Az elmúlt időszakban igencsak megtapasztaltuk az éghajlatváltozás „gyengeségét” a világjárvánnyal vagy az orosz–ukrán háborúval szemben. Az éghajlatváltozást nehéz folyamatosan láttatni és kommunikálni, mert a médiában is visszhangot kiváltó jelei (főként extrém időjárási események) jellemzően mindig éppen csak egy földrajzilag lehatárolt, szűk térség lakói számára kézzelfoghatók és tapasztalhatók.
Ilyenek voltak a 2019-20-as ausztráliai erdő- és bozóttüzek, a 2021-es nyugat-németországi áradások, vagy legújabban az indiai és pakisztáni hőhullám adott alkalmat a sajtónak arra, hogy ezeket a rendkívüli időjárási szélsőségeket az éghajlatváltozás jeleként interpretálva jelentősebb ideig a témára irányítsa a figyelmet. Ennek oka, hogy az éghajlatváltozás kevésbé drasztikus és tragikus hatásairól szinte nem is érdemes írni (gondolhatja az adott médium), mivel az olvasói figyelem meglehetősen telítődött, az ingerküszöb magasabbra helyeződött már a témában. 2020-ban az ausztráliai bozóttűz lecsengésével egy időben berobbanó koronavírus járvány jó alkalmat adott arra, hogy összehasonlítsuk a két válság természetét, de médiareprezentációját is.
Kinek a bozóttűz, kinek a COVID-19 világjárvány: melyik van közelebb?
Egy, még meg nem jelentetett kutatásban összehasonlítottuk a klímaváltozás következményének tulajdonított különösen hosszú és pusztító 2019-2020-as ausztráliai bozóttűz, valamint a COVID-19 járvány médiakommunikációját. Kettő hírportált választottunk a kutatáshoz, a magyar Indexet és az ausztrál The New Daily-t (TND), ami lehetőséget adott arra, hogy vizsgáljuk a katasztrófától való fizikai távolság hatását a kommunikációra.
Egyrészt a cikkek tematikai kereteit vizsgáltuk, tehát milyen témakörök, szempontok szerint közelítenek a problémához; másrészt azt is néztük, milyen jelentést hordoznak a cikkekhez társított képek. A bozóttűzről szóló cikkeket a katasztrófa elejétől a végéig, 2019.10.31. és 2020.03.15. közt gyűjtöttük, és minden releváns anyagot feldolgoztunk. A koronavírus esetében igyekeztünk az első hullámot lefedni mindkét országban, így 2020.01.03. és 2020.10.25. közt gyűjtöttük a híreket, melyek nagy száma miatt csak minden tizedik cikket dolgoztuk fel. A kutatásba bevont cikkek számát az alábbi táblázat mutatja:
| Bozóttűz | COVID-19 | |
| Index.hu | 72 | 574 |
| The New Daily | 496 | 175 |
Eredményeink azt mutatják, hogy a katasztrófákat és krízishelyzeteket máshogy kommunikálja a média a társadalom felé, ha az közel van, és közvetlenül érint minket, mint ha egy tőlünk messze lévő eseményről van szó. A járvány mindkét országot érintette, és a két hírportál cikkei is hasonlóságot mutattak az ügy tematikai keretek közé helyezését (1. ábra), és a felhasznált képeket tekintve (2. ábra).
A megbetegedések és halálesetek mellett rengeteg gyakorlatias cikk volt arról, hogyan lehet védekezni a járvány ellen, mik a legfontosabb teendők, amit a lakosoknak be kell tartani, milyen intézkedéseket hoztak a kormányok és milyen gazdasági hatások várhatók. Ezzel szemben a bozóttűz csak az ausztrálokhoz volt közel, tőlünk magyaroktól többezer kilométerre történt. Itt már nagy különbségek voltak a két hírportál által használt narratívák (3. ábra) és képek közt (4. ábra).
Az ausztrál hírportál cikkeiben a pusztítás mellett ugyanúgy megjelent a gyakorlatiasság, mint a vírus esetében. Sok cikk szólt az evakuációkról, adományozási lehetőségekről, gazdasági hatásokról és politikai ügyekről is.
Ezzel szemben a magyar hírportálon több volt az érzelmi alapú cikk, melyek félelmet keltettek, a forró és száraz időjáráshoz a reménytelenséget kapcsolták, hiszen ilyen körülmények közt szinte lehetetlen megfékezni a lángokat.
A TND-hez képest jóval nagyobb arányban tárgyalták a tűz okozta ökológiai válságot, tehát a többmillió állat pusztulását, élőhelyük és táplálékuk elvesztését. A képek közt ugyan többször fordult elő reménykeltő ábra, de ez csalóka, mivel a legtöbb ilyen kép megmentett koalákat vagy kengurukat ábrázolt, a cikk azonban a pusztulást tárgyalta.
