Miért mérföldkő a Párizsi Megállapodás?
Az ENSZ tudományos tanácsadó szerve, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 30 éve tette közzé az első éghajlati helyzetértékelő jelentését, ami először adott átfogó képet az ember okozta éghajlatváltozás fenyegetéséről. Részben ennek hatására született meg 1992-ben az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC), melyhez minden ENSZ-tagállam csatlakozott. A klímatárgyalásokon – hivatalosan Részes Felek Konferenciáján (Conference of Parties), röviden COP-on – tehát mindazon államok képviseltetik magukat, amelyek részesei ennek a Keretegyezménynek. Az ennek keretében 1997-ben elfogadott, majd 2005-ben érvénybe lépő Kiotói Jegyzőkönyv már konkrét kibocsátás-csökkentési kötelezettségeket írt elő a fejlett országok számára, azonban ez a megállapodás több oknál fogva sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket (pl. nagykibocsátók – USA – elzárkózása; a fejlődő, valamint egyre nagyobb kibocsátó “feltörekvő gazdaságú” országokra nem vonatkoztak az előírások).
A Párizsi Megállapodás tehát mérföldkőnek számít, ugyanis a Jegyzőkönyvvel ellentétben az mind a fejlett, mind a fejlődő országok számára kötelezettségeket fogalmaz meg üvegházgáz-kibocsátásaik szabályozására (habár az önkéntesen vállalt nemzeti célok nem-teljesítése esetén nincs szankció). Másrészt a Párizsi Megállapodás egyetemes, tehát az összes ENSZ-tagállam aláírta (a többség mára ratifikálta is, kivéve néhány fejlődő állam és a G20-tag Törökország).
Ebben az országok célul tűzték ki, hogy az ipari forradalom előtti szinthez képest a globális felszínközeli átlaghőmérséklet emelkedését 2 °C alatt tartják, sőt törekednek arra, hogy már 1,5 °C-nál korlátozzák a felmelegedést. Ennek biztosítására a 2020 után érvénybe lépő vállalásokat, vagyis a “Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulás”-okat (NDC) 5 évente egy, a korábbinál (lehetőleg) ambiciózusabb NDC-vel kell növelni.
Fontos hangsúlyozni, hogy az NDC-k önkéntes vállalások, tehát a jogi kötőerő hiányában a klímatörekvések sikeressége az országok politikai akaratán, együttműködési készségén és a rendelkezésükre álló eszközökön múlik.
Mire elegek az országok eddigi klímavédelmi vállalásai?
A Climate Action Tracker (CAT) független tudományos elemzéseivel követi nyomon, hogy az országok vállalásai alapján tarthatóak-e a Párizsi Megállapodásban kitűzött célok. A 2015 decemberében készült jelentésükben az akkor érvényben lévő klímapolitikák alapján 2100-ra átlagosan 3,6 °C-os hőmérséklet-emelkedést vetítettek előre az ipari forradalom előtti időkhöz képest. Ha ehhez hozzáadjuk az országok 2015-ben vállalt klímavédelmi terveit, akkor a század végére még mindig átlagosan 2,7 °C emelkedés volt várható, ami bőven meghaladná az elsődleges célként kitűzött 2 °C-ot.
A legújabb, 2020 decemberi jelentés már jelentős javulást mutat: a jelenleg érvényben lévő klímavédelmi politikák alapján átlagosan 2,9 °C-os hőmérséklet-emelkedés várható 2100-ra. Amennyiben pedig az összes eddig (2020 december eleje) hivatalosan benyújtott vállalás (NDC), valamint az országok nettó zéró kibocsátási törekvései (legyen az már hivatalosan bejelentett, vagy még csak tárgyalási fázisban levő terv) teljesülnek, van esély arra, hogy a század végére becsült melegedés “csupán” 2,1 °C legyen, ami már megközelíti a Párizsban kijelölt elsődleges hőmérsékleti határt.
Miért nem érdemes engedni a 1,5 °C-ból?
A Megállapodás elfogadásával egyidőben az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény tagjai felkérték az IPCC-t, hogy készítsen egy értékelést arról, mire számíthat az emberiség 1,5 illetve 2 °C-os hőmérséklet-emelkedés esetén. A testület az elkészült 1,5 °C-os Külön Jelentést 2018 októberében publikálta, melyről egy magyarázó cikksorozat is született a Másfél fok oldalán.
