Újra szeretném leszögezni, hogy ez az én történetem, azaz nem abszolút igazság, vagy az ideális cél. Ha tudsz hozzá kapcsolódni, az örömmel tölt el, de ha nem, az se baj. Ebben az esetben alakítsd ki a saját történeted, és oszd meg. Erről szól az autómentes augusztus kampány, a pozitív történetek megosztásáról és a lelkesítésről. Nyomaszthatnánk is az olvasót, méghozzá nagyon stabil és magukért beszélő számokkal, de az emberek többsége erre csak megvonná a vállát, hogy „ez is csak egy vélemény”. Neki ne mondják meg. Elképesztő mentális csapda ez a végletekben való gondolkodás, és még a változtatás gondolatának is a kizárása. Pár példa, biztosan ti is találkoztatok velük, vagy hasonló beállítódással.
Mi lenne, ha heti egyszer nem ennél húst, hogy csökkentsd a karbonlábnyomod? – Én ugyan nem leszek vegetáriánus!
Mi lenne, ha odafigyelnél a csomagolás- és műanyagmentes bevásárlásra? – Nekem nincs időm ezzel foglalkozni, meg egyébként is, hadd én döntsem már el mit csinálok, amúgy is fizetek a zacskóért.
Szó sincs arról, hogy valami elképesztő brutális beavatkozás történne az illető életében, de rögtön szélsőséges narratív helyzetbe helyezik már a változtatás lehetőségét is, mert így sokkal könnyebb nemet mondani rá. Ez a magatartás azért nagyon szomorú és veszélyes, mert amikor majd a globális környezeti- éghajlati válság miatt elmegyünk a falig, az akkora pofont fog visszaadni, hogy az tényleg radikálisan fel fogja forgatni azt a civilizációt, amit most megdönthetetlennek gondolunk.
Mi lenne, ha kerékpárra ülnél?
Mivel ez egy vélemény cikk, ezért nem fogok számokat és statisztikákat felhozni. Olvass utána, kérlek. Nyilván ilyet nem szabadna leírni, de belefáradtam az állandó érvelésbe egy ilyen ordítóan egyértelmű téma esetében, mert az emberek többsége nem győzhető meg racionális érvekkel ebben a témában, mivel érzelmi és kényelmi döntéseket hoznak. Azt is szeretném leszögezni, hogy Budapesten élek, így ez a példa csak ide vonatkozik, és magától értetődően itt sem mindenkire. Nem kell kerékpárral kórházba vinni a várandós anyukát, és talán a cargo bike is szűkös megoldás lesz egy országos logisztikai cégnek. De helyben igenis van választásod, és a városainkat nem az előbbi közlekedők teszik élhetetlenné, hanem akik egy 5-10 kilométeren belüli célhoz is minden esetben autóba ülnek.
Apropó, közlekedés, és közlekedő emberek. Felejtsük el mindenkorra azokat a kategóriákat, hogy "autósok", "bringások", "gyalogosok". Nincsenek ilyenek, közlekedő (vagy közlekedni vágyó) emberek vannak, akik igénybe vesznek valamilyen szolgáltatást, hogy eljussanak A-ból B-be.
Nincsen olyan, hogy „bringás tudat”. Mármint a törzshöz való tartozás rítusa megvan, legyen az oldtimer autótulajdonos, vagy megrögzött fixis, azonban ez már választás kérdése, nem pedig úgy történik, hogy megszólal a sámándob a fejemben, amikor felülök a bringámra, hogy most életbe lép a „kerékpáros tudat”. Nekem is lehetne autóm, ha akarnám. Nem csekély anyagi megterhelést jelentene, de ugyanúgy vehetnék egy 20 éves benzintemető + szervizek kedvence autót, de nem akarok. Ha tehetném, egyáltalán nem vennék autót. Szerencsés helyzetben vagyok, mert egy kiváló közlekedési hálózattal rendelkező városban élek, ahol ráadásul egyre több autómegosztó szolgáltatás is van. Eddig ha városon kívül közlekedtem, elég volt a távolsági busz, a vasút, vagy ha kellett, úgy tudtam keríteni kocsit is.
Azt a jövőt várom, ahol a fölösleges - éghajlati és környezeti szempontból elképesztően megterhelő - birtoklásról végre a közlekedésre kerüljön a hangsúly. Hogy az autó ne 23 órát álljon mindenkinek a lakása-háza előtt, hanem közlekedjen.
Szerencsére már most is van egy ilyen választás, és úgy hívják, hogy kerékpár. Tudom, hogy nem mindenkinek, és nem minden esetben a legmegfelelőbb, de hidd el, hogy sokkal többször jobb és hasznosabb, mint azt gondolnád.
