A klímatárgyalások tétje évről évre nő, ahogy arra a tudományos közösség újra és újra figyelmezteti a politikai döntéshozókat. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 2018-ban megjelent tematikus jelentése szerint alig 11 évünk maradt, hogy drasztikus kibocsátás-csökkentési intézkedéseket tegyenek a világ országai, különben valószínűleg lehetetlen lesz a globális melegedés mértékét 1,5 Celsiuk-fok alatt tartani.
Mire elegek a jelenlegi vállalások?
A jelenlegi trendek és vállalások mellett a század végére a 3-4 Celsius-fokot is meghaladhatja a földi átlaghőmérséklet emelkedése. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) friss jelentése szerint legalább ötszörösére kellene növelni az országok együttes vállalásait, hogy a globális melegedés mértékét 1,5 Celsius-fok alatt tartsuk. Ez azt jelenti, hogy a következő évtizedben évente átlagosan 7,6 százalékkal kellene csökkenteni a globális kibocsátást. A jelentés arra is figyelmeztet, hogy
minél tovább halogatjuk ezt, később annál drasztikusabb intézkedésekre lesz szükség, hogy a 1,5 Celsius-fokos határt tartani tudjuk.
Az UNEP jelentése szerint 2030-ig az országok nagyjából 50 százalékkal több fosszilis tüzelőanyagot terveznek kitermelni, mint ami konzisztens lenne a globális melegedés 2 Celsius-fokos korlátozásával. Ha a biztonságosabb 1,5 Celsius-fokos határt vesszük, akkor a tervezett kitermelés 120 százalékkal haladja meg a klímavédelmi törekvésekkel összhangban levő mennyiséget.
A párizsi megállapodás a fejlett és a fejlődő országoknak is kötelezettségeket fogalmaz meg üvegházhatásúgáz-kibocsátásaik szabályozására, az országok ötévente felülvizsgálják a vállalásaikat és azok teljesítését, és igyekeznek azokat tovább növelni. A párizsi megállapodás végrehajtása 2020-tól kezdődik, ezért is lenne fontos, hogy az államok frissítsék és növeljék az önkéntesen meghatározott nemzeti hozzájárulásaikat (NDC) – minél hamarabb, de legkésőbb 2020 végéig.
Egyesek szerint ez az országok egyéni ambícióira építő, „egymást felfelé húzó”, önerősítő rendszer a kulcs a globális cselekvés ösztönzéséhez, mások szerint viszont éppen ez a párizsi megállapodás fő gyengesége: mivel a vállalásokat minden ország önkéntesen teszi, nincs retorzió, ha azokat nem teljesítik. Ez azoknak kedvezhet, akik kivárásra játszanak – vagyis amíg a riválisok/nagy kibocsátók nem mozdulnak, addig senki sem.
Miért haladnak olyan lassan a klímatárgyalások?
Az éghajlatváltozásról szóló első aggasztó tudományos tények óta nagyon hosszú idő telt el, mire átment, hogy olyan globális problémáról van szó, ami nem egy hagyományos értelemben vett környezetvédelmi kérdés, hanem legalább annyira gazdasági és társadalmi kihívás is. Az ENSZ éghajlat-változási keretegyezményéhez (UNFCCC) minden ENSZ-tagállam csatlakozott, az évenkénti klímatárgyalásokon minden állam képviselteti magát.
A tárgyalásokon szinte szó szerint világok harcáról van szó, ugyanis már a kezdetektől fogva egy fejlett-fejlődő törésvonal mentén folyik a vita, ami sok ügyben a mai napig áthidalhatatlannak tűnik.
A „közös, de megkülönböztetett felelősség” alapelve szerint a fejlett térségeknek nagyobb történelmi felelőssége van a globális éghajlatváltozás előidézésében, ezért nekik nagyobb mértékben kell viselniük a terheket is, beleértve ebbe a fejlődő térségek támogatását is.
