Az édenkert vége. David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

A 94 éves Sir David Attenborough kétségkívül a világ legismertebb természetfilmese. Filmjein és hangján keresztül emberek generációinak a sokasága ismerhette meg a földi természet csodáit, és azt, hogy mit veszíthetünk. Életművének kvázi lezárásaként a Netflixen jelent meg az Egy élet a bolygónkon, ami a brit természetfilmes életútján keresztül mutatja meg, hogy mit vesztettünk már el, de ha így folytatjuk, akkor a lejtő még nagyon sokáig tart. Eddigi legszemélyesebb, nagyon aktuális, végtelenül szomorú, de pont emiatt nagyon szükséges filmjében Attenborough nem kevesebbet állít, mint hogy az emberiség elpusztította a földi édenkertet, amit örökölt. Rajtunk áll, hogy mikor húzzuk meg a vészféket, biztosítva ezzel a földi környezet és éghajlat regenerálódását, és saját fennmaradásunkat is. Nem szokványos filmkritika következik.
Az édenkert vége. David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

Kezdjük a film legvégéről, a záró képkockával:

Ez a film David Attenborough tanúvallomása. Kinek kellene még látnia?

Talán nem árulunk el nagy titkot, hogy mindenkinek. Azoknak is, akik napi szinten járatosak a környezeti-éghajlati válság témakörében, és különösen azoknak, akik pedig egyáltalán nem. Mindenki számára tartogat újdonságot. A filmben megjelenő adatok döntő többsége számomra nem volt újdonság, és várhatóan azoknak sem lesz az, akik rendszeresen követik a Másfél fokot. Attenborough munkásságának elmúlt 30 évével pedig én is tisztában vagyok, mert gyerekként számomra ő egyet jelentett „a” természetfilmmel, és erről a szokásomról később sem tettem le.

A filmben megjelenő csodálatos felvételek és vágóképek többségét (leszámítva a sok-sok archív felvételt) már más alkotásaiban is láttam, bár a földi csodák BBC-s minőségű bemutatását elég nehéz megunni. Nem fogom részletesen bemutatni a 80 perces film tartalmát, ugyanis azt már számtalan más helyen megtették. E helyett azokat a személyes benyomásokat próbálom felvonultatni, ami miatt annak ellenére sokat adott ez a film, hogy nem szereztem belőle gyakorlatilag semmilyen új releváns információt. És hogy miért? Mert a film is a személyes benyomásokon keresztül próbál beszélni egy olyan témáról, amiről a tudomány már annyi mindent elmondott, eddig láthatóan sikertelenül.

A tartalom a király, de a kontextus az isten

Több pont elhangzik a filmben, Attenborough szájából is, hogy ez az ő tanúvallomása. Századik életévéhez közeledve, beutazva az egész világot, van miről beszámolnia. Tanúvallomást viszont az esetek jelentős részében valamilyen bűncselekményhez kapcsolódóan tesznek az emberek. A brit dokumentarista magához képest egészen személyes és kemény hangon fogalmazza meg a bűncselekményt: az emberiség az ő életében nagyrészt elpusztította azt a földi édenkertet, amit végtelennek, kimeríthetetlennek és sokszor sebezhetetlennek gondoltunk.

Senki nem szeret azonban bűnösként gondolni magára, és Attenborough sem magából kikelve mondja ezeket a súlyos, ám a tudomány által abszolút igazolt tényeket. Egy letört öregember beszél szomorúan arról, hogy ahol még karrierje kezdetén látott bálnákat vagy emberszabásúakat, ott egy idő után nem voltak, mert levadásztuk őket és kiirtottuk az esőerdőket. Hogy amikor a sarkvidéki tengeri jégen akartak forgatni, akkor nem tudtak, mert egyszerűen nem volt ott, ahova mentek. Hogy életműve valójában a földi biodiverzitás, környezet és éghajlat folyamatos, ember által okozott romlásának a dokumentálása, miközben azt hitte, hogy a természet csodáját ünnepli.

Michelangelo Buonarroti: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból. Részlet a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójából.

Most múlik pontosan

Sir David határozottan és nyomatékosan elmondja (persze nem ezekkel a szavakkal), hogy ez nem csupán a természetbúvárok rendes éves szomorkodása, hanem végső soron annak a felismerése, hogy az emberi civilizáció a saját összeomlásán dolgozik, ha ilyen ütemben teszi tönkre a biodiverzitást és az éghajlatot. Az emberiség bámulatosan gyors felemelkedéséhez genetikai adottságainkon és agytérfogatunkon túlmenően legalább két dolog még kellett: a kiszámítható éghajlat, és a bőséges, állandóan újratermelődő földi erőforrások.

Civilizációs fejlődésünk azonban olyan mértékben „sikeres” volt, hogy képesek voltunk (legalábbis mentálisan) lekapcsolódni a természetről, és egy olyan Földet hoztunk létre, amit az emberek uralnak, csak az emberiségnek létezik, és mindenki más egy megtűrt, pusztuló kisebbséghez tartozik. A keserű igazság ezzel szemben az, hogy az ember nagyon is a természet része, és amennyiben tovább folytatjuk a földi éghajlat és természet ilyen fokú megváltoztatását, akkor azzal szerencsésebb esetben az elmúlt tízezer év civilizációs vívmányait, rosszabb esetben a túlélésünket tesszük kockára.

Öt tömeges kihalási esemény volt már a Földön, de az élet eddig mindig túlélt. A nagy kérdés, hogy vajon a hatodik után, amit mi idéztünk elő, vajon a Föld velünk, vagy nélkülünk folytatja?

