az ország kenyérsütő állományát, liszt- és élesztőkészletét pillanatok alatt lerabolta a kétségbeesett nép. Érthetetlen és bosszantó jelenség ez, ami ‒ a társadalomnak valójában csak nagyon vékony rétege által megélt ‒ háborús helyzetek velejárója, miközben közel sincsenek háborús állapotok. A hirtelen hiánytermékké váló élesztőre heteken át jellemző volt a készlethiány, miközben a háztartások hűtőiben mázsaszámra száradoztak el a kenyérsütés iránti tömeges és olthatatlan vágy miatt felhalmozott élesztőhegyek.

A Budafoki élesztőgyár igen frappáns, határozott, és a laikusok számára is informatív bejegyzést tett közzé Facebook oldalán, nagyon jól megfogva a lényeget, hogy miért nincs élesztő:

-De akkor miért nincs?
Kereskedelmi partnereink visszajelzései alapján a boltok polcairól percek, órák alatt tűnik el az a mennyiség, ami eddig akár egy-két hétre elegendő volt. Ide vezet a pánikvásárlás. Ha mindenki csak annyit venne, amennyit ténylegesen felhasznál a közeljövőben, akkor nem lenne hiány.

Látjuk, érezzük, hogy egy kiszámítható és társadalmilag kontraproduktív, generációkon keresztül leszivárgó viselkedésmintáról van szó, ami bosszúságot okoz mindazoknak, akik egy ideig nem tudtak olajat, húst vagy lisztet venni. Ráadásul a megnövekedett kereslet az árakat felhajtja, és ami még rosszabb, elhiteti az emberekkel, hogy tényleg van ok a pánikra.

Ezt a sáskajárásra emlékeztető folyamatot a hiányszemlélet okozza: ki tudja meddig lesz élelem a polcokon, úgyhogy gyorsan bevásárlunk a legfontosabbakból, ami a túléléshez kell (ennek ellenére a kiegyensúlyozott fehérjebevitelt segítő fehérjeporokat nem fosztották le a polcokról). Holott hiányról szó sincs, mindeközben a pultok, polcok roskadásig voltak és vannak friss élelmiszerrel, ahogy az egyébként várható volt. A vírus által okozott élelmiszergazdasági problémák nem a végfogyasztókat érintik a legrosszabbul, ugyanis szabad piacgazdaságban élünk, ahol jelentős a régiós túltermelés.

Akiket valóban érint a válság

A vendéglátás gyakorlatilag leállt. Ugyan az időben alkalmazkodók több-kevesebb sikerrel már átálltak a házhozszállításra, sokan azonban nem tudtak idomulni, mialatt a lakosság nyakába szakadt szabadidejében elkezdett elmerülni a főzés örömében, ami nem mellékesen olcsóbb is a háztartásoknak. A HoReCa (Hotel Restaurant Café) szektorban tapasztalt rolólehúzási hullám hatással van számos kereskedőre is: jellemzően nagykereskedelmi beszállítók most jelentős bevételtől esnek el, így a szektor átrendeződése várható. Az elsődlegesen feldolgozott és friss élelmiszerek e-kereskedelme nem kitaposott ösvény, így ezzel az egyébként csábító alternatívával nem, vagy csak kevesen tudják magukat átpozícionálni a háztartások kiszolgálására. Ezt kezelendő, a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) létrehozott egy felületet, amelyen a vásárlók a termelőkkel közvetlenül tudnak kapcsolatba lépni és azokat vásárlásukkal támogatni, ami remélhetőleg hosszú távon is elősegíti majd a kistermelők elektronikus piacra lépését.

