Az Országgyűlés a múlt kedden új klímatörvényt fogadott el, amely szerint 2050-re elérjük a teljes dekarbonizációt, azaz legföljebb csak annyi üvegházhatású gázt fogunk kibocsátani, mint amennyit elnyelnek erdőink, mezőink. Ez fontos és jó cél, örüljünk neki, hogy végre törvénybe lett iktatva.
Ez a cél azonban csak akkor vehető komolyan, ha azt is meghatározzuk, hogy hogyan fogunk oda eljutni. Erre szolgál a 2030-as közbenső mérföldkő, ami kimondja, hogy 2030-ra az ország teljes kibocsátása nem lehet magasabb az 1990-es kibocsátások 60%-ánál. Ez a cél első ránézésre jól hangozhat ugyan, de valójában annyit jelent, hogy a következő tíz évben nem teszünk annál többet, mint amit már most is csinálunk.
Pedig ha a 2050-ig hátralevő három évtizedből az elsőt elgatyázzuk, akkor bizony nagyon nehéz dolgunk lesz 2030 után.
Általában nehéz megítélni, hogy egy adott kormányzati célkitűzés túlzott-e, vagy éppen kevés, hiszen előbb sok száz oldalnyi elemzésen és tanulmányon kell átrágni magunkat. Ezúttal azonban szerencsés helyzetben vagyunk, pár oldalon levezethető, hogy a 2030-ra meghatározott 1990-hez képesti 40%-os klímacél (vagy úgy is mondhatnánk, hogy a 2018-as kibocsátásokhoz képesti 6,4%-os cél) olyan gyenge, hogy az már megkérdőjelezi a Klímavédelmi törvény 2050-es dekarbonizációs céljának megvalósulását. Az alábbiakban ezt fogjuk bemutatni.
A mostani célok alapján tízszeres ütemre kéne kapcsolni 2030 után
Az 1. ábra azt mutatja, hogy a törvény szerint milyen pályán akarja elérni a kormány a 2050-es dekarbonizációt.
Eszerint 2030-ig évi kb. 0,5%-kal csökkentjük a kibocsátásokat, 2030 után pedig évi kb. 5%-kal,
az időszak elején mért kibocsátáshoz képest. Ha ehhez képest egyenletes ütemben akarnánk nullára csökkenteni a kibocsátásainkat, akkor évente kb. 3%-kal kéne csökkenteni azokat 2050-ig. Az előrejelzések szerint a koronavírus miatt 2020-ban várhatóan 8%-kal lesz alacsonyabb a globális CO2-kibocsátás. Így el lehet képzelni, hogy már egy évi 3%-os csökkentés is drámaian gyors átalakulást jelent, hát még az 5%. Összehasonlításul, 1990 óta átlagosan évi 1,6%-kal csökkent a kibocsátás – bár ebben a hosszú időszakban több jelentős kilengés is volt az átlaghoz képest.
1. ábra: Magyar klímacélok 2030 és 2050, állandó természeti széndioxid-elnyelési kapacitással számolva (forrás: Bart István)
Első ránézésre talán elfogadhatónak tűnik, hogy a kormány a kibocsátás-csökkentés fokozatos gyorsítását javasolja, elvégre az EU jelenleg érvényes kibocsátási pályája is „kétsebességes”: 2030-ig évi 2%-os csökkenés, utána évi 5%-os. Vegyük azonban észre, hogy az aktuálisan hatalmon levő kormányok szempontjából igazán releváns következő tíz évben
az EU egésze már most is négyszer olyan gyorsan akar haladni, mint a magyar kormány.
Ráadásul számos tagállam, köztük Németország most épp azért lobbizik Brüsszelben, hogy ezt az évi 2%-os tempót gyorsítsuk. Ezt részben azért akarják, hogy a 2030 utáni kibocsátáscsökkentés ne legyen elbírhatatlanul nehéz, részben azért, hogy jó példát mutassunk a világnak. E tagállamok szerint a 40%-os 2030-as cél helyett inkább 50 vagy 55%-os kibocsátáscsökkentési célra lenne szükség.
A 40 százalékot mi valójában már teljesítettük is
Ami azonban végképp elfogadhatatlanná teszi a magyar klímacélt, az viszont nem olvasható ki a törvényből. Ez pedig az, hogy a 2030-as 40%-os célt tulajdonképpen a már eldöntött intézkedésekkel teljesítettük.
