Korábban már írtunk róla, hogy a mikroműanyagokat kimutatták többek között ivóvízből, sörből, konyhasóból, cukorból és számos további élelmiszerből, de az a hazai folyókban is jelen van. Holland kutatók közlése szerint a mikroműanyagok már az emberi vérből is kimutathatók, egy olasz kutatócsoport pedig nemrégiben igazolta, hogy ezek az apró műanyagdarabkák megtalálhatóak a méhlepény szövetében is. A műanyag részecskék háromféle úton juthatnak a szervezetünkbe:
- táplálkozással,
- belélegezve és
- már a bőrünkön keresztül is.
Egy, a Nature Foodban megjelent kutatás azt vizsgálta, hogy a műanyag cumisüveggel táplált kisbabák milyen mértékű mikroműanyag bevitelnek vannak kitéve. Számításaik szerint a babák szervezetébe bekerülő mikroműanyagok száma 14600 és 4550000 között alakul naponta attól függően, hogy mennyi ideig és hogyan sterilizálják az édesanyák a cumisüvegeket, illetve hogyan melegítik és rázzák fel azok tartalmát.
Vagyis a babák legrosszabb esetben akár 2600-szor annyi mikroműanyagot is elfogyaszthatnak, mint amennyi egy átlagos felnőtt szervezetébe bejut a táplálékkal, az ivóvíz fogyasztással és belégzés útján.
Becslések szerint naponta 26-130 közötti a belégzéssel a szervezetünkbe kerülő mikroműanyagok száma, vagyis éves szinten akár 47000 fölött is lehet a belélegzett darabkák száma. Természetesen a konkrét értékeket nagyon sok tényező befolyásolja: milyen tevékenységet végzünk, hogyan ütemezzük a takarítást, milyen a bútorzat és milyenek az időjárási körülmények. Azt, hogy a belélegzett részecskék milyen mélyre jutnak el a tüdőben, befolyásolja azok mérete és sűrűsége. Általánosságban elmondható, hogy minél kisebb és könnyebb az adott részecske, annál mélyebbre képes eljutni.
Kell félnünk a mikroműanyag egészségügyi hatásaitól?
Azt már régóta tudjuk, hogy szálasanyagok tüdőbe való bekerülése növeli a daganatok kialakulásának kockázatát. A kutatók daganatos betegségben szenvedőktől származó tüdőszövet-mintákat vizsgálva megállapították, hogy a 114 szövetminta 87%-a cellulóz- vagy műanyagszálat tartalmazott, vagyis
ezek az anyagok nemcsak bejutnak a szervezetbe légzés útján, hanem fel is halmozódnak ott.
A tudósok elsősorban állatokon elvégzett kísérletek eredményeiből próbálnak következtetni arra, hogy a szervezetbe bekerülő műanyagok milyen problémákat okozhatnak. A következtetést azonban nagyban nehezíti az, hogy a kísérletek általában jóval nagyobb dózisokkal zajlanak, mint amennyi műanyag ténylegesen bekerül az állati vagy emberi testbe.
Rákok, kagylók és halak esetében például megfigyelték, hogy a mikroműanyagok hatására csökkent a táplálkozási aktivitás, amelyet a plasztikdarabkák idegrendszert károsító hatására vezettek vissza, valamint arra, hogy a műanyag beavatkozott az emésztőenzimek normál működésébe.
Ellenkező eredményeket kaptak egérkísérletekben, ahol a műanyagoknak való kitettség növelte az állatok energiaigényét, valamint csökkentette a táplálék felszívódásának hatékonyságát, ezáltal arra ösztönözte a kísérleti állatokat, hogy a korábbinál többet egyenek.
Annyi bizonyos, hogy a mikroműanyagok nagy felülete oxidatív stressz és gyulladások kialakulását okozhatja a szervezetünkben, a plasztikdarabkák mérgezőek lehetnek a sejtjeinkre, annak köszönhetően pedig, hogy rendkívül lassan bomlanak, a szervezetből való eltávolításuk nem valósítható meg. A műanyagok károsíthatják továbbá az immun- és az idegrendszert. A tüdő ereibe bejutva magas vérnyomást okozhatnak, rosszabb esetben érelzáródás is kialakulhat. Elérhetik a szervezet számára idegen anyagok eltávolításáért felelős májat és a vesét is, fokozott igénybevételnek kitéve ezeket a szerveket.
A mikroműanyag darabkák közül a 150 mikrométernél (µm) nagyobbak kiürülnek a szervezetből, az ennél kisebb darabkák azonban már átjuthatnak a nyirokrendszerbe, illetve a vérkeringésbe, igaz bőven 1% alatt marad azoknak az aránya, amelyek ténylegesen fel is szívódnak a szervezetben. Jóval veszélyesebbek a 20 µm-nél kisebb műanyagdarabok, amelyek már a szerveket is képesek elérni. A legkisebb, 10 µm-nél kisebb darabkák pedig akár a sejtekbe is behatolhatnak, átjuthatnak a vér-agy gáton és méhlepényen is.
