Világszerte egyre több kisebb-nagyobb skálájú faültetési kezdeményezés indult el az elmúlt években azzal a céllal, hogy részben kompenzálják az ember által légkörbe bocsátott szén-dioxidot, amely korunk éghajlatváltozásának fő hajtómotorja. Azonban kutatók figyelmeztetnek, hogy a rosszul tervezett és kivitelezett faültetés akár növelheti a szén-dioxid-kibocsátást, és hosszú távú, káros hatással lehet a biológiai sokféleségre, a természetes tájakra és a helyi közösségek megélhetésére.
A „rossz fa rossz helyen” kiszoríthatja az őshonos fajokat (ami a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet), segítheti az invazív fajok terjedését, a beporzók szolgáltatásainak csökkenését okozhatja, a termőterületek és ezáltal az élelmiszertermelés csökkenéséhez vezethet, megzavarhatja a helyi vízkörforgást, csökkentheti a felszín feletti biomasszában és a talajban tárolt szerves szén mennyiségét, valamint csökkentheti a felszín sugárzás-visszaverő képességét (albedó) a boreális zónákban, ami a térség melegedéséhez vezet.
Mindezek a negatív következmények többnyire a nem őshonos monokultúrás ültetvények széleskörű használatához köthetők. Ezért botanikusok és ökológusok a Global Change Biology rangos folyóiratban publikált átfogó tanulmányukban az őshonos fafajok sokszínű, gazdag ökoszisztémájának helyreállítását szorgalmazzák, és ehhez tíz, tudományos és gyakorlati ismereteket ötvöző aranyszabályt fogalmaztak meg.
1. Először is a már meglevő erdőket óvjuk meg
Az évtizedek óta zajló erdővédelmi törekvések ellenére továbbra is évente több millió hektárnyi erdőt tüntet el az emberi tevékenység a Föld színéről. 2014 és 2018 között csak a nedves trópusokon évente egy Dánia méretű őserdő pusztult el. Ezen hatalmas szénraktáraknak a megsemmisülése olyan nagy mértékű szén-dioxid-kibocsátással jár, amit az újraerdősítési programok rövid távon nem képesek ellensúlyozni. Sőt, semmiféle erdőültetési vagy helyreállítási akcióra sem lenne szabad mentségként hivatkozni miközben ugyanaz a szereplő (pl. vállalat, kormány) másutt természetes erdőket pusztít.
Bárhol a Földön az ép, öreg erdők – a bennük rejlő biológiai sokféleség és ökoszisztéma szolgáltatások mellett – különösen fontosak a klímavédelem szempontjából, ugyanis komplex szerkezetük, hatalmas fáik, gazdag erdőtalajuk, valamint a tűzzel és az aszállyal szembeni viszonylag jó ellenállóképességük miatt jelentős szénelnyelőként és hosszú távú szénraktárként szolgálnak. Ugyanakkor az erdők kivágását követően több mint 100 évbe telhet, mire visszanő egy olyan komplex erdő, melynek szénraktározó kapacitása az eredeti, érintetlen erdőének felel meg. Emellett az ökoszisztéma szolgáltatások és a biológiai sokféleség teljes helyreállása akár évszázadokat is igénybe vehet, különösen az endemikus fajokat illetően, melyek kiváltképp érzékenyek a bolygatásra. A kihalt fajok pedig értelemszerűen soha nem térnek vissza.
Ezért elsődleges szempont kell, hogy legyen az érintetlen, öreg erdők (ún. elsődleges erdők) megóvása. Ugyanakkor sokhelyütt a Földön a megmaradt erdőterületeken nagyrészt a másodlagos, leromlott állapotú vagy kitermelés alatt álló erdők dominálnak, melyek megőrzése ugyancsak kulcsfontosságú annak érdekében, hogy elkerüljük a további bolygatást és ezen természetes szénraktárak eltűnését.
Mielőtt tehát az újreerdősítést kezdenénk tervezgetni, alaposan nézzünk utána, hogy vannak-e olyan elsődleges, másodlagos, de akár leromlott vagy ültetett erdők, amelyek azonnali védelemre szorulnak.