A magyar olvasók így leginkább azt az üzenetet kapták, hogy távoli szemlélői vagyunk egy borzalmas eseménynek, mellyel szemben tehetetlenek vagyunk, legfeljebb figyelni tudjuk a katasztrófát, a többmillió állat pusztulását és az emberi áldozatokat.
Ha az elsöprő többség aggódik a klímaváltozás miatt, akkor miért nem cselekszünk?
A vizsgálat tanulsága, hogy egy tőlünk távoli időjárási esemény csak korlátozott lehetőséget ad arra, hogy az éghajlatváltozásról kommunikáljunk, csak az érzelmi elköteleződést, az érzékenyítést erősíti. A legutóbbi, 2021 március-áprilisi Eurobarometer felmérés szerint az európaiak 93%-a, a magyarok 95%-a komoly problémának gondolja az éghajlatváltozást.
Tehát nem az a fő probléma, hogy nem lennénk érzékenyítve az éghajlatváltozásra, hanem hogy a probléma ismerete nem társul megfelelő politikai-társadalmi reakcióval.
S hogy kinek kell cselekedni? Nyilván mindenkinek. De az emberek többsége az Európai Unióban úgy véli, hogy a nemzeti kormányoknak (63% említés), az üzleti életnek és iparnak (58%), az EU-nak (57%) van leginkább felelőssége ebben, míg a regionális és helyi önkormányzatokat 43% említette, és csak 41% mondta azt, hogy saját magunk vagyunk felelősek a cselekvésért.
A magyarországi válaszadók az üzleti életet tették első helyre (65%), a saját felelősségünket pedig az utolsó helyre (23%), amely majdnem a legalacsonyabb érték az EU-ban és még a környezetvédőket is előrébb soroltuk a felelősségben (27%).
A bozóttűz hazai kommunikációja a választott példán szemlélteti a klímakommunikáció egyik fő kihívását. A média bár megmutatta, de általában nem hozta közel az emberekhez a problémát, hanem egy távoli, megfoghatatlan ügyként hivatkozott rá. Főleg a fenyegetést, várható szörnyű következményeket, a pusztulást mutatták be, de arra kevés támpontot adnak, hogy mi, egyszerű emberek mit tehetnénk ez ellen.
Ezzel szemben a járvány esetében a média ellátta az olvasókat gyakorlati tanácsokkal, támpontokat adott, mellyel hozzájárulhatunk a pandémia leküzdéséhez. Nem látjuk a kontrollt sem, sem a kormányok, a politika, sem a gazdaság részéről, hogy kezelés, megoldás alatt lenne a klímaváltozás ügye.
Így a tehetetlenség érzése a fenyegetettséggel párosulva beindíthat egy, a pszichológiában jól ismert hárítási mechanizmust, és inkább homokba dugjuk a fejünket, mintsem foglalkoznánk a kockázatokkal és veszélyekkel. Ez pedig összefüggésben van egy újabb problémával. Amire a társadalomnak nincs igénye, és gazdaságilag látszólag nem éri meg (holott egyre több bizonyítást nyer ennek az ellenkezője), azzal a döntéshozók nem kívánnak foglalkozni.
Hiába a Párizsi Megállapodás, ha az országok nagy része nem tesz kellő erőfeszítést, hogy betartsa az ott vállalt kibocsátás-csökkentést. Hatékony, a közeli hatásokra és a megoldásokra is koncentráló médiakommunikációval, társadalmi összefogással hasonló eredményeket (cselekvést) lehetne elérni a klímaváltozás elleni küzdelemben is, mint történt az a járvány esetében.
Hiszem, ha látom?
Észre kell vennünk a klímaváltozás, a járvány, és legújabban az orosz-ukrán háború kommunikációjában, vizualizációjában rejlő eltérő lehetőségeket is. Ahogy egy korábbi cikkben bemutattuk, az éghajlat, és így az éghajlatváltozás is egy „felfedezett létező”, egy tudományos-társadalmi konstrukció, azaz önmagában nem láthatjuk az éghajlatot, nem láthatjuk, amint az éppen megváltozik, viszont időjárási megfigyeléseink, éghajlati emlékeink, tudományos adataink alapján képet alkothatunk az éghajlat és az éghajlatváltozás mibenlétéről is.
Utóbbinak különös jelentősége van az éghajlatváltozás, mint természeti folyamat vizualizációjában, amely nagy szerepet kap például az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) jelentéseiben, ábrákban, grafikonokban és térképekben. Ezzel szemben a koronavírus mikroszkóppal látható, nem beszélve a háború valóságáról, amely szintén egyfajta vizualizációs hátrányt jelent.
