„Only a crisis – actual or perceived – produces real change. When that crisis occurs,
the actions that are taken depend on the ideas that are lying around.”
(Milton Friedman)
Azt egyelőre nehéz megmondani, hogy pontosan mit hoz a COVID-járvány, de az valószínű, hogy újra ráébreszti az emberiséget három fontos dologra:
- A világgazdaság sérülékenysége: Fantasztikus dolog, hogy a boltokban mindig minden kapható amit csak elképzelünk, és hogy a legalapvetőbb napi szükségleteinket öt kontinens termékei elégítik ki, megfizethető áron. Nem szoktunk belegondolni, de ez a rendszer többek között azért ilyen olcsó, mert igen csekély biztonsági tartalékkal működik, és bármilyen válság komoly zavart okozhat világszerte, ami aztán munkanélküliséggel és sok emberi tragédiával jár.
- A nemzetek egymásrautaltsága: A globalizált világgazdaságot és a planetáris természeti rendszert hajlamosak vagyunk továbbra is nemzetállamokra bontva szemlélni. Akkora figyelmet fordítunk a saját nemzeti, belpolitikai ügyeinkre, hogy közben elfeletjük, hogy a világ nagy trendjeit a legtöbb nemzetállam – különösen a kicsik – inkább csak elszenvedik, és kevéssé képesek befolyásolni. Érdemes felidézni, hogy hazánk legutóbbi nagy gazdasági válsága 2008-ban lényegileg az USA rossz banki szabályozása miatt indult el. A COVID-válság újból aláhúzza a nemzetközi együttműködés fontosságát.
- A természet történelemformáló tényező: Az elmúlt századok emberei számára ez alapvető tudás volt, hiszen egy rossz termés királyságokat söpört el. Mind az 1789-es francia forradalom, mint az 1848-as forradalmak kitörését jelentős éhínségek előzték meg. A szíriai polgárháborút is óriási aszály előzte meg, ami társadalmi feszültségeket szült. A mai kor embere azonban már elfeledte ezt a tanulságot, hiszen az elmúlt 100 év sorsfordító válságai kivétel nélkül társadalmi, gazdasági eredetűek voltak. Az éhínségeket is inkább a politika okozta, mint az időjárás.
Az egymásrautaltság, a sérülékenység és a természet-függőség tanulságainak a felismerése mind nagyon sokat segítenek fenntarthatóságért, a klímavédelemért hozott intézkedések meghozatalának a támogatásában. Hiába látják az emberek a hírekben a természet pusztulását világszerte, rendszerint addig nem készek tenni ellene, ameddig a saját bőrükön nem tapasztalják, hogy ez mivel is jár. A COVID által most mindenki egyszerre élhette át, hogy bizony sokkal rosszabb is lehet a helyzetünk. Ebből következhet az, hogy komolyabban elkezdünk készülni mindenféle potenciális veszélyhelyzetre (katasztrófák, háborúk, ellátási zavarok), és jobban elhisszük majd azt is, hogy a klímavész tényleg itt van a nyakunkon.
A hasznos tanulságok mellett azonban nem szabad elfelejteni, hogy rövidtávon a fenntarthatóság szempontjai könnyen háttérbe szorulhatnak a gazdasági nehézségek miatt. Évtizedes tapasztalat, hogy a környezetvédelem a jó gazdasági körülmények között lesz fontos a választóknak.
Az éhes, létbizonytalanságban élő ember sokkal kevésbé tud a környezetre és az éghajlatra figyelni.
A válságok általános jellemzője, hogy felgyorsítanak olyan folyamatokat, amelyeknek már eljött az ideje, de a fennálló társadalmi rend nehézkedése miatt csak nagyon lassan nyertek teret. Erre jó példa a nők egyenjogúságának gyors kiterjedése az első világháborút követően, vagy a jóléti állam kialakulása a második világháború után. Ma a legfontosabb tendenciák, amelyeket felerősít a válság:
- Szén- és olajipar hanyatlása: Az EU szénfogyasztása már 2019-ben negyedével esett vissza, köszönhetően a szabályozási korlátozásoknak és a társadalmak fokozódó éghajlati aggodalmainak. Bár a fosszilis energiahordozók még mai is dominálják a termelést, a beruházási forrásoknak évek óta több mint a felét már a megújulókra fordítják. A COVID okozta keresleti sokk és az ezzel egyidőben kitörő olajár-háború további bizonytalanságot jelent az olajipar számára, olyannyira, hogy most úgy néz ki, hogy az olajtermelést nem annyira a szabályozás, mint inkább a tőzsdék bizalmatlansága fogja visszaszorítani.