Nemzetközi szinten megfigyelhető tendencia egyébként, hogy a korábban a vendéglátást ellátó kereskedők és termelők igyekeznek a végfogyasztók ellátására átállni. A kijárási korlátozás mellett azonban ez nehéz feladat, nemcsak az új ellátási láncok kiépítése, de a fogyasztók felé történő kommunikációs lehetőségek megcsappanása miatt is. Mindenesetre az új helyzetre gyorsabban reagálni képes vállalkozások előremenekülése most hosszú távon is értékes tanulságokkal fog szolgálni azzal kapcsolatosan, hogy mely ellátási csatornák működnek és melyek nem, valamint arról, hogy összességében mennyire rugalmas és sérülékeny ez a piac.

Túlfogyasztás és a kínálati hiány illúziója

Ugyan évek óta egyre többen hívják fel a figyelmet az élelmiszerpazarlásra, de az elmúlt hetek újra bizonyították, hogy a közemberhez nem jutott el az üzenet. Lényegében ránk rohad a többlet élelmiszer: a Nébih Maradék nélkül programja által 2017-ben publikált eredmények szerint fejenként 68kg (!) élelmiszert dobunk ki, ami az összes vásárlásunk körülbelül egytizede, aminek a fele elkerülhető lenne.

Kapcsolódó cikkÉtel a szemétben. Élelmiszer-hulladék és pazarlás MagyarországonAz emberiség őskortól számított történelmének legnagyobb része az élelmiszerforrások felkutatásáról és megszerzéséről szólt, maga az élelmiszer szó is az „él” igéből ered. Mára azonban eljutottunk oda, hogy a háztartási hulladékunk 25%-a élelmiszerekből áll. Hogyan történhetett ez meg?

Összehasonlításképp az EU-s átlag 92 kg/fő évente (a FUSIONS 2016-os jelentése alapján), tehát nem állunk annyira rosszul, de ezek alapján nem egy apokaliptikus lázálom sejlik fel, ahol a magyar lakosság jelentős része az éhhalál szélén áll. A háztartási élelmiszerpazarlás egyik leglényegesebb hajtóereje a tervezés hiánya, a mostani helyzetben pedig épp a túltervezés. Mindkét esetben a probléma gyökere a rossz igénybecslés és a szűkösség érzetének elkerülése biztonsági játék útján. Van még min dolgoznunk a tudatos fogyasztás tekintetében.

Mindeközben rémhírek járják a világot, miszerint az USA-ban élelmiszergyárak állnak le, hamarosan nem lesz élelmiszer, és nálunk is ez várható, jön a világvége. Ezért az eltorzult képért egyrészt a média szenzációhajhász cikkei, másfelől pedig más országok (vagy egész kontinensek) tendenciáinak korlátozott ismeretek alapján en bloc a hazai viszonyokra történő extrapolálása a felelős. Az Egyesült Államok pillanatnyilag toronymagasan vezet a megbetegedések számában, a cikk írásakor (április 23.) kb. 854 500 beteget tartanak nyilván, ami a lakosság 0,28%-a. Magyarországon az aránylag jól működő intézkedések eredményeként ez a szám a hivatalos adatok alapján alig több mint 0,02%, bár a tesztelések hiánya miatt ennél minden bizonnyal magasabb, az eltérés mindenesetre egy nagyságrendnyi. Ez azért lényeges, mert a gyárak bezárásának oka a dolgozók megbetegedése, így a feldolgozóüzemek felvevő- és tárolókapacitása sem használható ki, ami a mezőgazdaság-állattenyésztés és a kereskedelem között pufferként funkcionál.

Többek között ezért is fontos a görbe ellaposítása, mert ezáltal az előállítók a szükséges leállásokat nem kvázi egyszerre kénytelenek meghirdetni, így az ellátási láncok is fennakadás nélkül tudják ellátni a feladatukat.