A meglévő erdők megóvása érdekében a kormányoknak és vállalatoknak több védett területet kellene létrehozniuk és azokat hatékonyan fenntartaniuk, valamint az erdőirtások elleni keményebb jogszabályokat hatékonyan be kellene tarta(t)niuk. Helyi szinten pedig fontos lenne az erdőirtáshoz és -pusztuláshoz vezető okok feltárása és kezelése, mint például a tűzesetek elleni megfelelő védekezés, az állatállomány túllegeltetésének megszüntetése, valamint megélhetési alternatívák teremtése a helyi közösségek számára.
2. A helyi emberek a legfontosabb szövetségesek
Döntő fontosságú, hogy a helyi közösségek az erdősítési projektek kulcsszereplői között legyenek. Bármennyire is magától értetődőnek tűnik, a sikertelen erdőfelújítási projektek egyik leggyakoribb oka ennek a figyelmen kívül hagyása. Különösképp a nagyskálájú erdőfelújítási projektek esetében elengedhetetlen az érintettek széles körű bevonása már a tervezőasztalnál, hogy minden szempont érvényesülhessen, kezdve a helyiek megélhetésétől, a biológiai sokféleség, a vízgyűjtő terület és az ökoszisztéma szolgáltatások védelmén át, egészen az ökoszisztéma szénmegkötő képességének megóvásáig. Az erdősítő projekt hatásaitól függően fontos szereplők lehetnek a nemzeti és helyi kormányzati szervek, erdészeti osztályok, szakmai és civil szervezetek, a magánszektor, a földtulajdonosok, a gazdálkodók és más földhasználók, valamint a témával foglalkozó kutatóintézetek, egyetemek és botanikus kertek.
A helyi emberekkel való együttműködés nemcsak bizonyítottan nagyobb esélyt teremt az erdősítő projekt sikeres, hosszú távú fennmaradására, hanem a közösség számára is előnyös, mivel munkahelyeket teremt az erdővédelemmel kapcsolatos feladatok ellátására, a föld előkészítésére, a fák ültetésére és az erdő karbantartására, valamint lehetőséget nyújt fenntartható erdő-alapú vállalkozások fejlesztésére is.
3. Az erdő nemcsak szénraktár, hanem élőhely, ami szolgáltatásokat nyújt
Habár sokan a klímavédelem zászlaja alatt hajlamosak az erdőkre puszta szénraktárakként tekinteni, az erdei ökoszisztéma több, mint az azt alkotó fák összessége, mind összetételét, mind szerkezetét, mind funkcióit tekintve. Az erdők a szénraktározáson túl számos más az ember számára nélkülözhetetlen ökoszisztéma szolgáltatást is nyújtanak, azonban ahhoz, hogy ezeket a javakat élvezhessük, egészséges, ép, és magas biológiai sokféleséggel rendelkező erdőkre van szükség.
Bizonyított tény, hogy
a csak fakitermelés és/vagy szénmegkötés céljából létesített gyors-növekedésű monokultúrás ültetvényekkel szemben hosszú távon a magas biológiai sokféleséggel rendelkező, őshonos erdőségek maximalizálják a biomasszát és sokkal több szenet kötnek meg a légkörből.
A magas fajgazdagság és a funkcionális tulajdonságok sokfélesége növeli az erdők termelékenységét, szénmegkötő képességét, az ökoszisztéma ellenállóképességét, valamint több/jobb ökoszisztéma szolgáltatást (pl. árvízmegelőzés, talajerózió mérséklése, kulturális és rekreációs lehetőség) és terméket (pl. élelem, faanyag, orvosság) nyújtanak a helyi közösségek számára.
4. Újraerdősítés csakis a megfelelő helyen
A faültetésre a legjobb hely az, ahol korábban erdős terület volt, hisz ott az a helyi környezeti adottságokhoz legjobban illeszkedő természetes növénytakaró. Az éghajlatváltozás hatására azonban a biomok térben eltolódhatnak, ezért a megfelelő hely és fajok meghatározásához érdemes a várható környezeti változásokat is figyelembe vevő hatástanulmányt készíteni. Emellett azt is fontos megvizsgálni, hogy milyenek a helyi talaj- és talajvíz viszonyok, és milyen hatással lesz ezekre a helyreállított erdei ökoszisztéma.
