Mivel foglalkozik a globális klímapolitika? Miket ért el eddig, melyek a legégetőbb kérdések és mik az elkövetkező évek legsürgetőbb feladatai?
Az éghajlatváltozásról szóló első aggasztó tudományos tények óta nagyon hosszú idő telt el mire megértettük, hogy olyan globális problémával állunk szemben, amelyet nemzetközi együttműködés nélkül valószínűleg lehetetlen megoldani. Az egyre gyűlő tudományos bizonyítékok fényében csak az 1980-as évek végére érett meg a gondolat a nemzetközi közösségben, hogy valamit tenni kell a földi éghajlatot módosító üvegházhatású gázok ész nélküli kibocsátása ellen, hogy az „ne veszélyeztesse a társadalmak fenntartható fejlődését”. Ez lett ugyanis az 1992-ben megszületett ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC) célkitűzése, melyhez minden ENSZ-tagállam csatlakozott. A Részes Felek Konferenciáján, azaz a COP-on, tehát mindazon államok képviseltetik magukat, amelyek részesei ennek a Keretegyezménynek. De kik a klímatanácskozás hangadó szereplői és milyen álláspontok, érdekek ütköznek? A COP-ról és a nemzetközi klímatárgyalásokról itt olvashatsz bővebben:
Közel három évtizednyi globális klímapolitikai egyezkedés után 2015-ben Párizsban, a 21. COP-on, végre sikerült elérni, hogy mindenki felszálljon a klímavédelem hajójára.
A Párizsi Megállapodás több oknál fogva is a nemzetközi klímatárgyalások mérföldkövének tekinthető, de vajon mire elég az országok ígérete?
Vajon elég hatékony ez az új keretrendszer? Megsúgjuk: nem. Legalábbis a kibocsátás-csökkentési vállalások jelenlegi állása szerint. A Párizsi Megállapodásról szóló cikkünkben többet megtudhatsz minderről:
A Megállapodás végrehajtása 2020-tól kezdődik majd, mégis az azt leíró szabályrendszer kidolgozása még mindig folyamatban van. Az új rendszer sarokkövei a nemzetileg meghatározott hozzájárulások, vagyis az NDC-k (nationally determined contribution), amelyekben az országok ötévente nyilatkoznak arról, hogy milyen mértékben és milyen intézkedésekkel szándékozzák szabályozni az üvegházhatású-gázkibocsátásaikat a rákövetkező időszakban. Ezen egyéni vállalások szerepéről vendégszerzőnk itt írt:
Jelenleg hol tart a klímapolitikai diskurzus? 2019 végén miután Chilének vissza kellett mondania a COP25 fogadását a fővárosában elhúzódó zavargások miatt, végül Madrid látta vendégül az éves klímatárgyalásokat. A 25. ENSZ Éghajlatváltozási Konferencia (COP25) legfontosabb feladata az volt, hogy az országok növeljék éghajlatvédelmi vállalásaikat és kidolgozzák a Párizsi Megállapodás végrehajtását szolgáló szabályrendszer még függőben maradt részleteit. Az első hétről szóló helyszíni beszámolónkban bemutattuk, hogy mit tesznek a nagykibocsátók és, hogy a különböző tudományos helyzetértékelő jelentések szerint hogy állunk a Párizsi Megállapodásban foglalt célok teljesítésével. Megsúgjuk, nem túl fényesen. A COP25 összefoglalójából pedig kiderül, hogy végül milyen eredményekkel zárult a madridi klímacsúcs, és mik lesznek a 2020-as Glasgow-i klímatárgyalások legfontosabb feladatai. A COP25-öt megelőző New York-i ENSZ klímacsúcsot azért hívta össze az ENSZ főtitkár 2019 szeptemberében, hogy az országok klímavédelmi ambícióit megerősítsék. Közel ötszáz fiatal is érkezett az eseményre és az azt megelőző ifjúsági találkozóra a világ minden tájáról, hogy kiálljanak a klímavédelemért és jövőjükért: Zálnoky Krisztinával és Tóth Adriánnal beszélgettünk erről.
A 2019-es bonni időközi klímatárgyalásokról szóló beszámolóinkból kiderült: az első hét legforróbb témáját Szaúd-Arábia szolgáltatta, aki néhány fosszilis nagyhatalommal karöltve nem volt hajlandó elismerni a legutóbbi IPCC éghajlati jelentés tartalmát; összefoglalónkból pedig bemutattuk, mely ügyekben történt előrelépés, s milyen feladatok maradtak az évvégi COP-ra.