Az érzelmek menthetik meg a tudományt és végső soron minket is?

A film tele van egy sor tudományos megállapítással, amit jelen korunk legjobb tudománya szolgáltat, és ami részletekben már mindenhol elhangzott, tudományos jelentésekben, klímakonferenciákon, sőt, filmekben is. Civil szervezetek tömkelege dolgozik azon, hogy egy-egy résztéma, vagy épp az egész probléma iránt érzékenyítsék az embereket. Ennek ellenére még mindig kitapintható és erős tendencia a tudományos megállapítások és vészjelzések elutasítása, legyen szó a klímaváltozásról vagy akár a hatodik tömeges kihalás lehetőségéről.

Ennek rengeteg oka van, de az egyik biztosan az, amit fent is említettem, hogy senki nem szereti, ha bűnösnek van beállítva. Márpedig a mostani állapotért az egész emberiség, figyelembe véve „közös, de megkülönböztetett” felelősségünket, de felelős. És nem fogjuk tudni megoldani globális erőfeszítések nélkül, legyen szó a népességrobbanásról, a biodiverzitás pusztulásáról, vagy a klímaváltozásról. Ehhez a megoldáshoz pedig a tudomány, érzelmek nélkül láthatóan önmagában kevés. Az emberek nem akkor kezdtek el tüntetni a bálnavadászat ellen, amikor felismerték, hogy milyen kulcsfontosságú szerepük van a tengeri ökoszisztémákban, hanem amikor megmutatták nekik, hogy személyiségük van, és énekeikben gyászolni is képesek kilőtt és megcsáklyázott társaikat.

Számomra a film egyik legerősebb része, amikor Sir David a maga sztoikus brit nyugalmával eljátszik a gondolattal, miután elmesélte az eddig több mint 90 évét ezen a Földön, hogy vajon mi várható egy ember életében, aki most születik 2020-ban, és hasonló időtávban tervez élni? Ha minden a „megszokott kerékvágásban” halad tovább, akkor

  • a 2030-as évekre összeomlik az az Amazonas-ökoszisztémája, az esőerdő szavannává változik, ami a földi fajok jelentős részének kihalását eredményezi, miközben kihatással lesz az egész világ csapadékrendszerére
  • nyaranta jégmentessé válik az Északi-sark jelentős része, csökkentve a terület albedóját, tovább fokozva a globális felmelegedést
  • a 2040-es évekre felgyorsul az északi féltekén a permafroszt olvadása, ezáltal még több üvegházhatású gáz kerül a légkörbe a fagyott földből, drámaian fokozva a klímaváltozást
  • a 2050-es évekre az óceánok melegedése és elsavasodása miatt a korallzátonyok többsége világszerte elpusztul, vele együtt összeomlik a globális halpopuláció
  • a 2080-as évekre veszélybe kerül a globális élelmiszerellátás a földek túlhasználása és a klímaváltozás miatt, a beporzó rovarok jelentős része kihal, a szélsőséges időjárási események miatt kiszámíthatatlanná válik a mezőgazdaság, élelmezési válság alakul ki
  • a 2100-as évekre a Föld átlag-hőmérséklete 4 Celsius fokkal lesz magasabb az ipari forradalom előtti időkhöz képest, ami a szárazföldi területek jelentős részén nem teszi lehetővé az életet, a hatodik tömeges kihalási esemény folyamatai javarészt visszafordíthatatlanok.

Ez is lehet egy élet a bolygónkon, ahogy Sir David bemutatta a sajátját, levonta az általa látott folyamatokból, és a legjobb elérhető tudományos eredményekből a következtetéseket. De a jogos és drámai kitekintés után természetesen nem hagyja sötétben a nézőt, hanem megoldási javaslatokat is kínál:

  • a meglévő biodiverzitás széleskörű védelme, hogy a természet képes legyen regenerálódni
  • a népességrobbanás tetőzésének előbbre hozása gazdasági-társadalmi-oktatási programokkal, előtérbe helyezve az igazságosság szempontjait
  • az ipari halászat beszüntetése, védett tengeri területek kialakítása
  • a fosszilis energiahordozók teljes körű kivezetése
  • az étkezési kultúránk megváltoztatása, ami összekapcsolódik a földhasználattal: egyszerűen nincs annyi földterület a Földön, hogy ennyi ember ilyen sok húst egyen
  • a felszabaduló területeket vissza kell adnunk a természetnek, miközben városainkban is sokkal nagyobb jelenlétet biztosítunk neki

Ezekkel a lépésekkel feloldhatjuk azt az ellentmondást, ami soha nem látott civilizációs fejlődésünkből fakadt: újra összhangban élhetünk a természettel, annak részeként, egy kiszámítható éghajlat alatt, megújuló földi erőforrásokkal.

Hogy ne fosszíliaként végezze az emberiség végső soron egy sziklában, és hogy még sokan és sokáig élvezhessék azt az édenkertet, ami lehetővé tette azt, hogy nagyszerű és tragikus dolgokat vigyünk egyszerre véghez. Hogy emberek maradhassunk.

Ez a film David Attenborough tanúvallomása. Kinek kellene szerinted még látnia?

Vigh Péter

Vigh Péter

A Másfél fok projektmenedzsere, szerkesztője. Egykori LIFE éghajlat-politikai tanácsadó, az irodalom- és kultúratudományok doktora (PhD).

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!