Az értelmetlen tömegvásárláson kívül tehát a probléma nem termelési, legfeljebb logisztikai jellegű lehet, feltéve, hogy egyáltalán észrevesszük a hatását és beszélhetünk problémáról, de ennek az esélye a nyitott nemzetközi ellátási láncok miatt elenyésző. Mivel a szabad piacgazdaságokban elemi érdeke a vállalkozásoknak, hogy egymásra rálicitálva helyettesítsék a kieső szereplőket, mindig lesz nagyobb hal, ami átvegye a kieső játékosok helyét, és

ameddig a termelőknél nincsenek előállítási problémák, addig élelmiszerhiány sem lesz a fejlett és átmeneti gazdaságok országaiban.

Márpedig a gyümölcs ugyanúgy megérik és az állat ugyanúgy felnő, a koronavírus a mezőgazdasági javakat nem károsítja, a madárinfluenza vagy a sertéspestis sokkal nagyobb, milliárdos károkat okoz a magyar mezőgazdaságnak.

A valós problémák

Ebben a láncban két akadály merülhet fel mégis: az egyik a nyugati országok mezőgazdasági vendégmunkásainak mobilitása. Ők nagyrészt kelet-európai országokból ingáznak idénymunkára, és a tavaszi-nyári szezonban nélkülük nem képesek olcsón friss zöldséget és gyümölcsöt előállítani a nagy nyugat- és dél-európai mezőgazdaságok. Bár sokan ezt most egyfajta gazdasági igazságtételnek élik meg, de az egykori „keleti blokknak” számos, javarészt képzetlen dolgozója számolt az idény alatt megkeresett jövedelemmel, ami a családja fenntartásához elengedhetetlen.

Érzékeny egyensúly ez, és olyan kihívás, ami hosszútávú közös megoldást igényel. Jelenleg tűzoltás folyik, a tagállamok felismerték a helyzet súlyosságát és igyekeznek biztosítani az idénymunkások beutazását, hiszen nincs alternatíva. Érthető okokból a közép-kelet-európai mezőgazdaságok számára ez egy sokkal kevésbé jelentős kérdés, mivel aránylag kevés külföldi mezőgazdasági vendégmunkást fogadunk vagy biztosítunk külföldre.

Magyarország esetében lényegesebb, hogy az állásukat elvesztők hajlandóak lesznek-e akár termelésben vagy feldolgozásban munkát vállalni.

Számos Európán kívüli ország hozott döntést az országközi élelmiszer- és takarmány-kereskedelem korlátozására, azonban hamar be kellett látni, hogy a várható jelentős árukészletet egyszerűen muszáj értékesíteni, így minden bizonnyal ez a szigor enyhülni fog. Egyetlen ország vezetésének sem érdeke, hogy a gazdaságában lévő kereskedelmi kapacitásokat visszatartsa, vagy hogy éhínségnek tegye ki a lakosságát; ha nem is humanitárius megfontolásból, hideg politikai számításból ez komoly hátrányt jelentene.

A másik, minket sokkal közvetlenebbül érintő probléma, hogy a munkájukat elvesztő tömegek miből fognak élelmet venni.

Erre számos ország egyszeri, vagy rendszeres jövedelemkiegészítéssel reagált, de több országban gondolkodnak az alapjövedelem bevezetésén is. Ezek értelemszerűen sok kérdést vetnek fel, és számos kihívást hordoznak magukban, de a cselekvésre rövid idő állt rendelkezésre. A közmű- és hitelmoratórium az egyik legkézenfekvőbb megoldás, hiszen az állam számára aktív kifizetést nem igényel, de a lakosságnál maradó pénz, ha alacsonyabb szinten is, de biztosítja az élelmezést és ez a rendszer hosszú hónapokig tartható.

Logikus volna azt gondolni, hogy ez alatt az idő alatt a munkájukat vesztett tömegek megpróbálnak más, akár szakmájukon kívüli állást keresni, azonban ez jóval tágabb gazdasági kontextusba helyezi a kérdést, ami külön cikket érdemelne.

Kapcsolódó cikkHogyan tegyük klímabaráttá a COVID-válság utáni hazai gazdaságösztönzést?Hogyan használhatjuk a COVID-válság hosszútávú gazdasági hatásai elleni fellépést arra, hogy egyben segítsük a fellépést egy, annál sokkal általánosabb vészhelyzet, a klímaváltozás ellen?

