Fosszilis csapda vagy áthidaló technológia? A földgáz szerepe az energetikában és a klímaváltozásban

A földgáz a kőszén és a kőolaj mellett az egyik legfontosabb fosszilis energiahordozó, amelynek a szerepe és népszerűsége világszerte növekszik. Ehhez a növekedéshez hozzájárult az a hamis kép is, hogy a földgáz társaihoz képest még a leginkább „tiszta” szénhidrogén, amit azonban az elmúlt évtizedek bizonyított metánszivárgásai, vagy a különböző kártékony kitermelési módok (repesztés) erősen cáfolni látszanak. Népszerűségéből ennek ellenére nem vesztett, és még az olyan, a klímaváltozás megfékezésében érdekelt blokk, mint az Európai Unió sem tudja, hogy épp megszabadulna-e tőle klímavédelmi okokból, vagy áthidaló technológiaként tekintsen rá. Az egyértelmű üvegházhatású-gázkibocsátáson és a fosszilis kényszerkötődésen (carbon lock-in) túlmenően a rendkívül költséges földgáz-infrastruktúra jelentős gazdasági kockázatot is rejt magában, méghozzá azt, hogy soha meg nem térülő eszközzé (stranded asset) válik. Márpedig az már most látszik, hogy a megújuló energiák fejlődésével, valamint a klímavédelmi célok előtérbe helyezésével a földgáznak is idővel mennie kell. A kérdés csak az, hogy mikor. Szabo John elemzése.
Fosszilis csapda vagy áthidaló technológia? A földgáz szerepe az energetikában és a klímaváltozásban

1. Bevezetés

A földgáz – mint a legtöbb fosszilis energiahordozó – egyszerre áldás és átok. Ugyan égésekor a földgáz bocsátja ki a legkevesebb káros anyagot, ám mostanra a globális energiarendszer legtöbb területén jelentősen megnőtt a felhasználása. A globális energiaellátás 21%-át adja, de sokak szerint további növekedés várható, ahogy fokozatosan átveszi a szennyezőbb fosszilis üzemanyagok (kőolaj, kőszén) helyét, ami problémákat vet fel. A földgázt alkotó metán az ellátási lánc egyes részein a légkörbe szivárog, jelentősen hozzájárulva az éghajlatváltozáshoz.

Eközben a fogyasztás növekedése megerősítheti a „kényszerkötődési” („lock-in”) hatást, amelynek lényege, hogy a társadalom közép- és hosszú távon képtelenné válik az üzemanyag kivonására az energiaellátásból. A probléma nagysága régiónként eltérő, de a fosszilis tüzelőanyagok, beleértve a földgázt is, 2035 után nem játszhatnak jelentős szerepet az Európai Unió 2 °C-os energiarendszerében, ami a Párizsi Megállapodásnak megfelelően bőven 2°C fok alatt kívánja tartani a globális felmelegedést a század végéig.

2. De mi is az a földgáz?

A földgáz – a kőszén és a kőolaj mellett – a napjaink társadalmát energiával ellátó három fő fosszilis energiahordozó egyike. Normál légköri nyomáson és hőmérsékleten gáz halmazállapotú. Túlnyomórészt metánból (CH4) áll, melyet általában kis mennyiségű etán (C2H6) és propán (C3H8), szén-dioxid (CO2), hidrogén-szulfid (H2S), nitrogén, hélium és vízgőz kísér. A földgázfeldolgozó üzemek berendezései az utóbbiakat leválasztják, biztosítva, hogy a hálózatba csak metán kerüljön, míg a többi alkán külön értékesíthető. Míg a kén és nitrogén (-vegyületek) leválasztása biztosítja, hogy égésekor nem keletkezik SO2 vagy NOx, ami egyébként savas esőt eredményezhetne.

Gázneműsége miatt a földgáz térfogati energiasűrűsége (0,036 MJ/l) viszonylag alacsony a kőolajéhoz (37 MJ/l) és a kőszénéhez (34–43 MJ/l) képest, így jobban alkalmazható ott, ahol folyamatos üzemanyagáramlásra van szükség, mint ott, ahol az energia sűrített tárolása, vagy szolgáltatása az elsődleges cél. A viszonylag alacsony térfogati energiasűrűség nyomással növelhető, az így kapott sűrített földgáz (CNG; 9 MJ/l) pedig már egyes személygépjárművekben is használható. Alternatív megoldásként cseppfolyósítható, és így folyékony földgázzá alakítható (LNG – liquefied natural gas; 22,2 MJ/l), mely többek között szállítmányozáskor lehet hasznos.

