A 2019-es madridi klímatárgyalások óta először találkoztak – ugyan csak virtuálisan – az országok klímatárgyalói május 31. és június 17. között, hogy a Párizsi Megállapodás végrehajtását szolgáló szabályok utolsó tisztázatlan részleteiről egyeztessenek. Ezt a „kis klímacsúcsnak” tekintett, technikai kérdésekkel foglalkozó időközi ülésszakot rendszerint az éves klímacsúcsok között félidőben tartják a németországi Bonnban, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC) titkárságának székhelyén.
A COVID-19 világjárvány miatt a tavaly év végén esedékes COP26 klímacsúcsot 2021 novemberére halasztotta az azt szervező Egyesült Királyság, s továbbra is kérdéses, hogy azt a személyes és online jelenlét milyen arányában biztonságos megtartani. Ezért ez az ülésszak egy jó kísérlet volt arra is, hogy mennyire működik a konferencia teljesen online formában. A kisebb-nagyobb technikai kihívások mellett ez a formátum lehetővé tette, hogy az elmúlt évekhez képest jóval több delegált vegyen részt az egyeztetéseken.
A fő téma a karbonpiacok szabályrendszere volt, ami évek óta a klímatárgyalások legkeményebb diója. Bár a klímafinanszírozás nem volt napirendre tűzve, az arra tett ígéretek, pontosabban azok teljesítésének hiánya, még tovább növelték a szakadékot a fejlődő és fejlett országok között. A megfigyelő szakmai szervezetek szerint
a tárgyalások szinte egyhelyben toporogtak, de ez nemcsak az online formátum okozta nehézségekkel magyarázható, hanem a kompromisszumkészség hiányával is, ami nem újdonság.
A fejlődő országok szerint nincs miről tárgyalni, ha a fejlettek nem fizetnek
A fejlett országok még 2009-ben megígérték, majd Párizsban megerősítették, hogy legkésőbb 2020-ig évi 100 milliárd USD-t adnak be a közös klímaalapba (pontosabban „mobilizálják” ezeket a pénzforrásokat). Az azonban továbbra is tisztázatlan, hogy a fejlett államok – néhány kivételével – egyéni szinten pontosan mennyivel járulnak hozzá, milyen határidőkkel, és hogy 2025 után mennyivel emelnék meg ezt az összeget. Az eddig elérhető elemzésekből úgy tűnik, hogy sem korábban, sem 2020-ban nem sikerült elérni ezt az összeget: egy évvel a határidő után is még nagyjából 20 milliárd hiányzik a célösszegből.
A klímatárgyalásokkal egyidőben, az angliai Cornwall-ban tartották meg a háromnapos G7-csúcstalálkozót, ami sokak várakozására lendületet adhatott volna a 100 milliárd dolláros célkitűzés teljesítéséhez, de ez nem igazán történt meg. A fejlett, nagykibocsátó gazdaságok ismét kijelentették, hogy elkötelezettek a cél iránt, de konkrét tervvel nem szolgáltak.
Csupán Németország, Kanada és Japán álltak elő új ígéretekkel a 2025-ig tartó időszakra: ez becslések szerint 2020-ra vetítve összesen nagyjából plusz 3 milliárd USD-ra rúg, ami még mindig csak töredéke a hiányzó 20 milliárdnak. Malik Amin Aslam, Pakisztán klímaügyi minisztere szerint ezek a felajánlások csak földimogyorószemek a klímakatasztrófához mérve.
Dr. Saleemul Huq, az IPCC egyik vezető szerzője és a bangladesi International Centre for Climate Change and Development intézet igazgatója szerint
ha nem jön össze az ígért 100 milliárd USD, akkor a fejlődő országoknak részt se kellene venniük a COP26-on.
A Reuters-nek írt véleménycikkében kifejtette, hogy a klímafinanszírozás kérdése bizalompróba is egyben, hisz ha a gazdag nagykibocsátók nem váltják be ígéretüket, akkor „nincs sok értelme” a további tárgyalásoknak. A COP26-ot megelőzően még van rá néhány alkalom, hogy a fejlett országok emeljék hozzájárulásokat a klímaalaphoz, és Huq szerint ezt legkésőbb az október végi G20 konferenciáig meg kellene tenniük.
