Sokan hallottuk, halljuk szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy évtizedekkel ezelőtt a telek jóval hidegebbek voltak, mint manapság, gyakoribb volt a fagy és a hó. Vajon a szubjektív emlékeinket alátámasztják a hosszabb időszakot lefedő, objektívnek tekinthető klímamodell-szimulációs eredmények és az elmúlt 50 év megbízható hazai mérései? Mennyiben írható mindez az emberi tevékenység számlájára? Milyen jövőbeli tendenciákra számíthatunk, ha nem mérsékeljük a klímaváltozást?
Ezekre a kérdésekre keressük a választ, melyhez két hőmérséklethez köthető éghajlati indikátort választottunk ki: a viszonylag nagy gyakorisággal előforduló fagyos napok évi számát (amikor a napi minimumhőmérséklet 0 °C alá süllyed), illetve a szélsőségesen hideg viszonyokat jellemző évi minimumhőmérséklet értékét. A feldolgozás során többféle adatforrást is felhasználtunk:
- a teljes Földet és az éghajlati rendszer egészét leíró globális éghajlati modellek legújabb verzióival a múltra készített szimulációkat,
- a szigorú szabványoknak megfelelő meteorológiai állomások mérésein alapuló, minőségileg ellenőrzött, finomfelbontású rácsponti adatbázist, valamint
- az európai kontinenst, ezen belül a Kárpát-medence környezetét is lefedő, finomfelbontású regionális klímamodellek szimulációit, melyek a jövőre vonatkozóan különböző emberi tevékenységet leíró forgatókönyveket vesznek figyelembe.
Az elemzés szerint nagyjából harmadával csökkent a fagyos napok száma az elmúlt ~120 évben Magyarországon, és ez a tendencia erősödni fog, ha nem mérsékeljük a globális felmelegedést.
Különösen az elmúlt két évtizedben volt nagy a melegedés
Elsőként tekintsük a megfigyelésekkel igazolt változásokat. Az 1.a ábrán jól látszik, hogy a fagyos napok éves száma az ország területének egészén jelentősen csökkent az elmúlt 50 évben, a legnagyobb mértékben az Északi-középhegységben, ahol a csökkenés eléri az évtizedenkénti 5-6 napot. Az országos átlagos trend mértéke -3,8 nap/évtized, ami azt eredményezte, hogy
a globális felmelegedés hatására a legutóbbi évtizedre 80 nap alá csökkent a fagyos napok átlagos évi száma.
Az elmúlt 50 évre vonatkozóan az extrémebb hidegeket tekintve az országon belül csupán nagyon kis területen kaptunk szignifikánsan növekvő trendet (1.b ábra). A jellemző országos éves minimumhőmérséklet -15 °C volt. A nagyobb mértékű évek közötti természetes változékonyság miatt az elmúlt 50 évben kb. 1,5 °C-kal nőtt országos átlagban a leghidegebb napok hőmérséklete, ami azonban statisztikailag nem szignifikáns, és elsősorban a legutóbbi néhány év kevésbé extrém hidegeinek köszönhető.
Ha az elemzést kiegészítjük a 20. század elejéig visszamenő klímaszimulációkkal, akkor összességében kisebb ütemű változásokat látunk (2. és 3. ábra): míg a fagyos napok évi számában a jelenlegi trend kevesebb mint fele (-1,6 nap/évtized az országos átlag) volt jellemző,
addig az extrém hidegek előfordulása gyakorlatilag nem változott a 20. század folyamán (+0,1 °C/évtized).
Ennek oka, hogy az emberi tevékenységnek a 20. század első felében még nem volt annyira érezhető hatása az éghajlatra, és a globális tendenciákhoz hasonlóan térségünkben is a természetes változékonyság dominált.
Az utóbbi egy-két évtizedben azonban egyre inkább az emberi tevékenység hatásának növekedését érzékelhetjük, mely várhatóan a jövőben erősödni fog.
A 2. és 3. ábrán kirajzolódik a jelenlegi trendek nagyjából kétszeres növekedése, amire fel kell készülnünk amennyiben az üvegházhatású gázok kibocsátását nem kezdjük el csökkenteni (ezt tekintjük pesszimista, RCP8.5 elnevezésű forgatókönyvnek). A fagyos napok évi számában az optimistább jövőkép az elmúlt 50 évhez képest valamelyest mérsékeltebb trendet eredményez, de
a pesszimista forgatókönyv szerint átlagosan további -5 nap/évtized változásra számíthatunk a fagyos napok éves számában a század végéig.
Az extrém, évi legalacsonyabb minimumhőmérsékletben mindkét forgatókönyv egyértelműen a jelenlegi trend erősödését vetíti előre a 21. század végére (melynek üteme átlagosan +0,5-0,6 °C/évtized lesz). A múlt és a jelen trendjeivel ellentétben ezek az extrém értékben várható változások már egyértelműen szignifikánsak a jövőbeli modellszimulációk szerint, azaz a belső éghajlati változékonyságot meghaladó mértékű lesz az emberi tevékenység okozta változás.