Környezetvédelmi szempontból sokan a földgázt említik ideális energiahordozóként, ugyanis az SO2– vagy NOx-kibocsátás elkerülhető, valamint a földgáz égésekor a szállópor-kibocsátás – amely jelentős mértékben járul hozzá a légszennyezéshez – viszonylag alacsony, csakúgy, mint az oxidáció során felszabaduló szén-dioxid. A földgáz alapértelmezett széntartalma 15,3 kg/GJ, míg ez a kőszén esetében 26,8 kg/GJ, a nyersolaj esetében pedig 20,0 kg/GJ, tehát ökölszabályként a kőszén, a kőolaj és a földgáz széntartalma 5:4:3 módon aránylik egymáshoz. Egy GJ 278 kWh-val egyenlő, amely körülbelül az az árammennyiség, amelyet egy átlagos magyar háztartás elfogyaszt másfél hónap alatt. [A szerző számítása az NKM, a MEKH és a KSH adatai alapján – szerk.]

A tényleges CO2-kibocsátás még nagyobb különbséget mutat a fosszilis tüzelőanyagok között. Ez a földgáz esetében 56 100 kg/TJ, a nyersolajnál 73 300 kg/TJ és a kőszénnél 98 300 kg/TJ, vagyis az arány körülbelül 2:3:4. Tehát a földgáz égetése során kikerülő szén-dioxid mintegy fele a kőszén égetésekor a légkörbe kerülő szén-dioxidnak, mivel a földgázüzemű erőművek magasabb átalakítási hatásfokkal üzemelnek, mint a széntüzelésűek.

A földgáz éghajlati kockázata sajnos nem áll meg a szén-dioxid-kibocsátásnál, mivel fő alkotóeleme, a metán a földgázértéklánc mentén – a kitermelés és a végfelhasználás közötti vezetékekből és egyéb infrastruktúrákból – a légkörbe szökik, tulajdonképpen szivárog, tovább súlyosbítva az energiahordozó éghajlatra gyakorolt hatását. A metán a szén-dioxidnál jóval erősebb üvegházhatású gáz, légköri tartózkodási ideje viszont rövidebb: néhány évtized alatt kikerül a légkörből, míg a szén-dioxid évszázadokig ott marad. Ugyanakkor a globális metánkoncentráció emelkedik, ennek egyik forrása a fokozott kőolaj- és földgáztermelés. [A metán természetes és emberi forrásairól, valamint a mérések jelentőségéről külön cikkekben írtunk – szerk.]

3. A földgázellátási lánc

A földgázt a Földön elszórtan jelen lévő föld alatti lelőhelyekről nyerik ki. Ezek három fő formája:

  1. Nem társult gáz: olyan lelőhelyek, melyek csak földgázt tartalmaznak.
  2. Társult gáz: kőolajat és földgázt is tartalmazó lelőhelyek.
  3. Kőszénnel együtt előforduló metán: kőszéntelepekben található földgáz.

A földgázkutak többféleképp csoportosíthatók. Megkülönböztetünk szárazföldi (onshore) vagy tengeri (offshore) kutakat. Az előbbi esetben a kitermelést a szárazföldön végzik – mint Magyarországon vagy Oroszország nagyobb részén. A lelőhelyek a tenger alatt is elhelyezkedhetnek, mint például a Fekete-tenger romániai részén, vagy az Északi-tengeren található brit és norvég lelőhelyek esetében. Általános szabály, hogy minél mélyebb a víz, annál nagyobb kihívást jelent az energiahordozó kinyerése, és ezért költségesebb és veszélyesebb a vállalkozás.

A földgáz gáz halmazállapota jelentős kihívást jelent a termelőknek, mivel megfelelő infrastruktúra kiépítése szükséges, hogy befogják és a fogyasztókhoz szállítsák az energiahordozót, mielőtt elillanna a légkörbe. Ez számos olyan területen kihívást jelent, ahol nagy volumenű olajkitermelés zajlik, de hiányzik a megfelelő infrastruktúra a gáz kezeléséhez. Ilyen esetekben a kitermelők egyszerűen elégetik a metánt (fáklyázás – flaring – szerk.), ami egyébként a légkörbe kerülne. Annak ellenére, hogy a Világbank programja (Zero Routine Flaring by 2030) 2030-ra megszüntetné ezt a pazarló és szennyező gyakorlatot, az azt aláírók 2018-ban összesen 76,4 milliárd köbméter gázt égettek el – közel nyolcszor annyit, mint amit Magyarország ugyanebben az évben felhasznált.