My challenge to the Developed Countries: deliver the overdue 100 B climate finance before @COP26 or we may not bother to come to Glasgow at all! https://t.co/ISLgKrJW39
— Saleemul Huq (@SaleemulHuq) June 17, 2021
A fejlődő országok támogatása az EU gazdasági-társadalmi érdeke is
Az általános klímafinanszírozáson túl a fejlődő országok számára szintén kritikus kérdés – sőt, sok esetben egyenesen létkérdés – az, hogy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra dedikált pénzügyi és technikai támogatást kapjanak. Ebben az ügyben különösen érezhető a fejlett és fejlődő országok közötti érdekellentét, ugyanis a fejlődő térségek elegendő erőforrás híján sérülékenyebbek és kiszolgáltatottabbak az éghajlatváltozás hatásaival szemben, míg ők járultak hozzá legkevésbé annak előidézéséhez.
A Párizsi Megállapodás szerint az ígért 100 milliárd USD felét az éghajlatváltozás mérséklésére, másik felét pedig a hatásokhoz való alkalmazkodásra kellene fordítani. Ehhez képest viszont az ENSZ Környezetvédelmi Programja által készített Adaptation Gap Report szerint,
jelenleg a globális klímafinanszírozás mindössze 8%-a megy alkalmazkodási célokra a kívánatos 50% helyett.
Bár a fejlett országok bővebb erőforrásaik miatt könnyebben képesek megbirkózni az éghajlatváltozás negatív hatásaival, nem szabad elfeledni, hogy a globális piacokon keresztül szorosabban függünk a Globális Dél termékeitől, mint gondolnánk. A Nature Communications-ben publikált új tanulmány szerint
a század közepére az Európai Unió mezőgazdasági importjának több mint 40%-a olyan területről fog jönni, ahol súlyos aszályok fognak pusztítani – ez pedig az EU élelmiszerbiztonságára komoly fenyegetést jelent.
A tanulmány szerint számos mezőgazdasági termék olyan országokból érkezik az EU-ba, ahol nincsenek megfelelő erőforrások az egyre szélsőségesebb aszályhoz való alkalmazkodásra, ez a helyzet pl. a szóját exportáló Brazíliával és a kakaó-exportőr Elefántcsontparttal és Ghánával. Ha nem kapnak az alkalmazkodásban segítséget, akkor az aszályhelyzet súlyosbodásával az EU-ba érkező takarmány (illetve az attól függő hús- és tejtermékek), kakaó, kávé, valamint az élelmiszerek és kozmetikumok alapanyagaként szolgáló pálmaolaj ellátásának beszűkülésére lehet számítani.
Tehát az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás támogatása határainkon túl nemcsak humanitárius, igazságossági vagy geopolitikai kérdés, hanem Európa saját gazdasági és társadalmi érdeke is.
A karbonpiacok szabályai – ezen áll vagy bukik a Párizsi Megállapodás sikere
A nemzetközi karbonpiacokon a kormányok és a magánszektor kereskedelmet folytathat kibocsátási egységek (kvóták, kreditek) formájában az olcsóbb kibocsátáscsökkentés érdekében. Egyes vélemények szerint a karbonpiacok nélkülözhetetlenek a Párizsi Megállapodásban foglalt klímacélok eléréséhez, ugyanis ezen mechanizmusokon keresztül az országok és cégek költséghatékonyan tudják növelni klímacéljaikat, miközben pénzt, technológiát és szakértelmet szállítanak oda, ahol szükség van rá.
Mások viszont figyelmeztetnek, hogy ha nem elég szigorúak a vonatkozó szabályok, akkor épp a karbonpiacok áshatják alá a globális klímacélok teljesítését. Ki kell bogozni például a dupla-elszámolás problémáját, vagyis amikor két entitás is magáénak számolná el ugyanazokat a kibocsátás-csökkentési krediteket. Továbbá bizonyos nagykibocsátó országok (Brazília, Kína, India és korábban Ausztrália) amellett lobbiznak, hogy a 2020-ig tartó, még a Kiotói Jegyzőkönyv által szabályozott időszakból megmaradt karbonkrediteiket átvihessék a 2020 utáni időszakra, ami már a Párizsi Megállapodás hatálya alá esik. Ez gyengítené a klímavédelmi vállalások hatékonyságát, hisz ezáltal ezek az országok kevesebb tényleges kibocsátás-csökkentést hajtanának végre.
Míg az egyre szaporodó nettó nulla kibocsátás-csökkentési vállalások mind az országok, mind a magánszféra részéről biztatónak tűnnek, a kibocsátások kiváltására vásárolt ún. „offset” karbonkreditek túlzott és nem megfelelő (pl. nem elég szigorúan hitelesített) használata gyengítik ezeket a nettó nulla célokat. Ha túl olcsón és feltételek nélkül beszerezhetők ¬ezek a kreditek, akkor a szereplők nem érdekeltek saját kibocsátásaik tényleges csökkentésében, és ezzel könnyen halogathatják tevékenységük tényleges dekarbonizációját.