Szervezetünkből a felvett mikroműanyagok mintegy 90%-a kiürül, azonban ez önmagában nem jelenti azt, hogy ne kellene foglalkoznunk a problémával.
Osztrák kutatók 10 grammonként átlagosan 20 db mikroműanyagot (főleg polipropilént és polietiént) találtak emberi székletmintákban.
A műanyagdarabok méretén kívül az alak a másik fontos tényező a hatások becslése szempontjából: a szálak általában mérgezőbbek, mint a törmelékek. A kutatók szerint ez a szervezetben való tartózkodás hosszabb idejére, valamint a szálak által okozott fizikai károsodás nagyobb mértékére vezethetők vissza.
Ha mindez nem lenne elég, ezt még fokozzák a műanyagokkal együtt a szervezetbe bejutó adalékanyagok hatásai is. Ilyen adalékanyagok például a ftalátok, amelyeket lágyítószerként használnak műanyagok rugalmasságának biztosítására. A ftalátokat többek között anyatejből és emberi vizeletből is kimutatták már. A kutatók szerint
összefüggés lehet az asztma, illetve allergiás megbetegedések kialakulása, valamint a ftalátok szervezetben való megjelenése között.
A polibrómozott difenik éterekről (PBDE) igazolták, hogy képesek az emberi szervezetben felhalmozódni, a potenciális hatásaira azonban csak állatkísérletekből tudunk következtetni: vélhetően az idegfejlődésre vannak negatív hatással, illetve beavatkozhatnak a hormonrendszer működésébe is.
Végezetül a mikroműanyagok nemcsak kemikáliákat, hanem akár mikroorganizmusokat is hordozhatnak a felületükön, vagyis egyfajta „szállítói” lehetnek akár betegséget okozó mikrobáknak is.
Még a mikroműanyag hatásait sem ismerjük teljesen, de már itt a nano
A mikroműanyagok szervezetbe való bejutásának harmadik útja a bőrrel való érintkezés, amelyről elsőre azt gondolhatnánk, hogy nem képesek rajta átjutni. Egyes kutatási eredmények szerint a verejtékmirigyek, a bőr sérülései és a szőrtüszők ideális bejutási pontok az apró műanyagrészecskék számára, míg más tudósok szerint a nanoműanyagok, vagyis azok a részecskék, amelyek 100 nanométernél kisebbek, nemcsak ezeken a pontokon, hanem máshol is képesek áthatolni a bőrön.
A nanoműanyagokra egyelőre még egységes definíció sincs (francia kutatók javaslata szerint 1 μm-nél kellene meghúzni ennek a tartománynak a felső határát), arról pedig, hogy mi történik velük az emberi testben, gyakorlatilag semmit nem tudunk. Mintavételezésük és mérésük még a mikroműnyagokénál is jóval összetettebb feladat, ahogyan egy nanoanyagokkal foglalkozó tudós, Roman Lehner fogalmazott:
úgy keresünk tűt a szénakazalban, hogy a tű úgy néz ki, mint a széna.
Lehner szerint egyelőre nincs ok aggodalomra, a mikro- és nanoműanyagok mennyisége a környezetben (még) nem éri el azt a szintet, ami már veszélyt jelenthetne az emberi egészségre. Azonban csak rajtunk múlik, hogy elérjük ezt a szintet.
Kockázatos végkimenetelű globális emberkísérlet a túlzott műanyagfogyasztás
Mértéktelen, rendkívül pazarló és sokszor teljesen indokolatlan műanyagfelhasználásunk nemcsak a fosszilis energiahordozók iránti keresletet hajtja fel, növelve ezzel az üvegházhatású-gázkibocsátásokat, és tovább fokozva a globális felmelegedést, hanem környezetünkre és saját egészségünkre is hatással van. A megoldást nem a bioműanyagok fogják elhozni, hanem az, ha képesek vagyunk minél rövidebb idő alatt radikálisan visszafogni a műanyagfelhasználást.
A tudomány jelenleg még nem rendelkezik biztos válaszokkal arra nézve, hogy a tartós műanyagfogyasztás milyen hosszútávú hatásokkal lesz az emberi szervezetre. Olyan beláthatatlan végkimenetelű kísérletet végez jelenleg magán az emberiség, aminek az egészségünkre és az egészségügyre gyakorolt hatásai aggasztó méreteket ölthetnek a jövőben. Mint más környezeti-éghajlati problémáink esetében is, most még van lehetőségünk érdemben változtatni.