Fáklyázás (flaring).

A földgáztermelést a termelési mód szerint is lehet jellemezni, amelyet a lelőhely sajátos geológiai jellemzői határoznak meg. A kitermelés lehet konvencionális (hagyományos) vagy nem konvencionális. Általánosságban elmondható, hogy a hagyományos kitermelés esetén a geológiai képződmények között csapdába esett metánt termelik ki. A nem konvencionális földgáz is sokféle formát ölthet, de a legnagyobb figyelmet a palagáz kapta az elmúlt időben. Ebben az esetben a földgáz egy gázban gazdag palaképződményben esett csapdába, melyben azonban a repedések olyan kisméretűek, hogy nem teszik lehetővé nagy mennyiségű gáz összegyűlését, ezért alapvetően kisebb gáz-felhalmozódásokat találunk egymástól elválasztott zsebekben. Emiatt repedéseket kell létrehozni, hogy az elválasztott zsebek egymásba nyílhassanak, lehetővé téve a gáz áramlását.

Az amerikai palakitermelés fellendítésében élen járt a hidraulikus repesztés (fracking) technológiája. Ennek során túlnyomórészt magas nyomású vizet, illetve vegyi anyagokat használnak a repedések létrehozására, amelyek lehetővé teszik, hogy a gáz közöttük áramoljon, majd végül a felszínre jusson. Ez azonban többféle kockázatot hordoz magában: a hidraulikus repesztés során alkalmazott vegyi anyagok szennyezhetik a vízbázist, továbbá aggodalomra adhat okot a geológiai destabilizáció (pl. földrengések), valamint a pala intenzívebb fúrására is szükség van, ami viszont további kútfejek létesítéséhez vezet, ami növeli az elszökő metán mennyiségét.

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) kimutatta, hogy a földgázkitermelés mértékének és ütemének fokozása egyre magasabb üvegházgáz-intenzitású kitermelési módokat igényel: azaz mind a kitermelés, mind pedig a vele járó metánszivárgás jellemzően növekvő emissziót eredményez. Tehát minél több földgázt termelnek ki, annál karbonintenzívebb lesz az üzemanyag egésze. Ezt a kockázatot nemcsak az egy adott időpontban megnövekedett kereslet, hanem az üzemanyag elhúzódó fogyasztása is növelheti, mivel az elöregedő – jellemzően hagyományos – földgázmezőket pótolni kell további termeléssel. Az utánpótlás vélhetően nehezebben hozzáférhető, és így karbonintenzívebb lesz.

A földgáz olyan energiaforrás, amely hajlamos az ellátási lánc mentén (pl. megrongálódott csővezetékek) szivárogni. Az Európai Uniót ellátó nagyvállalatok, mint az Equinor vagy a Gazprom, megkezdték ugyan a metánkibocsátás kezelését, de még sok a teendő. Nem elég, hogy a Gazprom (az EU legnagyobb beszállítója) metánkibocsátása a teljes termelésének 5–7%-át teszi ki (ami a globális átlag háromszorosa), a további, az átvitel és az elosztás területén elszökő metán mennyisége is jelentős, különösen a kompresszorállomásokon, valamint a mérő- és szabályozóállomásokon. Emellett a cseppfolyósított földgáz (LNG) szállításakor, valamint az LNG-üzemű hajók esetében fellépő veszteségek is gyakoriak, és még nem számszerűsítettek, ami tovább növeli az energiahordozó életciklusa során fellépő kibocsátást.

4. A földgáz felhasználása

A földgázt fizikai tulajdonságai ideális üzemanyaggá teszik számos alkalmazás számára. Az EU-27-ek (az Egyesült Királyság nélkül) teljes energiaellátásából 13,6 EJ-t (exajoule = 1018) tett ki a földgáz 2018-ban, amelyet főként villamosenergia és hő termelésére fordítottak (29,4%). Továbbá az ipar 23,2%-át, a háztartások 24,3%-át, végül a kereskedelmi és közszolgáltatások 12,3%-át használták fel.

