Növekvő népesség, növekvő vízigény, fogyó, és a klímaváltozás miatt bizonytalanná és kiszámíthatatlanná váló édesvízkészletek. Látszólag minden adott egy katasztrófa-forgatókönyvhöz, amiben az országok idővel csak egymás rovására fognak tudni megfelelő mennyiségű vízhez jutni. Van azonban néhány tényező, melyek alapján az erőforrások szűkülése ellenére nem egyértelműen a vízhiányból fakadó háborús konfliktusok felé tart a világ:
- a háborúnak rendkívül nagyok a költségei, mind gazdasági, mind politikai oldalon;
- a nemzetközi politikai kapcsolatok ma sokkal intenzívebbek annál, mint hogy egy ország egyoldalú erőszakos lépéseket engedhessen meg magának;
- a látszat ellenére a több országot tápláló édesvíz források felhasználása során a felek érdekei nem teljesen zárják ki egymást, számos olyan megoldást is ki lehet dolgozni, amivel mindenki elég jól jár.
Ebben az írásban nem a növekvő vízhiány okaival, és annak lehetséges jövőbeli hatásaival foglalkozunk, hanem konfliktuselméleteken, és konkrét jelenkori vízből fakadó konfliktusok bemutatásán keresztül szemléltetjük, hogy víz miatt jelenleg még nem tört ki háború – pedig kitörhetett volna –, és ez a jövőben is elkerülhető volna. Nézzünk pár példát már most meglévő vízkonfliktusokra világszerte.
A Mekong folyó – a hidro-hegemón Kína, és annak korlátai
Ha egy ország birtokolja egy folyó felső folyását, amellett az alvízi országokhoz képest túlnyomó gazdasági és katonai hatalommal is bír („hidro-hegemón”), akkor valóban azt tesz a folyóval, amit akar?
A Mekong a világ hetedik legnagyobb folyója a vízhozamot tekintve, tizedik a hosszúsága alapján. Kínában ered (Lancang folyóként), majd 4200 km hosszan halad Mianmar (Burma), Laosz, Thaiföld, Kambodzsa és Vietnam felé, ahol végül a Dél-kínai tengerbe ömlik. 70 millió ember megélhetését biztosítja. A folyó vízgyűjtő területén a száraz és monszun időszakok váltják egymást, ami a vízellátást kiegyensúlyozatlanná, a folyótól függő ökoszisztémákat pedig rendkívül sérülékennyé teszi, különösen a klímaváltozás hatásai miatt. Kínában jelenleg tizenegy vízerőmű található a Mekong folyón és legalább további húszat terveznek még, az alsóbb folyószakaszokon pedig Kambodzsa kettő, Laosz kilenc további erőmű létesítését tervezi.
Kína álláspontja, hogy a víztömeg kisebb része található csak Kína területén, az általa épített gátak segítik az alsóbb szakaszon hasonló művek létesítését, illetőleg az egyenlőtlen vízjárás okozta károk, elsősorban az áradások ellenőrzés alatt tartását. Állítja továbbá, hogy az élővilág és a halászat védelme érdekében is megteszi a szükséges intézkedéseket. Az alvízi országok ezzel szemben a már jelentkező negatív tapasztalatokra hívják fel a figyelmet: a vízhiányra, az áramlási viszonyok megváltozására és az ezzel járó élőhely pusztulásra, a halászatot ért tetemes veszteségekre, illetőleg a környező mezőgazdasági területeket érő károkra, továbbá arra, hogy a folyó nem szállít többé megfelelő mennyiségű hordalékot, amit elsősorban a nagyobb esésű és energiájú felsőbb szakaszokon kellene összegyűjtenie.
A problémák kezelésére rendelkezésre áll a Mekong Folyó Bizottság (MRC), amelynek hatékonyságát csökkenti, hogy Kína eddig csak megfigyelőként volt hajlandó csatlakozni a munkájához. Döntő fordulatot tehát a Mekong Folyó Bizottság sem hozhatott a konfliktusban, de azért nem lebecsülhető az a több mint két évtizedes intézményi tapasztalat, amit az MRC az ilyen konfliktusok kezelésében elért. Döntéshozatali joga a bizottságnak nincs, a részes felek óvakodtak a szuverenitásuk legkisebb feladásától is. Ezzel együtt
Kína fokozatosan közeledik a Bizottsághoz, mivel Dél-kelet Ázsiában további gazdasági és politikai befolyásra kíván szert tenni, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a régió közösségének megbízható, kiszámítható tagjaként tűnjön fel.