Milyen álláspontot képvisel az Európai Unió a globális klímapolitikában? Hogyan viszonyul Magyarország a közösségi klímavédelmi törekvésekhez?
Az Európai Unióban (EU) 10 polgárból 9 úgy gondolja, hogy az éghajlatváltozás komoly gond az Eurobarometer 2017-es felmérése szerint. Az éghajlatváltozás hatásait saját bőrünkön érezzük, már nem lehet elsiklani felette sem a hétköznapjainkban, sem a politikai színtereken. Az utóbbi évtizedekben az is világossá vált, hogy a fosszilis energiahordozóknak rendkívül nagy, túlzott mértékű a részesedése mind az energiafelhasználásban, mind az éghajlat szempontjából kritikus üvegházhatású gázok kibocsátásában. Így hát szép lassan megérlelődött az európai közösségben a gondolat, hogy az éghajlatváltozás elleni hatékony fellépés érdekében átfogó közösségi szakpolitikákra van szükség éghajlat és energia ügyben. De vajon miben áll az EU energia- és klímapolitikája, és hogyan viszonyulnak ehhez a tagállamok? Erről többet megtudhatsz “A nagykibocsátó éltanuló, akitől érdemes és lehet is többet várni” című cikkünkből:
Míg Bonnban javában folytak a klímatárgyalások 2019 júniusában, Brüsszelben az Európai Unió tagállamai a 2050-re célként tűzött klímasemlegesség tervezetéről szavaztak. A klímasemlegesség elérése érdekében a lehető legkisebb szintre kell szorítani az üvegházgáz-kibocsátást, és ami megmaradt, azt pedig erdők és más szénmegkötők telepítésével vonnánk ki a légkörből. A kezdeti optimizmussal ellentétben végül nem sikerült megegyezni az ambiciózus tervről, mert azt négy tagállam, Lengyelország, Csehország, Észtország és Magyarország megvétózta. Bár a kormány utólag azt mondja, hogy a rezsicsökkentés megvédése miatt kellett megakadályozni a 2050-es klímasemlegességet, e magyarázat több szempontból is vitatható. Milyen politikai előnye származhat Magyarországnak a vétóból? Tényleg olyan sokba kerülne ez a magyar lakosságnak, ahogy azt állítják? A júniusi magyar döntés politikai és gazdasági hátterével, valamint a klímasemlegességről szóló decemberi döntéshez vezető úttal három vendégpublicisztika foglalkozik:
Az európai klímasemlegességről szóló egyeztetéssorozat végül azzal zárult, hogy az uniós kormányfők 2019 decemberében tartott Tanácsülésükön jóváhagyták, hogy az EU a Párizsi Megállapodásban kitűzött célokkal összhangban 2050-re klímasemleges legyen – kis szépséghibával. Az EU Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen politikai programjának is kiemelkedő eleme a klímaváltozás elleni határozottabb fellépés. Ennek keretében 2019. december 11-én mutatták be az Európai Zöld Programot, amelynek célja, hogy az EU 2050-re a világ első klímasemleges kontinensévé váljon. Ezt, illetve a csatolt finanszírozási programot az Európai Parlament is támogatta, azonban magasabb 2030-as kibocsátás-csökkentési vállalásokat javasolt az EU számára. A fenti célokat jogi keretek közé hivatott terelni a 2020. március 4-én von der Leyen bizottsági elnök és Timmermans klímabiztos által bemutatott klímatörvény tervezete. Vendégszerzőnk ebben a cikkben körbejárta, hogy miért kritizálja mindenki az uniós klímatörvény tervezetét.
Éghajlatváltozás vagy vészhelyzet? Megvalósítható-e hatékony nemzetközi összefogás a klímakatasztrófa elkerüléséhez?
A brit The Guardian példáját követve mára számos napilap új gyakorlatot vezetett be az éghajlatváltozásról és környezeti hírekről szóló írások nyelvezetére vonatkozóan:
a lassúnak és távolinak tűnő természeti jelenséget leíró „éghajlatváltozás” szó helyett az „éghajlati válság” és „éghajlati vészhelyzet” kifejezések használatát ösztönzik.