Szigorúan kerülendő azoknak a területeknek az erdősítése, ahol korábban nem-erdős biom volt (például gyepek, vizes élőhelyek, tőzegláp, szavanna), ugyanis ez a biológiai sokféleség és a talajban megkötött szerves szén csökkenéséhez vezet.
A tőzeglápok a legnagyobb szénraktárak közé tartoznak a Földön és a biológiai sokféleség szempontjából is rendkívül értékesek, ezért ezek lecsapolása és erdősítése több kárt okoz, mint hasznot. A hazai lápok nagy hányadát különböző földhasználati céllal lecsapolták az elmúlt 200 évben, a megmaradt állományok kis méretüknek, félreeső helyzetüknek köszönhetik fennmaradásukat (bár szinte nincs olyan láp, ahol legalább lecsapolási kísérlet ne történt volna).
A hóval fedett magasabb szélességeken sem ajánlott a faültetés, ugyanis ez csökkenti az albedót, vagyis a fákkal borított sötétebb felszín több sugárzást nyel el, ami melegedéshez vezet. Ökológus szakértők bevonásával ezek az erdősítési „no-go zónák” könnyen meghatározhatók.
Ha mezőgazdasági művelésbe vont területen ültetnénk erdőt, érdemes odafigyelni, hogy ez esetleg más területen erdőirtáshoz vezethet. Érdemes a természetes erdőktől való távolságot is számba venni. Minél közelebb van a természetes ökoszisztéma, annál nagyobb a frissen ültetett erdő esélye a természetes regenerálódásra (magok és beporzók könnyebben terjednek). Az újraerdősített területek összekapcsolása egy már meglévő erdővel jótékonyan bővíti az ott élő állatfajok mozgásterét is. A kívánt ökoszisztéma-szolgáltatások alapján is kiválaszthatók faültetési területek, például a városi fák és erdők árnyékot adnak, pufferelik a nagycsapadékú események hatását, valamint rekreációs helyszínül szolgálnak és tisztítják a levegőt.
5. Engedjük az erdő természetes helyreállását
Az erdő természetes regenerálódása, vagyis a fák természetes visszatérése a terület bolygatásának megszűnésével, olcsóbb és hatékonyabb lehet, mint a faültetés – ahol a táj és helyi környezeti viszonyok ezt lehetővé teszik. A természetes módon regenerálódott területeken a fajgazdagság általában magasabb és a szénmegkötés akár 40-szer nagyobb lehet, mint az ültetvényekben.
Azonban vannak olyan ökoszisztémák, amelyek képtelen maguktól helyreállni, ezekben az esetekben a faültetésen túlmenően más beavatkozásokra is szükség lehet (pl. a feltalaj lecserélése). A természetes regenerálódás általában a kevéssé leromlott erdőségekben, illetve a már meglévő erdők közelében működik a legjobban, mivel azok magforrásként szolgálhatnak. A vadállatok és madarak jelenléte szintén meghatározó a magok terjesztése szempontjából.
6. A biológiai sokféleségre törekedve válasszuk ki a növényfajokat
Amikor a természetes regenerálódás nem lehetséges és fák telepítésére van szükség az erdő helyreállításához, a megfelelő fafajok kiválasztása döntő fontosságú. Az eredeti biommal összhangban érdemes több őshonos faj keverékét összeválogatni. A megfelelő stádiumban érdemes a ritka, endemikus vagy veszélyeztett fajokat is a növekvő erdőbe ültetni, ugyanis ezek kevésbé képesek természetes szukcesszió során megjelenni.