A jelentés egyik legfontosabb megállapítása, hogy bár első ránézésre a 0,5 °C különbség nem tűnik jelentősnek, de a globális felmelegedéssel kapcsolatos környezeti-gazdasági-társadalmi kockázatok lényegesen alacsonyabbak 1,5 °C esetén.
Jelenleg 1,1 °C-os globális átlaghőmérséklet emelkedésnél tartunk az iparosodás előtti időkhöz képest, és a Meteorológiai Világszervezet előzetes éves értékelése szerint az elmúlt hat év, beleértve 2020-at, valószínűleg az eddigi hat legmelegebb év a mérések kezdete óta. Magyarországon a melegedés a globális átlagnál nagyobb mértékű, az országos évi középhőmérséklet emelkedése 1901-től 2019-ig 1,32 °C-ot mutat, aminek hatásai máris érezhetőek például az egyre gyarapodó/intenzívebb hőhullámos és aszályos időszakok, valamint az egyre gyakoribb nagycsapadékok, villámárvizek formájában.
Ahhoz, hogy 1,5 °C-nál korlátozzuk a globális melegedés mértékét, az évi globális kibocsátásnak 25-30 Gt körül kellene lennie 2030-ra, ami nagyjából a jelenlegi fele. 2050-re pedig nettó zéró kibocsátást kellene elérni, vagyis a globális üvegházgáz-kibocsátást minimálisra kell csökkenteni, a maradék kibocsátást pedig „elnyelők” (például zöldfelületek, illetve szén-megkötő technológiák) révén ki kell vonni a légkörből.
Azóta számos tanulmány megerősítette, hogy technológiai és gazdasági szempontból is kivitelezhetők lennének a szakértők által vázolt kibocsátás-csökkentési forgatókönyvek. A Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség (IRENA) hangsúlyozza, hogy a karbonsemleges gazdaság kiépítéséhez a megújuló energia és energiahatékonysági technológiák nagy része ma már létező, kész megoldás, amiket „csak” fel kell skálázni, minél gyorsabban. Azonban minél később kezdünk el cselekedni, annál nehezebb lesz a megvalósítás, hisz az egyre fokozódó éghajlatváltozás egyre nagyobb károkat, gazdasági-társadalmi válságot fog okozni, ami egyre csökkenti mozgásterünk a hatékony cselekvésre.
Az IPCC jelentés rávilágít arra is, hogy az ember okozta felmelegedés kezelése számos más előnnyel is jár, mint például munkahelyteremtés, az energiához való hozzáférés és energiabiztonság javítása, stabilabb gazdaság, fenntartható közlekedés, tisztább és egészségesebb környezet.
Milyen ígéretek születtek eddig?
A Climate Action Tracker jelentése szerint a kibocsátások 63%-áért felelős 127 ország tervezi, hogy nettó zéró kibocsátási célt tűz ki 2050-re, s ezek közül néhány ország (pl. EU, Kanada) már ehhez kötődő törvényjavaslatot is megfogalmazott, illetve fogadott el (pl. Egyesült Királyság, Új-Zéland). Bár a benyújtott vállalások egyelőre még nem elegek a kitűzött célok eléréséhez, az országok egyre gyarapodó nettó zéró kibocsátási bejelentései némileg biztatóak.
Kína szeptemberben bejelentett szándéka, miszerint karbonsemleges kíván lenni 2060 előtt és 2030-ig eléri a kibocsátás csúcsát, 0,2-0,3 °C-kal alacsonyabb hőmérséklet-emelkedést eredményezne a század végére a CAT “hőmérője” szerint. Az USA újonnan megválasztott elnöke, Joe Biden 2050-re kitűzött karbonsemlegességi ígérete pedig további 0,1 °C-kal csökkentené a század végére várható globális melegedést. Japán, Dél-Korea, Kanada és Dél-Afrika is ígéretet tett már a nettó zéró kibocsátás elérésére, a legfrissebb hírek szerint pedig Brazília csatlakozott ezen országok sorához.
