Az olvadó jég egyik legjelentősebb következménye a globális tengerszint emelkedése. Az újabb eredmények szerint jelentősebb és/vagy gyorsabb tengerszint-emelkedés következhet be a grönlandi és antarktiszi olvadás miatt, mint ahogyan korábban becsülték. Part menti területek tűnhetnek el, aminek következtében akár több millió embernek kell új helyre települnie.
Az ipari forradalom előtti szinthez képest akár már 1,8 fokos globális melegedés esetén is visszafordíthatatlan emelkedés indulhat el (és jelenleg, a COP27 eredményei alapján még ezt a szintet sem tudjuk tartani). Ezen az oldalon lehetőségünk nyílik megnézni, hogy a különböző forgatókönyvek esetén milyen mértékű változásra számíthatunk a világ különböző pontjain.
Nem csak a tengerszint emelkedése, vagy az arktikus nyári tengeri jég elvesztése az egyetlen jele a krioszféra fokozatos összeomlásának. Idén márciusban az Antarktisz keleti részén a normálisnál 40 fokkal magasabb hőmérsékletet mértek. A szokatlan meleg, az olvadékvíz és az amúgy is kevesebb hó egyaránt hozzájárult a 2022 júliusában, a Dolomitokban történt katasztrofális gleccseromláshoz, amely több ember életét követelte. Az európai nyári hőhullámok precedens nélküli olvadást eredményeztek több régióban:
az Alpokban több mint 5% veszteség lépett fel a gleccserekben, csupán ez alatt az egyetlen nyár alatt.
Továbbá a 2022 nyári, pakisztáni és bangladesi áradásokhoz is hozzájárult, hogy az olvadékvízhez adódott a csapadék, ami inkább eső, mint hó formájában hullott.
A jég és hó eltűnése fokozza a felmelegedést és vízhiányhoz is vezet
Az olvadó jégnek számos hatása van, távolabbi helyeket és egészen más természeti jelenségeket is befolyásolhat. Ilyen például a tengerszint-emelkedés mellett a vízhiány vagy éppen az áradások kialakulása, a lavinák vagy vegetációtüzek pusztítása, továbbá egyes extrém időjárási események bekövetkezte is.
Az Északi-sarkvidék melegedése 1979 óta négyszer gyorsabb a világ többi részéhez képest. 1972 óta legalább 40%-kal csökkent a teljes nyarat „túlélő” arktiszi tengeri jég. Az északi-sarkvidéki területek fokozott melegedésnek egyik fő oka a nyári tengeri jég extrém vesztesége.
Ráadásul egy ördögi kör is kialakulhat az olvadás által: a sötétebb felszín (az óceán sötétebb mint a jég) több hőt nyel el, és az óceán melegedése is felgyorsítja a tengeri jég veszteséget. Az Arktisz az elmúlt 20 évben a téli tengeri jég térfogatának egyharmadát veszítette el, ami főleg a vastag, többéves jég eltűnését jelentette. Ezt vékonyabb, szezonális jég helyettesíti, ami viszont teljesen elolvad a nyár folyamán.
Az Arktiszon a nyári jégmentesség legalább egyszer elkerülhetetlen lesz, valószínűleg még 2050 előtt, abban az esetben is, ha 1,6 foknál sikerül megállítani a globális felmelegedés mértékét.
Szemléltetve, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedésben minden tizedfok számít: 1,7 fokos melegedésnél a jégmentesség már a tavaszi és őszi időszakra is kitolódhat.
A jégtáblák olvadása az áramlási rendszerekre is hatással van. Ennek következtében, a futóáramlás (jet stream) által, a közepes földrajzi szélességek időjárását is befolyásolhatja. A jégveszteség továbbá a sarkvidéki tradicionális életformákra, valamint a tengeri élővilágra nézve is problémát jelenthet.
Ha a magasabb hőmérséklet miatt gyorsabban kezd olvadni a jégtábla, akkor azt évezredekig nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani, még akkor sem, ha a hőmérséklet stabilizálódik egyszer vagy elkezd csökkenni a szén-dioxid kivonó (CDR) módszerek majdani alkalmazásával. Egy jégtábla kialakulása tízezer évekbe telhet, de a csökkenésének üteme ennél nagyságrendekkel kisebb. Ha nem is tudjuk jelenleg tizedfokra meghatározni azt a kritikus hőmérsékleti küszöböt, ahol átlépünk bizonyos éghajlati fordulópontokat, a melegedéssel stabilan közelítünk ezekhez.
A jelenlegi hőmérséklet-emelkedés mellett tovább fognak csökkenni a gleccserek, a kisebbek teljesen eltűnhetnek. Télen kevesebb a hó, azaz kevésbé tudnak nőni, nyáron viszont több a veszteség a meleg miatti fokozott olvadásból adódóan.
Egy gleccser elolvadása csupán pár évtizedbe kerülhet, de a felépülése évezredekben mérhető.
A gleccserek és a hó fontos vízforrások egyes területeken. A magasabb hőmérséklet miatt havazás helyett inkább eső formájában érkezik a csapadék. A hóban tárolt vízkészlet is kevesebb így, pedig fontos lenne például a mezőgazdaság vagy a vízenergia szempontjából. Dél-Ázsiában egyre inkább függ a mezőgazdaság a gleccserek olvadékvizétől és a hóolvadástól, pedig sajnos ezek egyre akadozóbb forrássá válnak. Ha az alacsony kibocsátású forgatókönyveket követjük, akkor Ázsia magashegységeiben még stabilizálhatjuk a gleccsereket és a hóborítottságot.