Azt pedig végképpen nem engedheti meg magának, hogy az összes Mekong menti állam egyedül Kínát tekintse a bajai forrásának. Ne felejtsük el, hogy a régió gazdasági és politikai szempontból mások, Japán, Ausztrália, Szingapúr vagy akár egy kevésbé befelé forduló Egyesült Államok számára is vonzó célpont lehet. Egyelőre azonban Kína van birtokon belül, mivel élhet és él is kedvenc diplomáciai és gazdasági terjeszkedési fegyverével a lehengerlő mennyiségű anyagi támogatásokkal, amikre például Laosz és Kambodzsa kifejezetten vevők.
Láthatjuk, hogy egy régóta fennálló, valamilyen módon legalábbis kezelt vízkonfliktus, bármekkora gazdasági-társadalmi-politikai téttel bír, sokoldalú eszközrendszerrel kezelhető, amelyek között az erőszak vagy az azzal való fenyegetés egyik fél részéről sem szerepel. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy a Mekong konfliktus kezelése távolról sem példaszerű, a jogi és intézményi háttér gyengesége labilissá teszi. A vízenergia kiaknázása kérdésében merev álláspontot elfoglaló Laosz például a hatalmas beruházással épült Xayaburi gátat maga is azzal a feltételezéssel építette, hogy Kína elegendő vizet fog juttatni számára a száraz évszakban a minimális üzemeltetéshez. Ez azonban sehol sincs leírva, nemhogy jogi garanciákkal körül lenne bástyázva vagy erős, független nemzetközi intézmény őrködne a végrehajtásán.
Törökország és Örményország – sok a konfliktus, de nem a víz miatt
A Kars folyó Törökországban ered és Arhuyan folyóként folytatja útját Örményországban, miután egyesült az Arpacay (Akhourian) határfolyóval. A folyó használatát méltányosan osztják meg, annak ellenére, hogy a két ország között nincsen diplomáciai kapcsolat, sőt az 1993-as karabachi incidenst követően a határokat is lezárták. Viszont 1991-ig, mielőtt Örményország függetlenné vált volna, a Szovjetunió kötött egy sor szerződést Törökországgal a folyó használatát illetően és azok jelenleg is hatályban vannak. A régi típusú határvízi egyezmények elsősorban a vízmegosztásra koncentráltak, azonban a mennyiségi kérdéseken túlmutató környezetvédelmi, vízminőségi kérdések rendezésére alkalmas mechanizmusokat is tartalmaztak. Hiába látszik kétoldalúnak a probléma,
az Európai Unió közelsége, az uniós politikusok általános attitűdje az örmény népirtással kapcsolatosan Törökországot bizonyos engedményekre késztette, még akkor is, ha az jóval nagyobb gazdasági és katonai hatalommal bír.
Örményország is érdekelt a kapcsolatok valamiféle normalizálásában, mert ahogyan a 2008-as orosz-grúz háború példája mutatta, a kereskedelmi útvonalak egyoldalú orosz túlsúlya veszélyes lehet. Mindezek alapján 2009-ben a két ország között a határ megnyitásáról és a kapcsolatok fokozatos normalizálásáról egy egyezményt is megfogalmaztak, ennek aláírását azonban az örmény elnök 2015-ben megtagadta.
Mindenesetre a régi határvízi szerződéseket zavartalanul alkalmazták és alkalmazzák ma is. Ezeken a szerződéseken alapulva a felek közösen kezelik az első Arpacay erőművet egy közös bizottság segítségével, amely havonta ülésezik, és aminek hatáskörét 2004-ben még jelentősen ki is bővítették. A határvízi megállapodások közvetlenül is előnyösek mindkét fél részére. Törökország a tározó segítségével tudja öntözni az Igdir fennsíkot, Örményország érintett mezőgazdasági területei pedig hasonlóképpen öntözés-intenzívek.