- Globalizáció megtorpanása: Több ország (pl. USA, Japán) már a COVID előtt is komoly próbálkozásokat tett arra, hogy az ipari kapacitásokat hazacsábítsa Kínából, ahogy egyértelművé vált, hogy az ipari termelés koncentrálásával milyen óriási bevételekre és hatalomra tett szert Kína. A COVID nyomán kiderült, hogy az ipari termelés teljes átköltözése Kínába nemcsak, hogy nem kifizetődő a nyugati államok számára, de biztonsági szempontból is aggályos. Ha az EU-ban is beindul az ipari termelés hazaköltözése, az éghajlati szempontból jó lehet, hiszen itt szigorúbbak a környezetvédelmi elvárások.
- Online szféra kibővülése: A technológiai eszközeink már régóta megvannak arra, hogy ne személyesen intézzük az üzleti találkozókat, vagy akár a bevásárlást, de a megszokás mostanáig életben tartotta ezeket a gyakorlatokat. A COVID nyomán várhatóan tartós szintlépés megy végbe ezen a téren: kevesebb lesz az üzleti utazás és több lesz a házhozszállítás.
Ezek a folyamatok a fenntarthatóság szempontjából általában a helyes irányba mutatnak, hiszen a kibocsátások csökkenését hozzák. A változások természetesen nehézségeket fognak okozni egyes jelenlegi gazdasági szereplőknek, de fontos, hogy állami intézkedésekkel ne próbáljunk szembe menni ezekkel a folyamatokkal, és megpróbálni újrateremteni a válság előtti viszonyokat. Inkább ismerjük fel, hogy a világ merre tart, és próbáljunk meg ebben az új világban megfelelő helyet találni.
Eddig is közismert volt, hogy a magyar gazdaságban veszélyes túlsúlyban van az autóipar, ami azért gond, mert a válságok rendszerint komoly pusztítást végeznek ebben az ágazatban. Új és fontos tanulság azonban az, hogy a turizmusnak milyen kiemelkedő szerepe van a magyar gazdaságban, és az is, hogy ez az ágazat egy erősen klímapusztító közlekedési módra, a repülésre épül. Nem tudjuk még, hogy milyen formát ölt majd a válságból való kilábalás, de fontos lenne, hogy a megélhetésünk a jövőben ne függjön ennyire a tömeges repüléstől. Ezért is sürgető, hogy Magyarország is csatlakozzon azokhoz az államokhoz, amelyek a légi közlekedés adókedvezményeinek a megszüntetését szorgalmazzák.
A megújulókra való átállás, illetve az energiahatékonyság javítása ma is fontos politikai cél, és jelentős állami forrásokat költünk rá. Az átállás jelenlegi üteme nem elég gyors, ennél sokkal gyorsabbaknak kell lennünk, ha tényleg dekarbonizálódni akarunk 2050-re. Ehhez komoly társadalmi mobilizáció kell, és egy hadigazdaság-jellegű működésre való átállás. Ironikus, hogy a 2019 őszén több önkormányzat által kihirdetett – inkább szimbolikus – klímavészhelyzet után nem sokkal kiderült, hogy milyen az, amikor az állam tényleg komolyan vesz egy vészhelyzetet. A COVID-válság és annak kezelése komoly előképe lehet annak, hogy milyennek kell lennie egy, a klímavészre adott kormányzati válasznak.
A válság kitágította a kormányzati intézkedések elképzelhető körét. Talán az emberek elszakadnak attól a mára már akadállyá vált gondolkodástól, amely szerint a fenntarthatóságnak alapvetően a személyes fogyasztói döntésekben kell érvényesülnie, és megértik, hogy a civilizációnk megvédése ugyanolyan közös, állami szerepvállalást igénylő feladat, mint az egészségügy, vagy az oktatás.
A korábban említettek mellett az is fontos tanulság sokunk számára, hogy bár krízisek időről–időre előfordulnak, nem vagyunk eszköztelenek. Az egyéni felismerésből fakadó, az államot felelősségteljes cselekvésre felhatalmazó és motiváló társadalmi magatartással nemcsak a COVID-hoz hasonló járványokat, de a környezeti-éghajlati válságot is jobban tudnánk kezelni.