Ennek két fő oka van:
- A Mátrai Erőmű tervezett bezárása, átalakítása: A Mátrai Erőmű 2019-ben 4,5 millió tonna CO2-t bocsátott ki. A kormány tervei szerint 2025-től megszűnik a lignit-tüzelés, helyette új gázos erőmű épül. Ha kibocsátási szempontból a legrosszabb forgatókönyvet nézzük, akkor az átalakulás után a Mátrai Erőmű teljes mai termelését ez az új korszerű gázturbinás erőmű biztosítja. Mivel az új erőmű jóval hatékonyabb, mint a régi, és a gáz elégetéséből fajlagosan kevesebb szén-dioxid lesz, mint a lignitből, a mostaninál kb. 65%-kal kevesebb lenne az így termelt áram széndioxid-kibocsátása, azaz 4,5 millió tonna helyett kb. 1,6 millió. Azaz évi majdnem 3 millió tonnát megtakarítottunk azzal, hogy bezártunk egy olyan erőművet, amely elérte a hasznos élettartama végét, teljesen elhasználódott, veszteségesen termel áramot, és a levegőszennyezési követelmények miatt amúgy sem lehetne tovább üzemeltetni. Ha persze az új paksi atomerőmű átveszi ezt a termelést, akkor az éves kibocsátáscsökkentés elérheti a 4,5 millió tonnát is.
- A koronavírus nyomán kialakuló gazdasági visszaesés: Az 1. ábrán jól látszik, hogy mind az 1990-es években lezajlott szerkezetátalakítás, mind a 2008-as gazdasági válság nyomán komoly zuhanás indult el a hazai kibocsátásokban, és ez tartós maradt annak ellenére, hogy később újra növekedni kezdtek a kibocsátások. 2018-ban a kibocsátások még tíz évvel a válság után is 10%-kal voltak alatta a válság előtti szintnek. Még korábban, az 1990-ben végbemenő gazdasági szerkezetátalakítás után 10 évvel az 1990-es szint 80%-án álltak a kibocsátások. Nem tudhatjuk, hogy hogyan fog alakulni a COVID okozta gazdasági visszaesés, de az a hazai válságokkal kapcsolatos tapasztalataink alapján várható, hogy a kibocsátások a kezdeti jelentős visszaesés után nem, vagy csak nagyon lassan térnek vissza a válság előtti szintre. Így szinte biztos, hogy a 40%-os célhoz még hátralevő 0,7 M tonna megtakarítást a COVID válság meghozza. Ez elvégre a 2018-as kibocsátásoknak alig több, mint 1%-a.
Összegezve: A Klímavédelmi törvény azt vállalja, hogy 2030-ig 3,7 millió tonnával, azaz a 2018-as kibocsátások 6,4%-ával csökken a hazai üvegházhatású gázkibocsátás. Ebből 2,9 milliót, azaz közel 80%-ot teljesít a Mátrai Erőmű lignites blokkjainak leállítása, amit így-is úgy-is meg kellene tenni. A maradék 20%-ot pedig a COVID válság „kitermeli”. Ebben a számításban nem is vettük figyelembe a kormány által egyébként tervezett, illetve már működtetett intézkedéseket, így pl. a napelem-programot, az épületek szigetelését, vagy az erdőtelepítést. Illetve nem tértünk ki az olyan természetes hatásokra sem, mint a népességfogyás vagy az egyre enyhébb telek. Éles a kontraszt a 2030 utáni időszakkal, ahol már minden évben kell 2,7 M tonnát megtakarítani, vagyis 10 évente 27 millió tonnát.
Táblázatban ez így néz ki:
2. ábra: Magyar klímacélok a COVID és a Mátra hatásával
Az igaz, hogy most az élbolyban vagyunk, de így könnyen lemaradunk
A kormány nyilván azzal magyarázza majd ezeket a gyenge vállalásokat, hogy Magyarország már 1990 óta egy csomó kibocsátás-csökkentést megvalósított, ezért most hátradőlhetünk, csipkedjék magukat azok a tagállamok, akik folyton csak beszélnek a kibocsátás-csökkentésről, de eddig nem sikerült a kitűzött céljaikat elérni. Ha pedig túllövünk a 40%-on, annál jobb.