Mi várható?

Sokkal érdekesebb témakör, hogy milyen hatásai lesznek a vírus által okozott gazdasági válságnak és az ebből fakadó piaci átrendeződésnek az élelmiszer előállításra és kereskedelemre. A kérdés régiós és uniós szempontból is érinti Magyarországot ugyanis alapvetően ez befolyásolja az élelmiszerek árát, és az emberek (különösen, ha csökkent a bevételük, vagy elvesztették a munkájukat) nem szeretnek egyre többet fizetni ugyanazokért a termékekért.

Fontos leszögezni, hogy az élelmiszerek szinte biztosan drágulni fognak, de az utóbbi években a fizetések a piaci drágulásnál jelentősen nagyobb mértékben nőttek. Tavasz és nyár folyamán a rezsi némileg alacsonyabb, és a kormány mentőcsomagja is valamelyest csökkenti a havi kiadásokat, és a tömeges munkaerőhiány remélhetőleg nem tart majd hosszan. Minden országnak fontos a gazdasági gépezet mielőbbi újraindítása, aminek időben most főleg az egészségügy ellátóképessége szab határt.

Azt ugyanis látni kell, hogy a koronavírus nem jelent komoly veszélyt a gazdaságilag aktív korosztályra, ezért ‒ ha egyelőre nem is tudatosan ‒ az intézkedések mögötti fő cél nem a teljes lakosság, hanem a várhatóan kórházi ellátást igénylők körében a járvány lassítása. Ezt egyre több ország ismeri fel, például Dánia, Norvégia és Ausztria, ez a járványkommunikációban, és a gazdasági intézkedésekben is tükröződik.

Természetesen ez óvatos és fokozatos lazítást jelent az új megbetegedési hullám elkerülése érdekében, de a trend egyértelmű: idővel szükség van a szigor csökkentésére, hogy az állás nélkül maradt tömegek visszatérhessenek a munkaerőpiacra. A kérdés, hogy ez itthon mekkora kockázattal jár, tekintve, hogy nem vagyunk a szabálykövetés mintaországa, főként a mi fegyelmünkön múlik, mikor tudunk visszaállni az eredeti kerékvágásba. Ezt segíti többek között a Nébih koronavírussal kapcsolatos tájékoztató oldala is, ahol higiéniai és élelmiszerkezelési tanácsokat kaphatnak a vásárlók.

Láthatjuk, hogy a jelenlegi rendszer a végtelenségig csiszolt és és optimalizált. Az eredménymaximalizálás oltárán azonban fel kellett áldozni a termelési rendszerek robusztusságát, váratlan eseményekkel szembeni ellenálló képességét. Ez az élelmiszeriparon kívüli ágazatokat mélyebben érintette, senki sem számított rá, hogy ilyen mértékű és hirtelenségű változások mehetnek végbe a világgazdaságban, de az autóiparhoz vagy turizmushoz képest az élelmiszergazdaság sokkal kevésbé fájdalmas találatot szenvedett.

Hozzá kell tenni, hogy az élelmiszerkereskedelmi logisztikát sem érintette olyan jelentősen a járvány, a feldolgozók az új környezetben tapasztalt első megtorpanás után új utakat keresve továbbra is képesek beszerezni a gyártási alapanyagokat, tehát kínálati oldalon nincs probléma. Ami kérdéses, hogy ezek az alapanyagok honnan kerülnek beszerzésre, ez ugyanis a mezőgazdaság számára komoly csapást jelenthet, ha a kormány nem vált stratégiát rövid időn belül.

