Magyarország az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC) részes feleként, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) által kidolgozott módszertan alkalmazásával évről évre elkészíti az üvegházhatású gázok kibocsátási leltárát, és azt a kapcsolódó jelentéssel együtt benyújtja az ENSZ számára. A leltár az emberi tevékenységekkel összefüggő kibocsátásokat és elnyeléseket veszi számba, és elsődlegesen a Kiotói Jegyzőkönyv által felsorolt üvegházhatású gázokat – szén-dioxidot (CO2), metánt (CH4), dinitrogén-oxidot (N2O), részlegesen fluorozott szénhidrogéneket (HFC-k), perfluorkarbonokat (PFC-k), kén-hexafluoridot (SF6) és nitrogén-trifluoridot (NF3) – tartalmazza. A leltár minőségét magyar és nemzetközi szakértők rendszeresen ellenőrzik.
Magyarországon a nemzeti kibocsátási leltárak készítését jelenleg az Országos Meteorológiai Szolgálat Nemzeti Emissziós Leltárak Osztálya végzi. Az üvegházhatású gázok leltára 1985 óta tartalmaz adatokat, azt évente frissítik. A 2019 áprilisában benyújtott leltárban 2017-tel bezárólag találunk statisztikákat (az adatfeldolgozás átfutási ideje miatt az adott év jelentése mindig az azt megelőző 2. évvel zárul). Az érdeklődők itt megtekinthetik a teljes jelentést. A leltárban vizsgált szektorok a következők: energia, ipar, mezőgazdaság, hulladék, valamint a földhasználat, földhasználat-változás és erdészet (LULUCF) – itt számolhatók el a szén-dioxid megkötés folyamatai.
Az emissziós leltárak azért fontosak, hogy lássuk, az emberi tevékenység hogyan járul hozzá a kibocsátásokhoz, mely területeken van szükség beavatkozásra, a már meghozott intézkedések valóban az elvárt hatással jártak-e, és a nemzetközi vállalások hogyan teljesültek. Éppen ezért a módszertannal kapcsolatban teljesülnie kell a következőknek. A jó leltár legyen:
- átlátható,
- teljes (terjedjen ki minden lényeges kibocsátásra és elnyelésre),
- következetes (minden évre ugyanolyan módszerrel és adatbázissal történjen a becslés),
- összehasonlítható (azonos vagy hasonló módszertan alkalmazása minden országra, ezzel garantálva az eredmények összehasonlíthatóságát)
- és pontos (a becslés ne eredményezzen szisztematikus alá- vagy fölébecslést).
Ezekhez a „gyakorlatiasság” elvét is hozzá kell tenni (olyan mértékig törekedjünk az egyes követelmények kielégítésére, amely még túl nagy költségek nélkül elérhető).
A munkához különböző bonyolultságú emisszió számítási módszerek és emissziós faktorok állnak rendelkezésre: az egyszerűsített modellben számszerűsítik az adott emberi tevékenység mértékét, és ezt szorozzák az adott tevékenységre eső egységnyi kibocsátással. A fejlettebb modellben már figyelembe veszik a technológiai fejlődést, annak elterjedtségét és időbeli alakulását is.
Amennyiben egy adott szektorról, illetve annak részéről kevés információval rendelkezünk, könnyen elérhető statisztikai információk segítségével, átlagos körülményeket feltételezve készül a leltár; de ahogy több információ áll rendelkezésre, ez tovább finomítható (országspecifikus információk, részletesebb adatok felhasználásával és részletesebb számítások végzésével, a legfejlettebb módszertanban már létesítmény adatok, modellek alkalmazásával).
Most pedig nézzük, hogyan alakultak a magyarországi kibocsátások!
Hazánk referenciaként az 1985-87-es időszak átlagos kibocsátásaival számol, kivéve a részlegesen fluorozott szénhidrogének, perfluorkarbonok és kén-hexafluorid (F-gázok) csoportjának esetében, ahol a viszonyítási év 1995.
2017-ben az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása Magyarországon 63,8 millió tonna szén-dioxid-egyenérték volt, amennyiben a LULUCF-szektor folyamatait nem vesszük számításba. A LULUCF-ágazat (és így a szén-dioxid megkötés folyamatainak) figyelembevételével
Magyarország nettó kibocsátása 2017-ben 58,3 millió tonna szén-dioxid-egyenérték volt. A magyarországi egy főre jutó kibocsátások (mintegy 6 tonna) az európai átlag alatt vannak.