Elsőre mégis meglepőnek tűnik, hogy miért a sokkal jobb reprezentációs lehetőségekkel rendelkező világjárvány vagy a háború kapcsán kaptak erőre az alternatív valóságmagyarázatok, összeesküvés elméletek. A járvány azzal válthatta ki mindezt, hogy nagyobb kontrollvesztést és egyúttal nagyobb külső kontrollt jelentett a társadalomnak. Utóbbi esetében pedig látjuk, hogy a propaganda, a dezinformáció immár a háborús hadviselés része, tehát annak elemi velejárója.
Cselekszem, ha látom?
A közvélemény számára leginkább az éghajlatváltozás kézzelfogható jelei (vö. a járvány és a háború jeleivel) láthatók és láttathatók, azaz vizualizálhatók. A láttatás a média terepe, legyen szó híradásokról, nyomtatott vagy közösségi médiáról, és nyilvánvaló, hogy környezeti vagy éghajlati tudásunk jelentős része is a médián keresztül jut el hozzánk. Más azonban szabad szemmel látni a gleccserek visszahúzódását (a tavalyi, vagy 10-20 évvel ezelőtti kiterjedéshez képest), vagy a poláris jégmezők olvadását, a Nagy-Korallzátony pusztulását, mint csak képeken bemutatni, vagy térképekkel és grafikonokkal vizualizálni a változásokat, és mindezzel a médiában szembesülni.
Keveseknek adatik meg, hogy saját szemmükkel lássák az éghajlatváltozás jeleit, legyen szó az ún. utolsó esély turistákról (akik olvadó gleccserekhez vagy a Nagy-Korallzátonyhoz kirándulnak), vagy extrém időjárási események átélőiről (bár ezekből egyre több és több lesz). Kutatások utóbbiak esetében igazolták is a nagyobb fokú környezetvédelmi elköteleződést (és a kitettséggel járó traumatizáltságot).
A járvány esetében viszont sokkal többen, nagyobb arányban láthattuk saját szemmel a vírus hatásait, hiszen egyes vélemények szerint például a magyar népesség mára szinte teljes mértékben átesett a betegségen. Tudjuk azonban, hogy ez mégsem ugyanazt az irányú elköteleződést váltotta ki valamennyiünkből. De a járványhullámok között is nagy különbség volt, hiszen az első hullámban az állam maximális elköteleződése kimagasló társadalmi együttműködéssel párosult, míg a későbbi hullámokról ez már nem mondható el.
A már említett adatok szerint tehát nem a „hiszem, ha látom” elvvel van már probléma, hanem a „cselekszem, ha látom” elvvel. Ennek feloldásához pedig nemcsak az éghajlatváltozás jeleit kell megmutatnunk, hanem azt is, hogy ezek milyen hatásokkal vannak ránk, és milyen cselekvéssel tudunk reagálni ezekre a kihívásokra. Milyenek a gazdasági, a politikai hatások vagy akár az egészségügyiek.
Nem lehet azonban csak a médiára és csak a kommunikációra hárítani, illetve attól várni a klímaváltozás ügyének megoldását. Javítani lehet azonban a kommunikáció minőségén, amelynek mindennapi éghajlat-, tágabban: természetkapcsolatunk megmutatását is célul kell kitűznie.
Jobban látnunk kellene például azt, hogy milyen hatással vagyunk a környezetre, éppen milyen szennyezettségű a levegő, mit jelent az energiafogyasztásunk környezeti szempontból, milyen ökológiai-éghajlati-földrajzi hatásai vannak azoknak a termékeknek, amelyeket fogyasztunk, hordunk, használunk.
Most is vannak ilyen információk, amíg azonban ezek inkább anekdotikusak, elszórt kutatási eredmények, és nem hivatalosan hozzáférhető, akár a terméken/szolgáltatáson kötelezően feltüntetett és ellenőrzött adatok, addig fogyasztóként nem tudunk felelősen dönteni ezekkel kapcsolatban.
Ehhez persze sokkal nagyobb kormányzati és önkormányzati elköteleződés kell, jelentősebb kontroll, hiszen már nemcsak a környezeti kommunikációt, hanem azzal együtt a környezetpolitikát is újra kellene rendeznünk. Ehhez a gyökeresen megváltozott világpolitikai környezet még akár jó lehetőséget is adhat, ha élünk vele.
Szerzők: Jankó Ferenc, Hafenscher Priszcilla
A cikk alapjául szolgáló kutatás az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-5 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