Stratégiai lehetőség

Jelenleg az élelmiszeripari külkereskedelmi termékforgalmunk pozitív, tehát nagyobb összértéket szállítunk külföldre, mint amennyit behozunk, ez az utóbbi években nagyjából 600-700 milliárd forint környékén stagnált. Látni kell azonban, hogy a behozatalt a földrajzi adottságainkhoz képest indokolatlanul nagy mennyiségben feldolgozatlan termékek teszi ki,

mert a magyar mezőgazdaság egyszerűen nem tud elég hatékonyan nyersanyagot termelni a hazai élelmiszer-feldolgozók számára.

Az exportált élelmiszereink hozzáadott értéke alacsony, a régiós országokhoz képes a versenyképességünk gyenge, és félő, hogy a leszakadásunk egyre növekedni fog.

A megoldás a hatékony termék-előállítást ‒ és megfelelő ösztönzés mellett alacsonyabb környezetterhelést, és jobb erőforrás-felhasználást ‒ biztosító nagytermelők támogatása jelentené, akik az agrártechnológiai fejlesztéseket, fenntarthatóságot célzó innovációs eszközöket is nagyobb mértékben veszik igénybe. Fontos hozzátenni, hogy ez nem a kistermelők támogatásának komplett megszüntetését jelenti, hanem támogatások racionalizálását, részben azok jellege szerint. Ugyanis a mikro- és kisvállalkozások, őstermelők stabil piaci érvényesülésének leglényegesebb akadálya a jogi és infrastrukturális támogatás hiánya, beleértve a fizetőképes kereslettel történő kapcsolódás elősegítését, ami hosszútávon kifizetődővé tenné a tevékenységüket.

A kistermelői élelmiszertermelést -előállítást és kereskedelmet szabályozó 52/2010 FVM rendelet teljesen indokolatlan korlátozásokat határozott meg a vidékfejlesztési törekvések okán, ami versenyképességüket nagyban rontotta, de a rendelet felülvizsgálata már szerencsére folyamatban van. A külföldi behozatal csökkentésének mellékes hatása, hogy magával vonja a nagy távolságokra történő fuvarozás visszaszorulását, így kibocsátáscsökkenést is eredményez (gondoljunk csak a kínai fokhagyma vagy marokkói paradicsom szállításának ökológiai- és karbonlábnyomára).

Egy másik lényeges tényező az élelmiszerárak szempontjából az infláció megugrása és az euró sosem látott drágulása. Értelemszerűen a forint gyengülése a nyugatról behozott termékek drágulását is jelenti, ezeknek pedig nem vagyunk híján más, évtizedeken keresztül nagyobb támogatásokból fejlesztő és termelő uniós, köztük keleti régiós országokkal szemben. A következő években ‒ a válság eredményeként ‒ várhatóan erősödni fog az EU-s tagországok protekcionista mezőgazdasági szemlélete. Ezáltal ‒ lehetőleg növekvő feldolgozott élelmiszerexport mellett ‒ nekünk is az élelmiszeripart saját nyersanyaggal ellátó agráriumra kell törekednünk a kiszámítható élelmiszer-árszínvonal érdekében.

Ha nem akarjuk, hogy az élelmiszerárak elszabaduljanak, egy környezeti szempontból előnyösebb és gazdaságilag előremutató nemzeti agrárstratégiára van szükség, mivel a jelenlegi a környezeti erőforrások tekintetében igen pazarló, és az egyes szereplők által igényelt ösztönzők jellegét rosszul priorizálja. Ha ez elmarad, az alkalmazkodóképesebb külföldi szereplők behozhatatlan előnyre fognak szert tenni. Most, a felgyorsult változások idején van a legnagyobb esélyünk ezen változtatni és egy ellenállóbb élelmiszer-gazdaságot megalapozni.

 

Borítókép: id. Pieter Bruegel, A halál diadala, 1562 (Prado, Madrid)

Kertész István

Kertész István

Folyamattervező élelmiszermérnök, az élelmiszertudományok doktora (PhD). A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (korábban Szent István Egyetem) Élelmiszertudományi Karának egyetemi adjunktusa.

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!