A vegyes fajú erdők jobban meg tudják őrizni a biológiai sokféleséget, élőhelyet teremtenek a vadon élő állatok számára. Vonzzák a magterjesztőket és beporzókat, és jobban ellenállnak a betegségeknek, a tűznek és a szélsőséges időjárási eseményeknek. Érdemes olyan fafajokat választani, amelyek megfelelő ökoszisztéma kapcsolatokat teremtenek más élőlényekkel, például gombákkal, beporzókkal és a magokat szétszóró állatokkal. Kerülni kell azokat az invazív fajokat, amelyek versenyeznek az őshonos fajokkal. Ha ezek eluralkodnak a természetes élőhelyeken, drasztikusan csökkenthetik a biológiai sokféleséget, és gyakran a víz hozzáférhetőségét is más fajok számára.
A GlobalTreeSearch adatbázis tartalmazza az összes eddig ismert fafajt, és minden ország őshonos fajaira lekérdezhetők ellenőrzőlisták. Célszerű minden esetben helyi szakemberekkel, köztük botanikai szakértőkkel és erdőhelyreállítási ökológusokkal konzultálni, akik segítenek meghatározni, mely őshonos fajok a legalkalmasabbak az adott helyreállítandó erdőtípushoz.
7. A klímaváltozás fokozódásával ellenálló(bb) fajokra van szükségünk, amik túlélnek
Fontos, hogy a megfelelő genetikai sokféleséggel rendelkező famagokat és palántákat használjuk, melyek illenek a régió környezeti és éghajlati adottságaihoz, valamint az ottani genetikai állományhoz. A vegetatív szaporítás vagy az alacsony genetikai sokféleségű magvak használata általában csökkenti a helyreállított populációk ellenállóképességét.
Ugyancsak érdemes figyelembe venni az éghajlatváltozás várható helyi hatásait a jövőben, és annak megfelelően például az egyre gyakoribb aszályok fényében a szárazságtűrőbb fajokat előnyben részesíteni. A jó minőségű és megfelelő genetikai állomány megválasztásával növelhető a helyreállított erdők ellenállóképessége a kártevők, a betegségek és a hosszú távú környezeti változásokkal szemben.
8. Lássuk a fától az erdőt: tervezzünk előre
A maggyűjtéstől a faültetésig elengedhetetlen a megfelelő, lehetőleg helyi infrastruktúra és mag-ellátási-láncok használata. Jóval a projekt megkezdése előtt érdemes meghatározni, hogy honnan érkeznek majd a magok, palánták vagy csemeték, valamint hogy milyen eszközökre és protokollokra lesz szükséges a magbank létrehozásához és a szaporításhoz. Ha a magok és palánták nem hivatalos kereskedelemből származnak, hanem saját forrásból (mert például előbbi nem áll rendelkezésre), a biológiai anyaghoz való hozzáférésre vonatkozó nemzeti és helyi jogszabályokat, valamint a vonatkozó nemzetközi szabványokat (pl. ENSCONET) kell követni, hogy a projekt magas színvonalú anyaggal dolgozzon és elkerülje a forráspopulációk károsodását (pl. túlzott begyűjtés).
Szükség van a dolgozók megfelelő képzésére is a maggyűjtő, -tisztító és -tároló berendezésekhez és tevékenységekhez. Továbbá fontos ismét hangsúlyozni a helyi lakosokkal való együttműködést, mivel ők értékes szakértelemmel szolgálnak az ültetendő fák azonosításában és elérésében, valamint munkaerőként is alkalmazhatók.
9. Folyamatos tanulás és ellenőrzés
Kulcsfontosságú, hogy az erdő-helyreállítási projekt tervezése (különösképp a fajok kiválasztása) és kivitelezése az elérhető legjobb tudományos és helyi ismeretek ötvözetén alapuljon. Az (egykori) erdő közelében élő helyi közösség tradicionális tudása sok generáción át halmozódott fel, ezért különösen hasznos ott, ahol a terepi kísérletek túl hosszú időt vennének igénybe a tudományos ismeretek és bizonyítékok megalapozására.
Mielőtt nagy skálán alkalmaznánk bizonyos technikákat, célszerű kis léptékű kísérleteket végezni, hogy kipróbáljuk a technika hatékonyságát, illetve az eredményeknek megfelelően alakítsuk a fafajták kiválasztását. Elengedhetetlen az eredmények rendszeres monitorozása és kiértékelése különböző mutatók segítségével, mert ez a folyamatos ellenőrzés lehetővé teszi a módszerek módosítását is szükség esetén. A helyreállítás előrehaladását jól jelzi a biomassza mennyisége, az erdőszerkezet, a biodiverzitás és a működő ökoszisztéma szolgáltatások, amely tulajdonságok ideális esetben egyre közelebb kerülnek az elérni kívánt ökoszisztémáéhoz.