A földgáz az EU-28 2018. évi villamosenergia-termelésének 19%-át szolgáltatta 614 TWh (terawattóra) megtermelt árammal (lásd az 1. ábrát) – összehasonlítva, Magyarország 2018-as villamosenergia-fogyasztása 42,8 TWh volt. A gázturbinák népszerűsége az ágazatban a magas termikus hatásfoknak és rugalmas teljesítménynek egyaránt köszönhető. A legtöbb földgázerőmű viszonylag gyorsan, percek vagy órák alatt képes megemelni az áramtermelést, anélkül, hogy a folyamat különösen károsítaná az erőművet. Összehasonlításképpen: a kőszén sokkal hosszabb felfutási idővel rendelkezik, míg a nukleáris energia még kevésbé rugalmas. Ez a rugalmasság az egyik oka annak, hogy a földgázüzemű erőműveket az időszakosan rendelkezésre álló megújuló energiák kiváló kiegészítőjévé nyilvánították – mivel képesek alkalmazkodni a napelemek vagy szélturbinák villamosenergia-termelésének változékonyságához.

1. ábra: az EU-28 energiatermelésének üzemanyagok szerinti megoszlása. Forrás: Agora Energiewende and Sandbag

A földgáz emellett kényelmesen használható hőtermelésre, széleskörűen elterjedt a földgáz alapú fűtőrendszerek alkalmazása a háztartások (illetve általánosan az épületek) fűtésére. Ennek előfeltétele az a hatalmas elosztórendszer, amely az épületeket a földgázhálózathoz köti. Az elosztórendszer megléte viszont erősen meghatározza az egyes országok földgázfelhasználását (2. ábra). A hozzáférés széles határok között változik: míg Magyarországon vagy Hollandiában a települések több, mint 90%-a csatlakoztatva van a hálózatra, addig például Finnországban az infrastruktúrához való hozzáférés továbbra is korlátozott.

2. ábra: a teljes 2017-es földgázhasználat háztartásokra, kereskedelmi és közszolgáltatási alkalmazásokra eső része. Forrás: Eurostat

A földgázt az ipari szektor széles körben használja energetikai és egyéb célokra. Az energiát kinyerő és hasznosító alkalmazásai melegvíz és gőz előállítására vonatkoznak, valamint az anyagok előmelegítéséhez, olvasztásához és a párátlanításhoz szükséges közvetlen hő biztosítására. A földgázfogyasztás e területeit nehéz helyettesíteni gazdaságilag észszerű módon, mivel a villamosenergia-alapú alternatívák ipari mértékű alkalmazása rendkívül költséges. Az ipar földgázfogyasztása túlmutat az energetikai alkalmazásokon, mivel a metán különböző ipari folyamatok (például hidrogéntermelés az olajfinomítás során, műtrágyagyártás) alapanyaga is.

Kapcsolódó cikkA hidrogén (fel)hajtás, avagy mennyire zöld ez az energia, és mit kezd vele Európa?Az energiaipar hosszas várakozását követően az Európai Bizottság bemutatta a “Hidrogén-stratégiát a klímasemleges Európáért”. De mi is az a hidrogén, mi köze van az energetikához, és miért övezte ekkora felhajtás az elmúlt hetekben, hónapokban? Képezheti a hidrogén a hiányzó láncszemet a megújulók és a fosszilis energiahordozók közötti átmenetben?

A közlekedés és szállítás a negyedik ágazat, amelybe a földgázipar megpróbált beférkőzni. A sűrített földgáz (compressed natural gas – CNG) könnyű járművekben használható, míg az LNG kevésbé szennyező megoldást kínál a nehéz tehergépjárművekben és a tengeri szállításban alkalmazott üzemanyagokhoz képest. A CNG-járművek piaci elterjedése azonban lassan halad, 2018-ban az EU személygépjármű-flottájának csupán 0,4%-át tették ki. Az LNG használata a nehéz tehergépjárművek és a tengeri szállítás területén még szintén gyerekcipőben jár.