Az EU 2020 tavaszán klímatörvényben fogalmazta meg, hogy üvegházgáz-kibocsátását 2050-re nettó nullára csökkenti. Ennek teljesítéséhez már nem elegendő a jelenleg érvényben levő 2030-ra vonatkozó 40%-os kibocsátás-csökkentési cél (az 1990-es szinthez képest), a törvényből pedig hiányzik az erre a célszámra vonatkozó emelés. Erre a hiányosságra válaszul, 2020 őszén az Európai Bizottság legalább 55%-os kibocsátás-csökkentési célt javasolt 2030-ra, melynek segítségével a 2050-es klímasemlegesség elérése is sokkal reálisabb alapokra kerülne. Ahogy arra az Agora Energiewende független német think tank értékelő elemzése rámutatott, az ambiciózusabb 55%-os uniós klímacélok technikailag és gazdaságilag is kivitelezhetők lennének. December 11-én hajnalba nyúló tárgyalások után a Tanács végül jóváhagyta az ambiciónövelést, és a keleti blokk – különösen Lengyelország, Csehország és Magyarország – ellenvetései ellenére, azok kifogásainak a beépítésével 2030-ig legalább 55%-kal csökkenti üvegházgáz-kibocsátásait. A tanácsi határozat itt olvasható.
Magyarországnak az Európai Unió tagjaként az EU tagállamainak együttes vállalásából kell teljesítenie a saját részét. Azonban a “kétsebességes Európa” szelleme a klímavédelemben továbbra is érezhető, elég csak a visegrádi országok vétójára gondolni. A magyar országgyűlés 2020 júniusában elfogadta a klímatörvényt, amely szerint 2050-re elérjük a teljes dekarbonizációt. Ez a cél csak akkor vehető komolyan, ha azt is meghatározzuk, hogy hogyan fogunk oda eljutni. Erre szolgál a 2030-as közbenső mérföldkő, ami kimondja, hogy 2030-ra az ország teljes kibocsátása nem lehet magasabb az 1990-es kibocsátások 60%-ánál. Ez viszont valójában annyit jelent, hogy a következő tíz évben Magyarország nem tesz annál többet, mint amit már most is csinál, és 2030 után jóval nagyobb erőfeszítésekre lesz majd szükség – mutatott rá Bart István elemzésében.
Miért nem dőlhetünk hátra az ígéretek hallatán?
Bár a nettó nulla kibocsátási célok nagyon reménykeltőek, vészesen közeledik 2020 vége, ameddig az országoknak be kell nyújtani az új NDC-ket a frissített konkrét vállalásokkal, és bár sok ígéret elhangzott, eddig – a legfrissebb brazil bejelentés kivételével – egy nagykibocsátó (Kína, India, EU) sem nyújtott be új, frissített terveket. Bár a COVID-19 világjárvány miatt a soron következő, 26. COP egy évvel későbbre lett halasztva, ennek ellenére a vállalásokat továbbra is időben várják az országoktól, hogy azokat ki lehessen értékelni még Glasgow előtt.
A 2015-ös szerény vállalások óta sikerült 0,7 °C-kal lejjebb tornázni a század végére várható hőmérséklet-emelkedést, ami a CAT szerint az újabb klímavédelmi politikák tényleges végrehajtásának, a megújuló energiaforrások egyre széleskörűbb alkalmazásának, a kőszén felhasználás csökkentésének és a korábbinál alacsonyabb gazdasági növekedésnek tudható be. A CAT hangsúlyozza, hogy
az eddigi klímavédelmi ígéretek alapján bár van esély a felmelegedés korlátozására 2,1°C-nál, a jelenleg érvényben lévő politikák alapján továbbra is 2,9 °C körüli hőmérséklet-emelkedés várható az ipari forradalom előtti időkhöz képest. Ez majdnem kétszerese a kívánt 1,5°C-os értéknek.
Az ambiciózus ígéretek megvalósításához az országok energiapolitikáját sürgősen össze kell hangolni a klímavédelmi törekvéseikkel, ahogy arra a Production Gap Report szakértői is figyelmeztetnek. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) ismét elkészítette jelentését arra vonatkozóan, hogy a fosszilis energiahordozók jelenlegi és tervezett kitermelése miként viszonyul a kibocsátás-csökkentési célokhoz.
Ennek becslése alapján 2030-ig az országok több mint kétszer annyi fosszilis tüzelőt terveznek kitermelni, mint ami konzisztens lenne a globális melegedés 1,5 °C-os korlátozásával a század végére.
Ahhoz, hogy a 1,5 °C-os határt ne haladjuk meg, az elkövetkező évtizedben évente átlagosan 6%-kal kellene csökkenteni a fosszilis tüzelők kitermelését. A tiszta energia támogatására kitűnő lehetőséget nyújta(ná)nak a COVID-19 miatti gazdaságösztönző csomagok, azonban ezekben az országok továbbra is jóval több anyagi támogatást nyújtottak a fosszilis iparnak, mint a tiszta energiának.