10. Az erdő nyújtson megélhetést is a helyi közösségeknek
Ahhoz, hogy az újraerdősítési projekt és a helyreállított erdő hosszú távon önfenntartó maradhasson, célszerű különféle erdő-alapú jövedelem-lehetőségeket biztosítani, amelyek érdekeltté teszik a helyi közösségeket annak megőrzésében. Habár a legkönnyebben elérhető jövedelem az erdőkből származó termékek (pl. faanyag) értékesítése, a helyreállítás hosszú távú sikerességéhez elengedhetetlen, hogy a nehezebben pénzre váltható ökológiai szolgáltatásokat is jövedelmezővé tegyük, és az abból származó bevétel igazságosan legyen elosztva az érintettek között.
A The Economics of Ecosystems and Biodiversity kezdeményezés 2009-ben 109 tanulmány adatai alapján 6120 USD/ha/év értékre becsülte a trópusi erdők ökoszisztéma-szolgáltatásainak értékét (ma 7732 USD, infláció után). Ennek több, mint harmadát a vízzel kapcsolatos szolgáltatások teszik ki, ugyancsak harmadát az éghajlat-szabályozás, az ötödét az ellátó szolgáltatások (pl. faanyag), 6,2%-át pedig az ökoturizmus és rekreáció adja.
Jelenleg a fenntartható módon kitermelt erdészeti termékek és a biológiai sokféleséget „közvetlenül megfizető” ökoturizmus mellett, a karbonkreditek eladása a legelterjedtebb erdő-alapú fenntartható jövedelemforrás. A karbonkrediteket az erdősítési projekt bocsátja a nemzetközi piacra – miután bizonyította, hogy megfelel egy nagyon szigorú kritériumrendszernek –, majd a kreditet egy ország, cég, szervezet vagy magánszemély megvásárolhatja, így semlegesítve a saját karbonlábnyomát.
Az újraerdősítés bonyolultabb, mint gondolnánk – de nem lehetetlen
A fenti irányelvek jól érzékeltetik, hogy az újraerdősítés bonyolultabb, mint azt a legtöbben elsőre gondolnánk. A fajok, erdőtípusok, tájak, valamint a kulturális és gazdasági környezet rendkívüli sokfélesége miatt nincs egyetlen, egyszerű, univerzális megoldás az erdők helyreállítására.
Számos nagyskálájú globális kezdeményezés zajlik világszerte, például ilyen az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének 2008-ban indult REDD+ programja, a Bonn Challenge, vagy a Világgazdasági Fórum 2020-ban indított „1 billió” programja, mely az „ENSZ Ökoszisztéma-helyreállítás évtizedét” hivatott előmozdítani. Afrika Száhel-övezetében, a Szenegáltól Dzsibutiig nyúló több mint 8000 km-es „Nagy Zöld Fal” erdősítési projekttel igyekeznek az elsivatagosodást visszafogni, és egyben javítani a helyi közösségek megélhetését és az élelmiszerbiztonságot.
A tanulmány szerzői szerint alapvető fontosságú lenne a fenti 10 aranyszabály követése mind a nagyskálájú globális programokban (amelyek hatékonyságával, hasznosságával és megvalósíthatóságával kapcsolatban számos kérdés felmerült már), mind a kisebb skálájú közösségi faültető projektekben. A meglévő erdők megvédése és az őshonos gazdag erdei ökoszisztémák helyreállítása révén lehet csak egyszerre kezelni az ökológiai és éghajlati válságot, miközben a helyiek megélhetése is biztosított. A politikai döntéshozóknak és jogalkotóknak központi szerepe van abban, hogy innovatív szabályozások, ösztönzők és egyéb eszközök segítségével előremozdítsák ezt a paradigmaváltást.