5. A földgáz-infrastruktúra igénye

A földgázlelőhelyek eloszlása a Földön egyenetlen, ezért megfelelő infrastruktúra szükséges a szállításához a termelőktől a fogyasztókig. Az igazolt tartalékok 70,3%-a a Közel-Keleten és a Független Államok Közösségében koncentrálódik, míg Európában (mely az egyik legnagyobb fogyasztója) csupán 1,7%-a van 2019-es adatok szerint. Ez az egyenetlen eloszlás a termelőket és a fogyasztókat arra késztette, hogy együtt fejlesszék az üzemanyag nagy távolságra történő szállításához szükséges infrastruktúrát. Ennek két jellemző formája a csővezetéken, illetve a folyékony formában (LNG-ként) történő szállítás.

A csővezetékek létesítése hatalmas és drága projekt. Vegyük például a sokat vitatott Északi Áramlat 2-t: a gázvezetéket, amely Oroszországot és Németországot kötné össze a Balti-tengeren keresztül, és amely évente 55 milliárd köbméter földgázt lesz képes szállítani. Ez becslések szerint összesen 9,5 milliárd euróba kerül (Magyarország teljes gazdasági teljesítményének valamivel több, mint három hetébe). Az a nagyságrend, összetettség és hatalmas összeg, amelyet a fejlesztők beruháznak ezekbe a projektekbe, arra készteti őket, hogy hosszú évtizedekig törekedjenek az üzemeltetésére. Műszaki élettartamuk általában 30-50 év közötti, de ez gyakran meghosszabbítható. Például az ukrán földgáz-infrastruktúra – amely Oroszországból Ukrajnán keresztül szállít Európába – az 1970-1980-as évek óta (több mint 40 éve) működik, annak ellenére, hogy az építéskor várt élettartama 33 év volt.

Az Északi Áramlat 2 vezetékeit kötik össze a tengerben. Forrás: Nord Stream 2 / Axel Schmidt

Ez rávilágít egy kulcsfontosságú problémára: ha Európa nem használ földgázt 2035 után, akkor mi fog történni a 2020-ban üzembe helyezett infrastruktúrával? Egyre növekvő aggodalomra adnak okot a meg nem térülő, fosszilis iparághoz kapcsolódó infrastrukturális beruházások (stranded assets). Ezek olyan projektek, amelyek a befektetők [ami nemzetgazdasági befektetésként az egész társadalmat is érintheti – szerk.] számára nem térülnek meg, mivel különféle okokból fel kell hagyniuk azokkal. Az éghajlatváltozás kezelésének szükségessége megkövetelheti a különféle fosszilis cégtulajdonosoktól, hogy az adott projekt tervezett nyugdíjazása előtt függesszék fel a működést. Profitérdekeltségük miatt a tulajdonosok nyomást próbálnak gyakorolni a klímapolitikára annak biztosítása érdekében, hogy továbbra is működhessenek. Márpedig ez kockáztatja az összehangolt fellépést és a kibocsátás-csökkentést. Ha viszont ezeket a fosszilis projekteket valóban leállítják, akkor ezen társaságok csődjei kihathatnak a gazdaságra, és így nagy társadalmi költségekkel járhatnak.

A csővezetékeken történő gázszállítást az LNG szállítása és kereskedelme egészíti ki. A földgázfogyasztás ezen formája a cseppfolyósítás, az újbóli gázosítás és a szállítási infrastruktúra szempontjából szintén hatalmas beruházásokat igényel. A befektetések itt is általában százmillió, vagy milliárd eurós nagyságrendűek. Például a szomszédos Horvátországban, a Krk LNG projekt költsége 233,6 millió euró, nem számolva azokat a hálózati fejlesztéseket, amelyeket Horvátország és a szomszédos országok vállaltak, hogy lehetővé tegyék az importált LNG szállítását a régióban. A problémák hasonlók, mint a csővezetékek esetén: az infrastruktúra jóval a tervezett nyugdíjazás előtt elavulhat vagy kihasználatlanná válhat.

6. Társadalmi hozzáállás

Végül, de nem utolsósorban az elgondolás, miszerint a földgáz a legtisztább fosszilis tüzelőanyag, mélyen bevésődött az ergiahordozókról alkotott világképünkbe, amely berögződés abban is meglátszik, hogy miként dolgozták ki a tudósok és politikai döntéshozók a földgázra vonatkozó stratégiát. Vegyük például az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (IPCC), amely már az 1990-es első értékelő jelentésében szorgalmazta a kőszénről a földgázra való áttérést. Ez az áttérés a légszennyezés miatt az 1960-as években, illetve évtizedekkel később, a 2000-es években szintén téma volt, amikor a földgázipar és a politikai döntéshozók mantrája a földgázt átmeneti vagy áthidaló energiahordozóként állította be: az üzemanyag helyettesítheti a szennyezőbb fosszilis tüzelőanyagokat és kiegészítheti a megújuló energiákat.