Az alacsony szén-kibocsátású megoldások egyre versenyképesebbek
Ha az ambiciózus karbonsemlegességi ígéretek egyelőre számháborúnak tűnhetnek is, azok egyáltalán nem megalapozatlanok. Az elmúlt öt évben a Párizsi Megállapodás egy olyan dinamikát indított el a gazdaság szinte összes szektorában, mely az alacsony szén-dioxid-kibocsátású megoldások és piacok hihetetlen gyorsaságú fejlődését idézte elő. Egyre versenyképesebbé válnak az alacsony szén-dioxid-kibocsátású megoldások, melyre az egyik legjobb példa a szél- és a napenergia diadalútja az egyre hanyatló széniparral szemben.
A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) 2014-es előrejelzése szerint a napenergia ára 2050-re, vagyis 36 éven belül, éri el az 50 USD/MWh-t. Azonban ez már 2020-ra megvalósult, vagyis mindössze 6 évre volt szükség ehhez, mutatott rá a SYSTEMIQ a Párizsi Megállapodás hatását értékelő jelentésében. A SYSTEMIQ azt is hangsúlyozza, hogy mára olcsóbb új szél- és naperőműveket építeni, mint új fosszilis erőművekbe fektetni a globális GDP 70%-át megtermelő országokban, és a 2020-as évek végére ez igaz lesz a világ összes országára. Mostanra a világ össz-GDP-jének felét kiadó országok, városok, régiók és cégek rendelkeznek nettó zéró kibocsátásra vonatkozó célkitűzéssel, ami erős jelzés a piac számára: aki kimarad, lemarad.
Mire érdemes odafigyelni a következő hónapokban?
A Climate Action Tracker december elején megjelent jelentése óta az Egyesült Királyság is egy igen ambiciózus célt jelentett be: 68%-os kibocsátás-csökkentést tervez 2030-ig, hogy tartható legyen a 2050-es nettó nulla kibocsátási cél. A globális közösség minden bizonnyal éberen követi majd, hogy milyen konkrét tervek szerepelnek a kibocsátás-csökkentési vállalások mögött, hogy azok ne üres számok maradjanak.
Miközben várjuk a frissített NDC-k benyújtását az ENSZ felé, a világ fél szeme továbbra is az Egyesült Államokon van. Miután Donald Trump elnök kiléptette az Egyesült Államokat a Párizsi Megállapodásból, ezzel visszavonta az USA NDC-jét is. Joe Biden megválasztása éghajlatvédelmi szempontból ezért egyértelmű előrelépés, hiszen nemcsak arra tett ígéretet, hogy visszalépteti az USA-t a Megállapodásba, hanem a teljes dekarbonizációra is. Az Egyesült Államok NDC-je csak az új elnök beiktatása után készül majd el. (Az, hogy ténylegesen mekkora lépéseket tud majd tenni az éghajlatváltozás ügyében, a szenátusi tagok megválasztása után dől el.) Ami bizonyos, erős klímavédelmi szerepvállalásra számíthatunk tőle mind hazájában, mind pedig a nemzetközi porondon.
Emellett érdemes odafigyelni az EU, Kína és az USA új dinamikájára is, hisz már mind a három nagykibocsátó megígérte a karbonsemlegességet a század közepére (2050-es és 2060-as célszámokkal), de ezt NDC formájában is meg kell erősíteniük, illetve a konkrét terveket is ki kell dolgozniuk.
Ahhoz, hogy a kitűzött klímavédelmi célokat meg tudja valósítani a globális közösség, elengedhetetlenül fontos a közeli, 2030-as konkrét célok megfogalmazása, törvénybe foglalása és hatékony végrehajtása.
Ha 2030-ig nem történik jelentős kibocsátás-csökkentés, akkor bármilyen ambiciózus célok is fogalmazódnak meg 2050-re vonatkozólag, nem lehetséges 1,5 °C alatt tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését.
A melegedés 1,5 °C-nál való korlátozásához szükség van a nagykibocsátók valódi vállalásaira, amiben Magyarországnak is aktív szerepet kell vállalnia az Európai Unió tagjaként.
Lehoczky Annamária, Pieczka Ildikó, Szabó Amanda Imola, Vigh Péter
Borítókép: A Párizsi Megállapodás elfogadása 2015. december 12-én (Forrás: UNFCCC)