Az ország középső részei fognak a leginkább tovább melegedni
A következő két évtizedben még nincs jelentősége, hogy melyik (optimista vagy pesszimista) forgatókönyvet tekintjük a jövőre: további mintegy 10-15 nappal csökkenhet a fagyos napok évi átlagos száma (4. ábra), míg 2-3 °C-kal nőhet (melegedhet) az évi legalacsonyabb minimumhőmérsékletek értéke (5. ábra).
A fagyos napok esetében már 2040 után megjelenik a pesszimista forgatókönyv hatása az optimistábbal szemben, míg az évente előforduló extrémeknél ez inkább csak 2060-tól válik jelentőssé. Ami a térbeli struktúrát illeti:
a fagyos napok elsősorban az ország középső területein ritkulnak majd, az évi legalacsonyabb hőmérsékleti értékek pedig várhatóan inkább a déli és a legkeletibb régiókban változnak jobban.
A még szélsőségesebben hideg, 10, illetve 20 évente átlagosan egyszer előforduló hőmérsékleti minimumértékeket tekintve azt láthatjuk, hogy országos átlagban az elmúlt fél évszázad során ezek nem változtak számottevően, azaz 2000 után is előfordult 10 évente egyszer -20 °C, s 20 évente egyszer -22 °C (6. ábra). A jövőre vonatkozó modellszimulációk alapján a következő évtizedekben nagyobb bizonytalanság mellett, a forgatókönyvektől függetlenül általában kisebb mértékű növekedésre számíthatunk 2080-ig, és annak csak 2080 után lesz jelentősége, hogy sikerül-e a szén-dioxid és egyéb üvegházhatású gázok antropogén kibocsátását mérsékelni. Tehát a század végén már jelentősebb eltolódásra számíthatunk: a pesszimista forgatókönyv szerint ez azt jelenti, hogy 10 évente átlagosan csupán egyszer kell (-10)-(-14) °C-ra felkészülnünk, míg 20 évente (-11)-(-16) °C-ra.
Nem érdemes túlzottan örülni a kevesebb hidegnek
A fagyos napok évi számának elmúlt évtizedekben tapasztalt jelentős csökkenése, azzal együtt, hogy az éves extrém hideg hőmérsékletek alig változtak, valószínűleg ideiglenesen kedvező a hazai vegetáció nagy részének. A jövőben ezzel szemben az utóbbiak jelentős változására is számítani kell, ami a kártevők áttelelését valószínűleg már nem gátolja, és így fel kell készülnünk ennek negatív hatásaira.
Az energiafelhasználás szempontjából a téli melegedés térségünkben tagadhatatlanul pozitív hatású, azonban a hőmérséklet növekedése nem szorítkozik a téli időszakra. A téli melegedés ugyanis a nyári nagyobb mértékű forróságot is magával vonja, amikor viszont a hűtési igények megnövekedése a télen megtakarított energiát elhasználja, vagy akár meg is haladhatja. Ugyancsak fontos szempont az enyhébb telek és a csökkenő extrém hidegek mezőgazdaságra gyakorolt kettős hatása, ami végső soron a megtermelt élelmiszerek mennyiségén keresztül egyértelműen komoly gazdasági következményekkel, kockázattal járhat.
Egyértelműen mi okozzuk a felmelegedést a modellek szerint
Ha összehasonlítjuk az elmúlt évtizedekre vonatkozó éghajlati szimulációkat, melyek csak természetes kényszereket vesznek figyelembe, olyanokkal, melyek az emberi tevékenység hatására növekedő üvegházgáz-koncentrációt is tartalmazzák, akkor
a fagyos napok számában mért negatív tendenciát csak akkor kapjuk meg, ha az emberi tevékenység éghajlatmódosító hatását is figyelembe vesszük.
A 7. ábrán azt láthatjuk, hogy a természetes kényszerekkel meghajtott modellszimulációk egyaránt adtak gyengén növekvő és csökkenő trendet a fagyos napok megfigyelt negatív trendjével szemben. Ha az extrémebb, évi minimumhőmérsékletet tekintjük, akkor az antropogén hatások gyengén növekvő trendet eredményeznek, míg a természetes kényszerekkel ezzel éppen ellentétes, gyengén negatív irányú a változás. Mivel a megfigyelések szerint a vizsgált (1971-2014) időszakban nulla körüli a trend, ezért a szélsőségesebb hidegek előfordulásában egyelőre még nem jelent meg az emberi tevékenységek hatása, így kijelenthetjük, hogy a természetes éghajlati változékonyság a meghatározó, és a nagy hidegek eddigi változása inkább csak szubjektív érzet.
Szerzők: Szabó Péter, Pongrácz Rita
A kutatásban a szerzőkön kívül továbbá még részt vett: Bartholy Judit, Mráz Anna, Pieczka Ildikó. Az ingyenesen hozzáférhető regionális modelleredményekért köszönet illeti az ELTE Meteorológiai Tanszékét, az Euro-CORDEX konzorcium modellező intézeteinek tagjait, a globális modellszimulációk elkészítéséért a WCRP CMIP 6. fázisában résztvevő intézményeket. Végül a megfigyelések rácsponti adatbázisát az Országos Meteorológiai Szolgálatnak köszönjük.