Hamar nyilvánvaló lett, hogy a gyors növekedésű fejlődő országok, mint például (a jelenlegi legnagyobb kibocsátó) Kína, egyre nagyobb mértékben járulnak hozzá a globális kibocsátáshoz, viszont a korábbi, még Kiotóban elfogadott korlátozások rájuk nem vonatkoztak. A párizsi megállapodásban már mindenki, tehát ezek a „feltörekvő gazdaságú” országok is tesznek vállalásokat. A szegényebb fejlődők – melyek sokszor az éghajlatváltozás hatásaival szemben különösen sérülékeny országok – viszont hátrányos helyzetük miatt kikötötték, hogy csak akkor hajlandók erőfeszítéseket tenni kibocsátásaik korlátozására, ha ebben megfelelő támogatást kapnak a fejlettektől. Az eltérő álláspontok és érdekek összehangolása óriási kihívást jelent, ezért tart ma is az évtizedes huzavona.
Ráadásul a COP-on több mint 190 állam konszenzus útján hoz döntéseket, ezért az országok kis érdekcsoportjai könnyen blokkolhatják a tárgyalásokat. Erre jó példa a legutóbbi katowicei klímatárgyalásokon (COP24) és az azt követő bonni köztes ülésszakon az olaj- és földgáztermelő országok ellenállása. Itt Szaúd-Arábia, Kuvait, Oroszország és az Egyesült Államok hosszasan lassították a tárgyalásokat, mert nem voltak hajlandók komolyan venni és elismerni az IPCC legfrissebb éghajlati jelentésének tartalmát.
Az USA kihátrál – ha tud
Az Egyesült Államok még 2017 nyarán, a klímaszkeptikus Donald Trump elnökségének első évében bejelentette, hogy nem kíván tovább részt venni a párizsi megállapodásban, mert azt károsnak tartja az amerikai gazdaságra. Kérdés, mennyit ér a „globális” klímavédelmi együttműködés, ha a világ legnagyobb gazdasága és második legnagyobb kibocsátója nem részese annak.
Még mielőtt keresztet vetnénk azonban a klímára, érdemes tisztázni, hogy könnyen füstbe mehet Trump terve, ugyanis a hivatalos kilépési folyamatot csak idén november 4-én kezdhette meg, a kilépési megállapodás pedig pontosan egy évre rá lépne hatályba. A 2020-as amerikai elnökválasztás épp egy nappal korábban, november 3-án lesz, így Washington demokrata győzelem esetén még lehet, hogy visszavonhatná a kilépési kérelmet.
Ha az eredeti forgatókönyv valósulna meg, az USA attól még az 1992-es keretegyezmény részese marad, ami azt jelenti, hogy részt vehet a klímatárgyalásokon, de csak megfigyelőként, vagyis a konszenzusos döntéseket nem hátráltathatná tovább. „Puha befolyását” azonban így is ki tudná fejteni, ráadásul nem lennének kibocsátáscsökkentési kötelezettségei. Más kérdés, hogy sok USA-beli állam, város, cég és kulturális-egészségügyi intézmény kijelentette, hogy a kilépés ellenére is tartják magukat a kibocsátáscsökkentési terveikhez. A CERES nevű 55 amerikai óriáscéget tömörítő szervezet november 4-én írt levelet az elnöknek, amiben azt fejtették ki, hogy a kilépés ártana az amerikai gazdaságnak.
Élharcos EU
Az Európai Unió és az Egyesült Államok együtt az éves globális szén-dioxid-kibocsátás nagyjából harmadáért felelős, miközben a Föld népességének ketten együtt jelenleg csak a 11 százalékát adják. Ha az ipari forradalom kezdete óta a légkörbe bocsátott szén-dioxid-mennyiséget nézzük, még nagyobb e két blokk felelőssége. Ezért Trump bejelentése óta még fontosabbá vált, hogy az EU és más fejlett országok komoly vállalásokat tegyenek, különben nincs rá esély, hogy a fejlődő országok is megfelelő mértékben csökkentik majd a kibocsátásaikat.