A szezonális hótakaró szerepe is többrétű. A rénszarvasok számára is fontos, mert ha a hóra eső esik, akkor vastagabb jégtakaró alakulhat ki, amit az állat nem tud elkotorni, hogy alóla legelhessen. A turizmusra is negatív hatást gyakorol a hó csökkenése, különösen az USA-ban, Japánban és Közép-Európában.
Az emberiség igazi nagykibocsátót csinálhat a permafrosztból
Az északi-félteke kb. 22%-át teszi ki a permafroszt – ezen területek olvadása hozzájárul a légköri üvegházgáz-koncentráció emelkedéséhez, hiszen szén-dioxid, illetve metán szabadulhat ki hosszú évek óta tartó jeges rabságából. Az ehhez köthető kibocsátás napjainkban, amikor a globális felmelegedés mértéke 1,1-1,2 fok, nagyjából Japán egy éves emissziójával egyezik meg, a jövőre vonatkozó értékeket pedig az alábbi ábrán szemléltetjük.
Mivel az Arktikus területek a globális átlagnál nagyobb mértékben melegszenek, különösen sebezhető a permafroszt is és az olvadás következében csökkenő albedó tovább erősíti a melegedést, amely aztán további üvegházgáz kibocsátással járhat. A felszínközeli permafroszt 40%-a eltűnhet 2100-ra, még akkor is, ha 1,5 fok közelében tartjuk a melegedést (ha elérjük a 4 fokot, akkor 70%-os lesz a várható veszteség, az elmúlt 50 évben pedig kb. 7%-ot vesztettünk). Az olvadás infrastrukturális károkat is okozhat: utak, csővezetékek, házak rongálódhatnak meg az érintett területeken (pl. Alaszkában).
A permafroszt olvadása emberi léptékben nézve visszafordíthatatlan, mert a visszaállítása évszázadokban, évezredekben mérhető. Éppen ezért,
a mai kibocsátáscsökkentés halogatásával a jövő generációit jóformán belekényszerítjük a szén-dioxid kivonó (CDR) technológiák alkalmazásába.
A sarkvidéki és tengeri ökoszisztémáknak ez nem puszta statisztika, hanem élet-halál kérdése
A változások a sarkvidéki óceáni területeket sem kímélik: a melegedés és savasodás veszélye az ökoszisztémákra leselkedik, míg
az édesvízi olvadékvíz a sótartalom relatív csökkenését eredményezi, amely az áramlási rendszereket bolygathatja meg.
A magas kibocsátással számoló forgatókönyv szerint már 2300-ra katasztrofális veszteség léphet fel a sarkvidéki tengeri fajokat tekintve. A melegedés és savasodás csökkenti a potenciálisan alkalmas élőhelyeket, ráadásul ezt még súlyosbítja más stresszoroknak való kitettség is, például a mikroműanyagok hatása. Az éghajlatváltozás következtében fellépő migráció sem könnyít a helyzeten, hiszen a táplálékszerzésben növekvő versengést eredményezhet.
Az óceán savasodása gyorsabb ma, mint az elmúlt 300 millió évben bármikor.
A sarkvidéki és déli óceán nyeli el az oldott szén-dioxid oroszlánrészét, mert a hidegebb és kevésbé sós víz többet képes megtartani, amit a mélyebb rétegekbe szállít, így lehetővé téve, hogy a felszín még több szén-dioxidot vegyen fel.
A savasodás visszafordítására jelenleg nincs gyakorlat. Amit tehetünk, hogy lassítjuk a folyamatot, gyors szén-dioxid-kibocsátás csökkentéssel és szén-dioxid kivonással. Az óceáni folyamatok ráadásul sokkal lassabbak, mint a légköriek: 50-70 000 évbe telhet, hogy a savasodást és hatásait az ipari forradalom előtti szintre hozzuk.
Kibocsátási forgatókönyvek, elkerülési lehetőségek
Az olvadó jéggel nem lehet alkudozni: nem érdeklik az ígéretek, a kitűzött célok és NDC-k. Csak a hőmérséklet alakulására reagál.
Az egyetlen megoldás tehát, ha mérsékelni akarjuk a krioszféra elemeinek olvadását és azok következményeit, az azonnali és radikális kibocsátáscsökkentés.
De egyelőre a megfelelő mértékű és gyorsaságú cselekvés hiányában az emberiségnek fel kell készülni az egyre növekvő veszteségek és katasztrófák sorozatára a már nem elkerülhető krioszféra változásokból adódóan a következő évtizedekben.
Az alacsony kibocsátással számoló forgatókönyvek szerint 2030-ra az üvegházgáz emisszió 2010-es értékének 50%-os csökkentésére lenne szükség, majd 2030-2050 között tovább kellene folytatni ezt a tendenciát, 0 közeli szintig. 2050 után pedig a negatív emisszió (vagyis több szén-dioxidot kötünk meg, mint amit a légkörbe bocsátunk) lenne a cél – így a szén-dioxid szint gyorsabban hanyatlana, amit a hőmérséklet is követne.
A COP27-en sajnos a kibocsátás-csökkentés terén nem történt érdemi előrelépés, továbbra is azon a pályán vagyunk, amely a 21. század végére (az ipari forradalom előtti szinthez képest) 2,4 fokos hőmérséklet-emelkedést eredményez. Pedig csak a két legalacsonyabb emisszióval számoló forgatókönyv esetén van esélyünk arra, hogy megelőzzük a krioszféra változása következtében fellépő, lényegében permanens (legalábbis az emberi élet időskáláján állandó) hatásokat.