Ugyanakkor további finomszabályozásra lenne szükség a vízminőség megóvására és az éghajlatváltozás miatti kockázatok kezelésére (2030-ig várható 10-20%-os hozamcsökkenés; csapadékeloszlás mintázatának felborulása; áradások és szárazságok növekedése). Ezeknek a kérdéseknek a legalábbis technikai szintű megoldására a korábbi egyezmények alapján létrehozott és ténylegesen működő határvízi bizottságok is alkalmasak lehetnek, ha a nagypolitika nem blokkolja őket.
Izrael és Jordánia – rablógazdálkodástól az együttműködésig
A vízügyi diplomáciában a legtöbb nehézséget az jelenti, hogy a politikusoknak túlságosan merev elképzeléseik vannak a vízmegosztásról. Amikor két ország osztozik egy vízgyűjtő területen, azzal szembesülnek, hogy a rendelkezésre álló édesvíz mennyisége jó esetben is lassan csökken, a vízigények pedig dinamikusan nőnek. Ebből számukra egy zéró összegű játszma következnék abszolút vesztesekkel és nyertesekkel. A vízdiplomácia akkor kap lendületet, ha áttör az az elképzelés, hogy a víz rugalmas erőforrás, rendelkezésre állnak olyan folyamatok és eljárások, amelyekkel az igények és lehetőségek egyensúlyba hozhatók. Ehhez alapjában véve a felek közötti folyamatos, intézményesített együttműködésre van szükség, amely megerősíti közöttük legalábbis a szakmai szintű bizalmat és hosszú távú tervezést tesz lehetővé. Az 1994-es izraeli-jordán békeszerződés vízzel foglalkozó fejezetei éppen ezt célozták meg.
A Jordán völgyében a legnagyobb vízfolyások a Jordán és a Yarmouk folyók, melyek mind a két ország területén átfolynak. 1948 és 1994 között ezeket és a hozzájuk tartozó felszín alatti vizeket mind Izrael, mind Jordánia megpróbálta kizárólagosan a sajátjaként használni. A vízmegosztási tárgyalások sikertelenek maradtak, viszont a mohó rablógazdálkodás mindkét ország hosszabb távú vízhasználatát veszélyeztette. Végül az 1994-es békeszerződésben sikerült nemcsak a vízmegosztásról, hanem az évszakokhoz igazodó országhatáron átnyúló víztranszferről is megállapodni.
Az Egyezmény számításba vette a vízzel kapcsolatos előrejelzések bizonytalanságait. Az ezekhez való rugalmas alkalmazkodáshoz egy Közös Bizottságot hozott létre. A Bizottság feladata a folyamatos vízmonitoring és tényfeltárás, és elmondható, hogy a több évtizedes közös munka szakmai bizalomépítésre is alkalmas volt. A kormányaik közvetlen politikai behatásaitól védte még a Bizottságot a nem állami érdekelt szervezetek intézményesített részvétele. Képviseletet kaptak ennek megfelelően az egyes vízhasználó csoportok képviselői, civil szervezetek, valamint tudományos (egyetemi, szakértői) hálózatok is. Politikai jelentőségükön túlmenően a szakmai megközelítések pluralizmusát, többoldalú megvitatását is lehetővé tette ez a nem-kormányzati részvétel.
Az izraeli-jordán társadalmasított közös bizottság munkája lehetővé teszi egy ún. transzdiszciplináris működési modell megközelítését, amelyben a kutatási modellek felépítése átlátható és kiegyensúlyozott értékeket hordoz,
az eredmények pedig emiatt minden további hosszadalmas és esetleges politikai feldolgozás nélkül hasznosulhatnak.
Ehhez hozzájárulnak a Bizottság munkájában résztvevő társadalomtudósok, jogászok, közgazdászok, politikatudósok és kommunikációs szakemberek is. Ebben a szemléletben a természettudományos megközelítések látóköre is tágul, az izraeli-jordániai bizottság ennek megfelelően jelentős erőforrásokat biztosít az igény oldali tényezők kezelésére. Ezáltal tovább erősítik azt a kiinduló tézist, hogy a víz távolról sem egy merev erőforrás, a víztakarékosságban, a felhasználás hatékonyságában (csepegtetéses öntözés stb.), a vízveszteségek nyomon követésében és kiküszöbölésében, a vízvisszaforgatásban rendkívüli tartalékok vannak még.