Bringázz a munkába
Valamikor 2008-2009 körül kaptam rá igazán a napi szintű kerékpáros közlekedésre. Addig is alkalmi felhasználó voltam – egy kis Balaton, egy kis Szentendre, egy kis erre-arra -, azonban a bringás túrákból jövő endorfin és az első Critical Mass-emen való részvétel után valami átfordult bennem: miért is nem ezzel járok én mindenhova márciustól októberig? A klímaválságnak „hála” most már inkább novemberig. Sokaknak – és ez nagy öröm – már szinte alapvetés, hogy Budapesten az olykor nehéz viszonyok ellenére is jó, vagy legalábbis sokkal jobb bringázni. Én még nem is tartozom az első hullámhoz, akik az ezredfordulón kezdték el azt a hóbortot, amit városi kerékpáros közlekedésnek hívnak, így a Critical Mass nekem is szemfelnyitó élmény volt. Hogy milyen gyorsan és milyen nagy távokat lehet(ne) megtenni, ha megadatik egy kis hely a Nap alatt nekünk is.
Azóta jártam munkába akkor is, amikor 5 fok volt a levegő hőmérséklete, és akkor is, amikor 35. Olyan munkahelyen is, ahol volt zuhanyzási lehetőség, és olyan munkahelyen is, ahol nem. Kevés felszabadítóbb élményt tudok, mint reggel munkába suhanni, majd lezuhanyozni és úgy kezdeni a napot. Ez a rutin akkor is működik, ha egyébként érthető módon fáradt vagy felkelni, hogy reggel sportolj. Sokan kifogást emelnek, hogy náluk ruhászkodási követelmények vannak a munkahelyen, és nem lehet akárhogy megjelenni. Tudom, dolgoztam én is ilyen helyen, és óriási szerencsémre volt zuhanyzó. A kérdés, amit fel kell tenni, hogy miért nem arra törekednek a munkáltatók, hogy legyen ilyen facilitás náluk is? Annyi minden elképesztően fölösleges dologra költenek ma a munkáltatók (az elmaradhatatlan gyümölcs csütörtök, vagy a sokadik értelmetlen céges itató buli), hogy némi ráfordítással, és akarattal rengeteg munkahelyen ki tudnának alakítani zuhanyzót és öltözőt.
Ehhez azonban arra is szükség van, hogy a munkavállalók részéről is legyen igény. Hogy járjanak a HR-esek nyakára, és igenis vigyék keresztül a cégeket gúzsba kötő policy-k hálóján, hogy ezzel releváns mértékben tudják növelni a dolgozók jóllétét. Hivatkozzatok bátran a termelékenység és a cég iránti elkötelezettség növekedésére, továbbá a „zöld imidzs” kialakítására. Az már csak járulékos haszon, hogy egyébként egészségesebb és boldogabb emberek vannak a kimeneti oldalon, mellesleg a városaink is élhetőbbé válnak.
További komoly ösztönző lenne, ha mind a munkavállalók, mind a munkáltatók adókedvezményeket kapnának a kerékpározás népszerűsítéséért. Magyarországon több mint 3 éve van kormánybiztosa a kerékpározásnak, és ennyi idő alatt nem sikerült országos szabályozást, kedvezménycsomagot keresztül vinni. Holott egyre több példa van rá, hogy ez Nyugat-Európában máshol már működik. Ez talán jobban ösztönözne mindenkit, mint évente két alkalommal egy kakaós csiga és egy alma, még ha egyébként kedves gesztus is a Bringázz a munkába kampány.
Ismét csak nem szabad végletekben gondolkodni: ha az évben csak 1-2 hónapot, vagy csak heti pár napot bringázol munkába, és otthon hagyod az autót, vagy több helyet hagysz magad helyett a metrón-buszon, azzal már nagyon sokat segítesz. Csak vigyázz, mert ha olyan puhány vagy, mint én, aki télen lerakja a bringát, utána nagyon nehéz visszaülni bármi másba.
Bringázz a világba
Ahogy a vasúttal való nyaralás kapcsán elhangzott, vonatozni azért jobb, mint repülni, mert lassabb. Ehhez természetesen egész más beállítódás kell, amikor nem az van a középpontban, hogy gyorsan megérkezzek abba az egy pontba, ahova igyekszem, hanem magát az utat is élménnyé akarom formálni.
Valami hasonló igaz a kerékpárral való kikapcsolódásra is, ami ráadásul kombinálható a vasúttal, így relatíve nagyobb távolságokat is meg tudtok tenni a saját vagy bérelt bringátokkal, akár Magyarországon, de Európában is. Túrázni, sétálni nagyon jó, mert ekkor vagy a legközelebbi interakcióban a környezeteddel, viszont akár már kicsit hosszabb távokon is lassúcska lehet, attól függ mennyi időd van. Az autózás, azon túl, hogy üvegházhatású gázokat és légszennyező anyagokat bocsát ki, nem biztosítja ezt, és amennyire megkönnyíti, úgy meg is tudja nehezíteni a közlekedést, elég a parkolásra, a tankolásra/töltésre, vagy már önmagában a nagy értékű jármű miatti aggódásra gondolni. Ezzel szemben kerékpárral haladni is lehet, de el lehet kalandozni, és adott esetben le is lehet szállni róla, hogy könnyedén elért a célpontodat, majd seperc visszaülsz rá és folytatod az utadat.