Ugyanis ahhoz, hogy megfelelő megoldásokat találjunk, nevén kell nevezni a problémát. Az ember által okozott éghajlati vészhelyzet legalább annyira társadalmi probléma, mint természettudományos. Akkor miért nem kezelik az emberi társadalmak megfelelő súllyal a válságot? A tudományos ismeretek és bizonyosság birtokában miért marad le a politikai válasz? Vendégszerzőnk írásában rávilágít a jelenlegi nemzetközi keretrendszer gyengeségeire, a „klímanémaság” okozta tehetetlenségre és az azonnali, világméretű átalakítás, mozgósítás szükségességére.
2016 óta egyre több kormányzat, parlament, város hirdetett ki klímavészhelyzetet (climate emergency). 2019. november 5-én a Fővárosi Önkormányzat, majd november végén maga az Európai Parlament is erre az útra lépett. De mit is jelent a klímavészhelyzet? Retorikai fogás-e vagy pedig a klímaválság kezelésének egy lehetséges eszköze? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik az alábbi vendégpublicisztika:
A globális összefogás és érdemi cselekvés sürgetőbb, mint valaha. Mit mutatnak az éghajlatváltozásról szóló legfrissebb tudományos tények?
A 2018 októberében megjelent IPCC Külön Jelentés szerint alig 11 évünk maradt, hogy a világ országai drasztikus kibocsátáscsökkentési intézkedéseket tegyenek, különben valószínűleg lehetetlen lesz a globális melegedés mértékét 1,5 °C alatt tartani. Az IPCC, azaz Éghajlatváltozási Kormányközi Testület működését ebben a cikkben mutattuk be. Az IPCC jelentéseinek egyik fő célja, hogy az összegyűjtött éghajlatváltozással kapcsolatos ismeretek és megoldási módszerek beépüljenek a nemzetközi klímatárgyalások döntéshozói folyamatába. A 2019 augusztusban megjelent földhasználatról szóló jelentés második a Külön Jelentések sorában, a harmadik szeptemberben közzé tett jelentés pedig a krioszféra (a Földön található hó- és jégtömegek) és az óceánok állapotát értékeli a változó éghajlati körülmények között. A három Külön Jelentés a 2022-ig elkészülő, átfogó és teljeskörű éghajlatváltozási helyzetkörkép, a Hatodik Értékelő Jelentés szerves része lesz.
Az éghajlatváltozásról széleskörű tudományos konszenzus alakult ki az elmúlt évtizedekben, gyakorlatilag minden éghajlatkutató egyetért abban, hogy a jelen rendkívüli mértékű és ütemű globális éghajlatváltozást az emberi tevékenység okozza.
Ebben a cikkben vendégszerzőnk bemutatta, miként számszerűsíthető ez a tudományos konszenzus és mi a szerepe ennek az éghajlatváltozás kommunikációjában:
Az ózonréteget károsító anyagok beszüntetését célzó Montreali Jegyzőkönyv (1987) jó példa arra, hogy a világ országai igenis képesek globális összefogásra egy felismert környezeti veszély hatására. Az ózonréteg megmentésére létrejött együttműködés keretében az iparban használt technológiák megváltoztatására és az ehhez szükséges kutatások és fejlesztések finanszírozására volt szükség. Az éghajlatváltozás megfékezéséhez hasonló globális együttműködésre, azonban jóval szerteágazóbb intézkedésekre van szükség. Az éghajlati válság egy olyan összetett probléma, melynek megoldásához az energia, földhasználat, ipar, városok és más komplex rendszerek gyökeres, gyors átalakítása, valamint szemlélet- és életmódváltás szükséges. Ilyen „teljes körű” és globális gazdasági-társadalmi átalakulásra még nem volt példa a történelemben, habár nem is volt még szükség rá. Az ózonréteg elvékonyodásáról és a Montreali Jegyzőkönyv sikeréről, s árnyoldalairól itt olvashatsz:
A klímaügyet felelősen kezelő döntéshozók megválasztása és támogatása mellett a mindennapokban is sokat tudunk tenni, hogy csökkentsük szénlábnyomunk, élhető és egészséges környezetet teremtsünk, s megtörjük a „klímanémaságot”. Tippjeinkről itt tájékozódhatsz!