Alapvetően persze képes ezekre, de később kiderült, hogy a metánkibocsátás sokkal nagyobb probléma, mint azt eredetileg gondoltuk, továbbá az is világossá vált, hogy egy nem megújuló, ÜHG-kibocsátó energiaforrás kibővítésével a társadalom több problémát okozhat magának, mint amennyit képes megoldani. Az áthidalóüzemanyag-elgondolás azonban idővel elterjedt, és tovább erősítette az energiahordozóhoz való pozitív hozzáállást.

7. Ami még előttünk van

A földgáz olyan kulcsfontosságú energiaforrássá nőtte ki magát, amelyet számos alkalmazásában nehéz vagy drága helyettesíteni. Bővülését folyamatosan alátámasztotta bőséges hozzáférhetősége, a bevezetését megkönnyítő technológiák elterjedése, a szállításhoz és elosztáshoz szükséges infrastruktúra bővülése, valamint a használatával kapcsolatban kialakult pozitív kép. Világos azonban, hogy mindez nem folytatódhat a végtelenségig.

Két lehetséges irány fogalmazódott meg a földgázzal kapcsolatban: rövid távon támogassuk és hosszú távon fokozatosan szüntessük meg, vagy azonnal kezdjük meg kivonását az energiaellátásból. Egyik lehetőség sem egyszerű. Az első forgatókönyv, amelyet többek között a földgázipar erőteljesen támogat, azt állítja, hogy a földgáz hozzájárulhat a kibocsátások enyhítéséhez és az éghajlati fordulópontok (tipping point) elkerüléséhez. Időközben a társadalom fokozatosan ki tudja terjeszteni a megújuló energiaforrások használatát, hogy idővel teljes mértékben csak azokra támaszkodhasson. Ez két kérdést vet fel: megengedhetjük-e magunknak, hogy az éghajlatváltozást okozó üvegházgázok drasztikus csökkentését halogassuk? Mi garantálja, hogy a társadalom képes lesz a földgáz fokozatos kivonására a jövőben, tekintettel a földgázhasználatban érdekeltek erős ellenállására?

A társadalom radikálisan csökkentheti a földgáz iránti igényét, de ennek ára van: a nem villamosítható ágazatok továbbra is akadályt jelentenek, a gazdaságilag érdekeltek heves ellenállást mutatnak, és végül: nem tűnik úgy, hogy a földgáz- és energiaigényes életmódot folytató társadalmi rétegek különösen fel akarnának hagyni jelenlegi szokásaikkal.

Mindeközben a földgázipar is azon serénykedett, hogy olyan alternatív módszereket javasoljon, amelyek segítségével továbbra is folytathatja az energiahordozó árusítását. A szén-dioxid-megkötés és -tárolás (CCS) egy jelenleg vizsgált lehetőség, mely megszabadíthatja a földgázt az égés során keletkező kibocsátásoktól. Ez azonban továbbra sem oldaná meg a metánkibocsátás problémáját, és a társadalom továbbra is nagymértékben támaszkodna egy nem megújuló energiaforrásra. Nem is beszélve arról, hogy a CCS fájdalmasan lassan fejlődik. Alternatív megoldás a földgáz hidrogén formájában történő felhasználása. Ez részben a CCS-re, vagy olyan alternatív technológiákra támaszkodik, amelyek még szintén gyerekcipőben járnak.

A fentiek arra utalnak, hogy a sok feszítő kérdés miatt az üzemanyag jövője bizonytalan közép- és hosszú távon, különösen, ha a megújuló energiaforrások növekvő versenyképességét is figyelembe vesszük. Ugyanakkor korai lenne a földgázt temetni – mivel akármilyen formában is, de valószínűleg továbbra is kulcsszerepet fog játszani a globális energiarendszerben.

A cikket angolról magyarra Pieczka Ildikó fordította le.

Szabo John

Szabo John

társadalomtudós, a Közép-európai Egyetem (CEU) Környezeti Tudományok és Politika Tanszékének PhD-jelöltje, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos segédmunkatársa.

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!