Az Izraeli-Jordániai Vízmegállapodás kiváló példája annak is, hogy ha két állam felismeri az eltérő igényeit és lehetőségeit, akkor megtalálhatja a mindkettőjük számára legelőnyösebb együttműködés lehetőségeit.
Az együttműködés során a két ország között területátadásra is sor került (Izrael lemondott területekről bizonyos közös felszín alatti víztestek kiaknázásáért cserébe, amire egyébként Jordániának még hosszú ideig amúgy sem lett volna meg a technológiai, infrastrukturális lehetősége). Az átadott területeken Jordánia még 25 évig biztosítja izraeli farmereknek az állattenyésztés lehetőségét.
Kölcsönös sorskontroll intézményekkel és hálózatokkal
Azt láttuk, hogy a két- vagy többoldalú vízkonfliktusok sikeres megoldásának feltétele egyfelől az intézményesedés, másfelől pedig a hálózatos működés. A szilárd jogi alapokon nyugvó, megfelelő költségvetéssel és szakértői gárdával felszerelt intézmények alkalmasak a felek tapasztalatainak cseréjére, igényeinek, szempontjainak megismertetésére, illetőleg arra is, hogy folyamatosan monitorozzák az érintett víztestek paramétereit és az azt befolyásoló meteorológiai és egyéb tényezőket.
A bizottságoknak figyelemmel kell lenniük a természeti folyamatokon kívül a határvizekkel kapcsolatos társadalmi-gazdasági-politikai mozgásokra is. Ez pedig már átvezet a második feltételrendszerhez, hiszen megfelelő visszajelzéseket ezekről csak az érintett szakmai, gazdasági, társadalmi csoportokkal fenntartott kiterjedt, folyamatos, intenzív kommunikáció segítségével nyerhetnek. A hálózatokból eredő információ, a hálózat tagjainak saját hálózataiból eredő innovatív megoldásai hozzájárulnak a határvízi bizottságok hatékony munkájához. Végül a hálózatokban elfoglalt szerep felerősítheti a bizottság hangját, eljuttathatja az üzeneteit a megfelelő döntéshozókhoz.
Mindezen kapcsolatrendszerek lehetővé teszik a bizottságok számára, hogy kialakítsák saját portfóliójukat a gondjaikra bízott nemzetközi vizekkel kapcsolatos konfliktusok kezelése terén. Ebben elvileg rendelkezésükre állna a konfliktuselméletek számos eleme.
Önként adódik a szociálpszichológiában kölcsönös sorskontrollnak nevezett modellek alkalmazása a vízkonfliktusokra.
Ezen a területen olyan népszerű teóriák kínálják magukat, mint a fogolydilemma vagy a közlegelők tragédiája – a játékelméletek matematikai apparátusa segítségével meggyőző szcenáriókat vázolhatnának fel az egyes résztvevők által követhető stratégiákat illetően, továbbá arra, hogy ezeknek megfelelően hogyan alakul a teljes közösség nyeresége vagy vesztesége. Ennek nyomán magának
a sikernek a definíciója is fokozatos átalakuláson mehetne át a vízkonfliktusokban érintett felek szótárában.
Erő helyett érdekalapú együttműködés
Az összes résztvevő számára nyilvánvaló kell hogy legyen a konfliktuselméletek legfontosabb üzenete, miszerint ha hagyják, hogy az érdek-igazság-erő tengelyen elszaladjanak a folyamatok, az mind a két félnek nagyon sokba kerülhet és senki sem lesz igazán elégedett a végeredménnyel, ellenben a kapcsolatuk helyrehozhatatlanul megromolhat. Ráadásul, amint tehetik, az erőszakkal „elrendezett” konfliktust a felek igyekeznek majd újra és újra megnyitni.