Az egymásnak feszülő érdekek miatt a szabályokról szóló, évek óta húzódó egyeztetéseken nem volt áttörés most sem. Többek nyilatkozata szerint a munka általában konstruktív volt, ugyanakkor a nagyobb döntésekhez már miniszteri szintű tárgyalásra lesz szükség. A nemzeti éghajlati tervek többsége már magában foglalja a karbonpiacok használatát, ezért azok tisztázására mielőbb szükség van – megfigyelő szervezetek szerint ez a COP26 egyik legnagyobb kihívása.
Közös időkeretek nélkül nagyon nehéz a klímacélokat összehangolni
Klímaterveiket és kibocsátás-csökkentési céljaikat az országok az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások (NDC) formájában kommunikálják a nemzetközi közösség felé. Ezeket a klímavállalásokat az országoknak rendszeresen felül kell vizsgálniuk, és erőforrásaikhoz mérten erősíteni azokat. Azonban ezek kiértékelését és összehasonlítását nagy mértékben megnehezíti, hogy jelenleg nem egységes időkeretben fogalmazzák meg őket: van olyan terv, amelyik 2025-ig szól, míg mások 2030-ig tartanak, bizonyos esetekben pedig a kezdődátum sem biztos.
A 2018-as COP24-en abban állapodtak meg a tárgyalók, hogy az időkereteket 2031 után egységesíteni kell, azonban még a mostani ülésszakon sem sikerült dűlőre jutni a különböző opciók felett. Egyesek tízéves időkeret mellett érvelnek, ami a hosszútávú tervezést segítené, mások viszont attól tartanak, hogy ez túl hosszú ideig lakatolná be az országot egy esetlegesen gyenge vállalásban. Míg ha ötéves lenne az időkeret, akkor könnyebben módosítani lehetne a terveket és növelni az ambíciókat, akár az időközben egyre olcsóbbá váló technológiákra építve.
Bármi is legyen a közös időkeret, a Nature-ben megjelent, itt részletesen bemutatott elemzés szerint,
ahhoz, hogy a klímavállalások hitelesek és hatékonyak legyenek, a hosszútávú kibocsátás-csökkentési terveket és klímasemlegességi célokat összhangba kell hozni a rövidtávú stratégiákkal, valamint átlátható, robusztus és konkrét cselekvési tervekre van szükség az elkövetkező évekre.
Meredek út vezet a COP26-ig
A Climate Action Tracker (CAT) legfrissebb jelentése szerint még mindig nem elegek a vállalások ahhoz, hogy a globális felmelegedés mértékét a biztonságosnak tekinthető 1,5 °C-nál korlátozzuk a század végére. A Joe Biden amerikai elnök által összehívott áprilisi vezetői találkozón bejelentett újabb klímacélokkal együtt a század végére várható felmelegedés értéke 2,4 °C a CAT becslése alapján.
Ha pedig figyelembe vesszük mindazokat az országokat, amelyek fontolgatják vagy már bejelentették a nettó nulla célt, de azt még nem nyújtották be a UNFCCC felé, akkor akár a 2,0 °C-os felmelegedési küszöb is elkerülhető. Azonban ez még mindig jóval magasabb, mint a 1,5 °C, ezért a vállalások további növelésére van szükség. Sőt, mindezeket az új vállalásokat ténylegesen a nemzeti politikákba és gyakorlatba kell ültetni – minél hamarabb.
Az időközi tárgyalások csekély előremozdulását a COP26 szervezői egy július végére összehívott miniszteri szintű tanácskozáson igyekeznek továbblendíteni 40 ország részvételével. A július végi dátum azért is fontos, mert az ENSZ ekkorra szabta meg az újabb NDC-k benyújtásának határidejét, hogy azokat ki tudják értékelni még a COP26 előtt. Ahhoz pedig, hogy az év végi tárgyalásokon érdemi döntés születhessen az olyan kulcskérdésekben, mint a karbonpiacok, az alkalmazkodás, a károk és veszteségek kárpótlása, valamint a klímafinanszírozás, még rengeteg a tárgyalók teendője.
Laurence Tubiana, a Párizsi Megállapodás egyik megalkotója a G7 csúcs eredményeit (illetve azok hiányát) látva azt tanácsolta a COP26 házigazda Egyesült Királyság miniszterelnökének, Boris Johnsonnak, hogy többet kellene tennie annak érdekében, hogy megnyugtassa a fejlődő országokat és a fejletteket – mind a klímafinanszírozás, mind a konkrét klímatervek kidolgozása tekintetében – ígéretük betartására bírja. Majd optimistán hozzátette,
…a Párizshoz vezető út sem volt zökkenőmentes.
Borítókép: IISD/ENB