A világ azonban megváltozott a 2015-ös párizsi klímacsúcs óta –
valójában már nem az a fontos, hogy mennyit csökkentettük a kibocsátásainkat egy múltbeli mennyiséghez képest, hanem az, hogy az összes ország hogyan jut el a nullára 2050-re.
Magyarország viszonylag szerencsés helyzetben van, mert közelebb van ehhez a nullához, mint Németország, vagy mondjuk Lengyelország. De ha tíz évig lényegében egyhelyben állunk, akkor beérnek minket, és 2030-tól nekünk is ugyanolyan kétségbeesetten – évi 5%-on – kell rohannunk, mint nekik. Ha viszont már a következő tíz évben rendesen belefognánk a kibocsátások csökkentésébe, akkor egy sokkal kényelmesebb évi 3%-os tempóval érhetnénk a célba.
Ez a klímatörvény szinte semmire nem kényszeríti a kormányt
A Klímatörvényben meghatározott 2030-as klímacéllal azonban semmi sem kényszeríti a magyar kormányt, hogy bármit is tegyen a következő tíz évben. Jó eséllyel újabb tíz évig nem fognak beindulni a nagyarányú lakásfelújítások (amelyek a koronavírus által okozott válság idején munkahelyteremtő hatással lennének), további százezres tömegek költöznek olyan helyekre, ahonnan csak autóval lehet elmenni dolgozni vagy vásárolni, és nem indul be az erdőtelepítés sem.
Ez a klímacél feltehetőleg azért kerülhetett bele ilyen feketén-fehéren az új klímatörvénybe, mert a kormány jól tudta, hogy ezzel semmilyen kockázatot nem vállal. Egy egyszerű, jól kommunikálható cél, ami ráadásul egybevág azzal a 40%-kal, ami – egyelőre – az EU-ban is érvényes. És ami még jobb, szinte semmit nem kell csinálni 2030-ig, aztán pedig utánunk az özönvíz. Ez bizony felelőtlen és hazafiatlan klímapolitika, ami a gyermekeinkre terheli át azokat a feladatokat, amiket nekünk most kéne elvégezni.
A felelős klímapolitika az lenne, ha már most igazán elkezdenénk azt a milliónyi apró beruházást, szigetelést, faültetést, ami ahhoz kell, hogy 2050-re elkészüljünk.
Ráadásul a következő évtizedek hazai éghajlata csak elenyésző mértékben függ a hazai kibocsátásoktól, és leginkább attól függ, hogy hogy a világ többi része hogyan fog cselekedni. Márpedig hogyan várhatnánk el a világtól, hogy agresszívan csökkentse a kibocsátásait, ha közben idehaza törvénybe iktatjuk, hogy egyelőre inkább nem erőltetjük meg magunkat?
Magyarország érdekei azt kívánják, hogy 1990-es bázisévhez képest legalább 55%-os kibocsátás-csökkentési célt határozzunk meg. Erre képesek is vagyunk,
hiszen most is számos kiaknázatlan kibocsátás-csökkentési lehetőségünk van – gondoljunk csak a rengeteg rosszul szigetelt lakásra. Ha így tennénk, akkor 2030 után nem 2,7 millió tonnát kéne évente megtakarítani, hanem csak 2 milliót.
Egyszóval, ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy 2050-re dekarbonizálni akarjuk az országot, akkor most rögtön fel kell kötni a gatyát, nem érünk rá még újabb tíz évet vacakolni. Pedig úgy tűnik az új klímatörvény éppen a vacakolást tűzte ki célul.
Megjegyzés az 1. ábrához: mivel a Klímavédelmi törvény nem határoz meg külön célértéket az erdők és mezők által elnyelendő szén-dioxid mennyiségére, az 1. ábrán azt feltételeztük, hogy 2050-ben ugyanannyi elnyelés lesz, mint 2018-ban. Lehet, hogy majd egyszer a kormány tényleg nagyarányú erdőtelepítésbe kezd, de ez önmagában nem lesz elég: ha 2050-re megkétszereződik az ország széndioxid-elnyelési kapacitása, akkor az évente elérendő csökkentés 2030-tól nem 5%, hanem csak 4,5% lenne, ami még mindig nagyon meredek.