A diszfunkcionális konfliktusok kutatása egy másik terület, ami sokat adhat hozzá a nemzetközi vízkonfliktusok kezeléséhez. A konfliktusok súlyának és, tétjének a növekedés egyáltalán nem jár a felesleges, irracionális érzelmi megközelítések visszaszorulásával, sőt inkább az ellenkezője figyelhető meg. Konfliktuskutatók szerint az ilyen helyzetben kifejtett energiaráfordítás nagyobbik részét a résztvevők a probléma helyett inkább egymásra irányítják, tudattalanul és oktalanul ősi, nyers, archetipikus érzelmeknek engedik át magukat, még akkor is, ha ezeket a diplomácia szabályozott gesztusrendszere, a kontrollált, késleltetett intézményi mechanizmusok csatornázzák be.
A diszfunkcionális konfliktuskezelés ellentéte, amikor a felek első lépésben közös értékeket, alapelveket ismernek el és második lépésben ezekből bontják le a konfliktus hosszú távon is érvényes megoldásait.
Az ún. riói folyamat során kidolgozott, immár csaknem harminc éve széles körben elismert és alkalmazott környezetvédelmi alapelvek kiválóan alkalmasak lehetnének arra, hogy a vízkonfliktusok elvi szintű megoldásainak a gerincét képezzék, arról nem is beszélve, hogy lényegében minden állam alkotmányos berendezkedésében és alapvető környezetvédelmi-vízügyi szabályai között megtalálhatók. Ezek:
- a fenntartható fejlődés elve
- az integráció elve
- az elővigyázatosság elve
- a megelőzés elve
- a szennyező fizet elve és
- a közösségi részvétel elve.
A nemzetközi környezetjogi alapelvek intézményesítésével, hálózatokon keresztül történő kiterjesztésével a vízügyi konfliktusok is tartósan rendezhetők lennének. Ha a konfliktusban résztvevő felek képesek energiájukat egymás helyett a problémára irányítani, ha az erő helyett a szétszálazott, érdekalapú együttműködés kerül előtérbe, akkor a vízhiányból fakadó háborúk is elkerülhetőek lennének, végső soron pedig elkezdődhetne ezeknek az alapelveknek és modellnek más környezeti-éghajlati problémák és konfliktusok esetén is az érvényesítése a regionális és nemzetközi politikában.
Felhasznált források:
Az Oregoni Állami Egyetem Nemzetközi Vízkonfliktusok Adatbázisa (Transboundary Freshwater Dispute Database) (https://transboundarywaters.science.oregonstate.edu/content/transboundary-freshwater-dispute-database)
Az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációjáért felelős Hivatala (UNOCHA, Office for the Coordination of Humanitarian Affairs) honlapja (https://unocha.org)
Islam, S., Susskind, L., Using Complexity Science and Negotiation Theory to Resolve Boundary-Crossing Water Issues, Journal of Hydrology (2018), doi: https://doi.org/10.1016/j.jhydrol.2018.04.020
– UNITED NATIONS UNIVERSITYINSTITUTE FOR ENVIRONMENT AND HUMAN SECURITY (UNU-EHS): Climate Change, Water Conflicts and Human Security: Regional Assessment and Policy Guidelines for the Mediterranean, Middle East And Sahel https://www.ecologic.eu/sites/files/publication/2013/Report%20No.%2010_CLICO.pdf
Aaron T. Wolf, Annika Kramer, Alexander Carius, and Geoffrey D. Dabelko: Water Can Be a Pathway to Peace, Not War – Woodrow Wilson International Centre for Scholars, 2006, July, No. 1 https://www.wilsoncenter.org/sites/default/files/media/documents/publication/NavigatingPeaceIssue1.pdf
The 2015 Singapore workshop summary by Selina Ho (2017) Introduction to ‘Transboundary River Cooperation: Actors, Strategies and Impact’, Water International, 42:2, 97-104,
Klaus Töppfler at al.: Transgovernance – Institutie of Advanced Applied Studies, Potsdam, 2013
Fülöp Sándor: A fenntartható fejlődés alapelvei, in: Javaslatok a fenntartható fejlődés törvényi szabályozásához (szerk.: Baranyai Gábor), Budapest, NKE, 2019, 1-114. old.
Fülöp Sándor: Környezetjog – környezeti konfliktusok; egyetemi jegyzet, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2018, 1-72. old.