Mostani kibocsátásaink 42%-kal alacsonyabbak, mint a bázisévben (1985-87 átlaga). Ez a jelentős csökkenés részben a magyarországi rendszerváltozás (1989-90) következménye, amely a nemzeti gazdaság teljesítményének radikális csökkenését eredményezte. A termelés szinte minden gazdasági szektorban csökkent, beleértve az üvegházhatást okozó gázokat érintő ágazatokat is, mint az energia, az ipar és a mezőgazdaság. Ezután, 2005 és 2013 között, körülbelül 14 éves viszonylag stagnáló kibocsátási szint (1992-2005) után az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása 25%-kal visszaesett. A globális pénzügyi és gazdasági válság jelentős hatást gyakorolt a magyar gazdaság kibocsátására, következésképpen az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának szintjére is, ami 2008-ról 2009-re 8%-os visszaesést eredményezett. Ezután a 2010-es kisebb növekedés után a következő négy évben tovább csökkent a kibocsátás. Ezzel szemben a gazdasági teljesítmény csökkenése 2010 első negyedévében megállt, Magyarország pedig 2014-ben nemcsak a válság előtti GDP-szintet érte el ismét, hanem 2015-ben meg is haladta azt.
2013 után a kibocsátások újra növekedni kezdtek. 2017-ig a teljes növekedés elérte a 12%-ot. 2016 és 2017 között a növekedési ráta 4% volt, amelyhez minden szektor kisebb vagy nagyobb mértékben hozzájárult. Az elmúlt négy évben bekövetkezett növekedés ellenére a jelenlegi kibocsátás még mindig 15%-kal maradt a 2005-ös kibocsátási szint alatt.
Azonban jól látszik, hogy sajnos a GDP alapú gazdasági növekedésről továbbra sem tud leválni (decoupling) az üvegházhatású-gázkibocsátás növekedése. Azaz ha nő a gazdaság, nő a kibocsátás is, és ezek a trendek Magyarország esetében is ugyanúgy érvényesülnek.
A kibocsátás időbeli alakulása mögötti okok igen szerteágazók: többek között gazdasági, meteorológiai és technológiai okokra visszavezethetők (pl. rendszerváltás, gazdasági válság, növekvő energiaárak, enyhe telek, vegyipar korszerűsítése, vagy hatékonyabb technológiák bevezetése mind-mind megfigyelhető a háttérben).
Vajon az üvegházhatású gázok kibocsátásának minimalizálása az egyetlen teendőnk?
Az éghajlatváltozás szempontjából a legtöbb szó az üvegházhatású gázokról esik, azonban környezetvédelmi, egészségügyi szempontból egyéb légszennyező anyagok kibocsátását is figyelembe kell vennünk (melyekre szintén létezik leltár). A légszennyező anyagok (pl. nitrogén-oxidok, kén-dioxid, ammónia, szén-monoxid, kisméretű részecskék, nehézfémek, környezetben tartósan megmaradó szerves szennyezőanyagok) kibocsátása jelentős mértékben függ az alkalmazott technológiáktól. Míg a nagy kibocsátók (ipar, erőművek) esetében létezik szabályozás, a lakosság esetében nincs, pedig ott vannak a legelavultabb tüzelési technikák és emiatt ott a legnagyobb mértékű a pazarlás, a szennyezés.
Egy példát említve a problémakör összetettségére: a lakossági biomassza tüzelés a CO2 szempontjából nagyszerű (a biomassza energetikai felhasználása „CO2-semleges”, elégetésekor maximálisan annyi szén-dioxid termelődik, amennyit a növényi fotoszintézis felhasznált – persze itt sem szabad megfeledkeznünk egyéb fontos részletekről sem, mint például milyen távolságból is szállították a biomasszát), viszont ez a „szálló por” egyik fő forrása, és így a téli szmog egyik kiváltója is. A megkötött szénből nemcsak szén-dioxid keletkezik, hanem a tökéletlen égés miatt szén-monoxid; továbbá metán, nem-metán illékony szerves szénhidrogének (NMVOC), és korom. A biomassza égetése során annyi metán és dinitrogén-oxid keletkezik egységnyi tüzelőanyag felhasználásakor, mintha hulladékot (lakossági vagy ipari) égetnénk, és ezek az értékek sokszorosai lehetnek a földgáz, de még az olajtüzelésnek is. Összefoglalva: a legkörnyezetkímélőbb az el nem égetett tüzelőanyag.
Nem véletlenül kampányol Greta Thunberg és még sokan mások a #KeepItInTheGround jelszóval, azaz hogy hagyjuk ott a fosszilis energiahordozókat, ahová egyébként is tartoznak.
A föld alatt.