A Bizottság mutatja az utat, hogy Európa az első karbonsemleges kontinenssé válhasson
– reagált az USA bejelentésére Pascal Canfin, az EU Környezetvédelmi, Közegészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Bizottságának elnöke.
Az EU hosszútávú klíma- és energiastratégiájának kulcseleme a dekarbonizáció, vagyis az alacsony (majd nettó nulla) üvegházgáz-kibocsátású gazdaságra való áttérés. A 2050-re szóló karbonsemlegességet azonban májusban négy tagállam – Lengyelország, Csehország, Észtország és Magyarország – megvétózta az Európai Tanácsban. Ennek újratárgyalására a következő hónapokban kerül sor, a klímaügyet támogató új EB-elnök, Ursula von der Leyen hivatalba lépése után. A cél elfogadása azért lenne sürgős, mert az EU csak úgy tud eredményeket kiharcolni a világ többi országától, ha maga is fel tud mutatni egy komoly vállalást. A globális kibocsátás 78 százalékát a G20-országok adják, de 15 G20-tag még mindig nem kötelezte el magát a nettó nulla kibocsátás ütemezésére.
Az EU finanszírozási intézményének számító Európai Beruházási Bank bejelentette, 2021 végétől nem ad támogatást fosszilisenergia-projektekre – az intézmény így egy lépéssel közelebb került a von der Leyen által ígért „európai klímabankhoz”. Ez más magán és állami bankokat is hasonló lépésre ösztönözhet. A párizsi elköteleződés megerősítésére az EU Kínával is bilaterális egyeztetéseket kezdett abban a reményben, hogy a jövő évi különleges EU-Kína csúcstalálkozóig sikerülne valamiféle klímavédelmi kompromisszumra jutni a világ legnagyobb kibocsátójával.
Mi várható a kék klímacsúcson?
A soron következő madridi (a kék jelző az éghajlatváltozás és az óceánok kapcsolatára hívja fel a figyelmet) és a jövő évi glasgow-i klímatárgyalások legfontosabb feladata a kibocsátás-csökkentési vállalások növelése. (Ezen az interaktív felületen lehet követni az NDC-ket.)
A legutóbbi tanácskozások során sem sikerült megállapodni a „károk és veszteségek” (az éghajlatváltozás miatt bekövetkező elkerülhetetlen természeti-gazdasági-társadalmi károk, mint például a tengerszint-emelkedés miatti partpusztulás) kezelésére szánt közös pénzügyi alapról. Egy új karbonpiaci mechanizmus kidolgozása is folyamatban van, de a klímafinanszírozás kérdése valószínűleg továbbra is heves viták tárgya lesz. A jelenleg érvényben levő megállapodás szerint a fejlett országok 100 milliárd dollárt adnak be a közös klímaalapba. Az azonban továbbra is tisztázatlan, hogy a fejlett államok egyénileg mennyivel járulnak ehhez hozzá, milyen határidőkkel, és hogy 2025 után mennyivel emelnék meg ezt az összeget.
November elején több mint 150 országból 11 ezer tudós írta alá a kiáltványt, amely globális klímavészhelyzetet hirdet. Mint írták, elegük van a valódi tettek nélküli klímatanácskozások sorozatából, ám az erősödő globális tüntetéseket reménykeltőnek nevezték: „Bátorít minket az aggodalmak globális fellobbanása, az, hogy a kormányok új politikákat fogalmaznak meg, a diákok sztrájkolnak, bírósági perek folynak, és a polgárok helyi mozgalmai változásokat követelnek”. A 16 éves Greta Thunberg által elindított „Fridays For Future” diáktüntetés mára világszerte milliókat megmozgató globális klímasztrájkká nőtte ki magát. Az erélyes beszédeiről híres aktivista a COP 25-ön is részt vesz majd, november 29-én pedig ismét globális klímasztrájkra kerül sor, ezzel üzenve a Madridban összegyűlt döntéshozóknak, hogy rajtuk a világ szeme.
A cikk az indexen jelent meg.