Rövid tudományos módszertan:
- Természetes kényszerekkel meghajtott és az emberi tevékenységet is figyelembe vevő szimulációk:
A teljes földi éghajlati rendszert és a rendszer elemei közötti fizikai folyamatokat csak globális klímamodellek képesek megfelelően szimulálni. Az IPCC legújabb, 6. jelentésében olyan új modellszimulációkat is végeztek a múltra (egészen 2014-ig), amelyek csak a természetes éghajlatalakító kényszereket (pl. a vulkánkitöréseket és a napsugárzás változásait) vették figyelembe. Emellett az ún. historikus, az emberi tevékenységek hatását is figyelembe vevő szimulációk ugyancsak rendelkezésünkre állnak ugyanazokkal a modellekkel. Ha egy éghajlati indikátorban bekövetkező változás iránya és nagysága statisztikailag szignifikáns módon eltér a kétféle múltbeli szimulációra, és a historikus futások trendje a mérések szerint is kimutatható, akkor a változásért egyértelműen az emberiség és a különböző tevékenységekből eredő üvegházhatású-gázkibocsátás a felelős. Jelen elemzésben öt különböző globális klímamodell imént említett kétféle szimulációit használtuk fel 1900 és 2014 között, és a kapott eredményeket hároméves simítással ábrázoltuk. - Regionális klímamodellek:
Egy térség, pl. hazánk éghajlatának részletesebb vizsgálatához regionális klímamodellekre van szükségünk, hiszen azok a légköri folyamatokat pontosabban és finomabb térbeli felbontással írják le, mint a globális modellek. A regionális modellek historikus szimulációi 2005-ig állnak rendelkezésünkre, míg a jövőre vonatkozóan, 2006-tól indítva 2100-ig azt szimuláljuk, hogy két, hipotetikus üvegházgáz-kibocsátási forgatókönyvre (az optimistább RCP4.5-re és a pesszimista RCP8.5-re) hogyan reagál az éghajlati rendszer. Jelen elemzésben az Európa egészét 10 km-es rácsfelbontással lefedő, ún. Euro-CORDEX együttműködés keretében futtatott hat különböző regionális klímamodell-szimulációt tekintettünk, melyet kiegészítettünk két hazai modellszimuláció eredményeivel, és az eredményeket hároméves simítással ábrázoltuk. Ezen nyolctagú együttes már megfelelően tudja reprezentálni a modellek különbözőségéből eredő bizonytalanságot, illetve ezeket mindkét említett forgatókönyvvel meghajtva az emberi tevékenység jövőbeli alakulásából származó bizonytalanságot is. - Trend és szignifikancia-vizsgálat:
Egy idősorra illesztett trend megadja, hogy mekkora az adatsorban adott idő alatt bekövetkezett átlagos változás, mely lehet negatív vagy pozitív előjelű. Jelen tanulmányban a trendegyütthatók (nap/évtized vagy °C/évtized) mindegyikét lineáris regresszió illesztésével, a gyakran alkalmazott legkisebb négyzetek módszerével határoztuk meg. Minden egyes idősorra külön-külön, statisztikai t-próbával megvizsgáltuk, hogy az adott trend szignifikánsan különbözik-e nullától, vagy egy másik trendtől. Az eredményeket 90%-os megbízhatósági szint mellett közöljük. - Hibakorrekció és megfigyelések:
Az éghajlati modellszimulációk nem tökéletesek, a meteorológiai változóktól függően kisebb-nagyobb hibával terheltek a megfigyelésekkel szemben. A hibák javításához hibakorrekciós módszerre és jó minőségű, lehetőleg homogenizált megfigyelésekre egyaránt szükségünk van. Az itt bemutatott összes modellszimuláció eredményeit a legjobb hazai, homogenizált, minőségileg ellenőrzött, 10 km-es rácsfelbontású ún. HuClim adatbázissal (forrás: Országos Meteorológiai Szolgálat) korrigáltuk a standardizálás módszerével, mely az eloszlások szórását és átlagát is figyelembe véve végzi a szimulációk korrekcióját. A korrekciós referenciaidőszak a rendelkezésre álló közös időtartamot, vagyis a globális modellek esetén az 1971-2014, míg a regionális modellek esetén az 1971-2005 időszakot fedi le. Az említett megfigyelési adatbázis szolgáltatta az utolsó 50 év (1971-2020) megfigyeléseire bemutatott eredményeket is. - Visszatérési érték:
A ritkán előforduló éghajlati extrémumok vizsgálata során általában 10, 20, 50, illetve 100 éves visszatérési értékeket szoktunk elemezni. Ezeket a hosszabb időszakon át évente előforduló legnagyobb vagy legkisebb értékekre illesztett Gumbel-eloszlás (vagy más néven GEV-eloszlás) alapján határoztuk meg. A vizsgálat kiemelt jelentőségű az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás és annak tervezése szempontjából, hiszen egy változó éghajlatban nagy mértékben módosulhatnak a ritkán előforduló szélsőségek is, és nem mindegy, hogy 10 évente vagy 20 évente kell például egy adott hőmérsékleti extrémumra számítani.