Hazai nagyobb tavaink körbebringázása egyre népszerűbb kikapcsolódás, nekem is már csak a Fertő-tó hiányzik a gyűjteményből. Ha elfogadsz pár korlátozó tényezőt – pl. hogy nincs a fejed felett egy másfél tonnás esernyő -, akkor könnyen azon kaphatod magad, hogy sokkal szabadabban tudsz mozogni ezeken a helyeken kerékpárral, és egész más oldalát fogod látni a Tisza-tónak vagy a Balatonnak. Elszomorító, hogy egy olyan alapvető turisztikai mágnesbombát nem vagyunk képesek megépíteni, mint a Budapest – Balaton kerékpárút. Nyilván nem ettől lesz kisebb dugó az M7-esen nyáron, de nagy pénzben fogadnék, hogy elsöprő sikere lenne egy ilyen fejlesztésnek. Mert miközben folyamatosan arról szólnak a stratégiák és a sajtótájékoztatók, hogy milyen jó volna, ha itthon nyaralnának az emberek, és jobban megismernék kis hazájukat, továbbra is az a mítosz él, hogy mindenhova csak autóval lehet, sőt, érdemes menni. Az Alcsúti Arborétumhoz nemhogy kisvasúttal, de gyalog sem lehet normálisan és biztonságosan eljutni, mert az egész autókra van kitalálva, óriási parkolókkal, amik az év nagy részében üresen állnak, hogy aztán a virágzási szezonban úgyse találj ott helyet.
Rossz struktúrák tömkelegével vagyunk tele, ami az éghajlatváltozás katalizálásán túl a hazai turizmust és gazdaságot is egyfajta szegregációra kényszeríti. Aki az egyik központi helyről a másik központi helyre akar azonnal eljutni, az nagy valószínűséggel ugyanazokat a népszerű helyeket (legyen az múzeum, étterem, bisztró, bármilyen szolgáltatás) fogja felkeresni, ahova amúgy is sokan járnak. Ez egyrészt nem kényszeríti ezeket a helyeket semmilyen fejlődésre és versenyre, továbbá kizárja azt, hogy ott (a „köztes helyeken”) bármilyen fejlődés történjen a szolgáltatások terén. Holott Abádszalókon vagy Siófokon túl is van élet a fent említett tavakra visszatérve. A kerékpáros és kerékpáros+vonatos turizmus erősítésével talán ők is egy kis levegőhöz juthatnának.
Majd ha hordanak sisakot meg megtanulják a KRESZ-t!
Sok élményt tudnék még felsorolni, de azok már tényleg annyira személyesek, hogy vagy közhelynek vagy giccsesnek tűnnének. Amikor Észak-Budán tekersz „lefele”, és fokozatosan bomlik ki előtted a napsütésben először a Margit híd, majd a parlament és a Lánchíd képe. Vagy ha valahol Göd és Vác között ropognak a kereked alatt az őszi falevelek, miközben egy teremtett lélek nincs sehol, csak a gázlómadarakat hallod valahonnan a Duna felől. Lehet, hogy lesznek ilyen élményeid, de az is lehet, hogy sosem, mert a pulzusodat meg a tempót nézed, hogy elég zsírt égess, vagy muslicát kaparsz ki a szemedből, vagy arra gondolsz, hogy vajon lesz-e még sajtos stangli a péknél. Mindenkinek megvan a saját története. Ehhez azonban először bringára kell ülnöd.
Akkor is, ha nem megfelelő, vagy hiányos az infrastruktúra, vagy a közlekedési morál. Mert mint annyi minden Magyarországon, felülről ez sem fog pozitív irányba változni, csak ha egyre többen kerékpároznak, és majd az állam idővel leköveti ezt, és hozzáigazodik. Direkt nem tértem ki a szokásos „érvekre”, hogy majd ha hordanak sisakot, majd ha tudják a KRESZ-t, majd ha nem bringáznak részegen, majd ha….majd akkor lesz nekik megfelelő infrastruktúra!
Erre csak azt tudom mondani, hogy aki hülye, vakmerő, agresszív és rosszindulatú, az két lábon és a volán mögött is hülye, vakmerő, agresszív és rosszindulatú lesz. Közlekedni vágyó emberek vannak, itt is, ott is. A kerékpározás is egy közlekedési mód, méghozzá egészséges és (a gyártást-szervizt leszámítva) karbonsemleges, aminek ugyanúgy helye van a Nap alatt.
Adj neki egy esélyt, most, augusztusban, és utána is.
