Elég lehet bárkivel csak pár percre elbeszélgetni a klímaváltozásról, környezetszennyezésről és a kapcsolódó cselekvési lehetőségekről, hamar előjönnek az azzal kapcsolatos indoklások és kifogások, hogy az illető miért is nem viselkedik környezettudatosan. Ugyanakkor pedig ott vannak, akik sikerrel bevezették ezeket a viselkedéseket a mindennapjaikba. A kérdés azonban, hogy melyek a cselekvés és a nem cselekvés mozgatórugói, a mai napig részben nyitott. Ami viszont biztos, hogy óriási potenciál van az egyéni cselekvésben az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) szerint is.
Az egyéni cselekvések a globális kibocsátást akár 40-70%-kal csökkenthetik az évszázad közepére, de csak akkor, ha ezt rendszerszintű változások is segítik.
Korábban a környezettudatos viselkedés motivációit és akadályait is főleg angolszász területeken vizsgálták. Az akadályok legismertebb csoportosítása Robert Gifford 2011-es cikkéhez köthető, aki a „tétlenség sárkányait” – vagyis a cselekvés akadályait – hét csoportba sorolta.
E kategóriák megjelenését vizsgáltuk az ELTE PPK Ember—Környezet Tranzakció Intézetében végzett interjús kutatásunkban, továbbá arra is kíváncsiak voltunk, hogy az akadályok ellenpontjaként vajon milyen motiváló erőkről (a cselekvés „méhecskéi”) számolnak be a környezetvédelmi témák iránt érdeklődők? Friss kutatásunkban négy, a viselkedésünk megváltoztatását segítő motivációs faktort sikerült azonosítani, amelyeket idézetekkel is illusztrálunk.
Nem csak siralomvölgy és lemondás a környezet- és klímavédelem
Többen hangsúlyozták, hogy a környezettudatos viselkedés nem feltétlenül jár lemondással, sőt, különböző nyereségeket is tartogathat az ember számára: például olcsóbb vagy épp divatosabb lehet zöldnek lenni, de más előnyök is kapcsolódhatnak hozzá (pl. jobb egészség), de akár maga a puszta cselekvés is örömöt okozhat („Vagy mondjuk akár azt is mondhatnám, hogy igyekszek azért a kerékpárt használni, mert azt is megfigyelem (…), olyan mennyiségű autót használunk már, hogy folyamatosan dugó van. (…) Tehát a bicikli az most már duplán jó, merthogy nemcsak, hogy ingyen van – bocsánat, triplán! – nemcsak, hogy ingyen van, védem vele a környezetet és még be is érek!”).
Megjelent továbbá a társas motiváció: a résztvevők szerint segítik az egyéni cselekvést a támogató társas normák – vagyis olyan, általában íratlan olyan magatartási szabályok, amelyek előírják a követendő viselkedést –, és a jó példával elöl járó influenszerek („(…)abban hiszek, hogy a példamutatás az biztos, hogy működik. Tehát, ha többen kezdünk el valami olyat csinálni, ami mondjuk az általunk elhitt jót teszi, akkor valószínűleg, nyilván a közösség építő ereje miatt egyre többen csatlakoznak ehhez az ötlethez.”).
Sok esetben hangsúlyozták a külső motiváló tényezőket, amelyekkel a résztvevők szerint emberek nagyobb tömegei lennének rávehetők a cselekvésre. Ennek enyhébb formája lehet a megteremtő körülmények fennállása, vagyis, hogy elérhetők, „szem előtt vannak” a zöld opciók, vagy kevésbé hozzáférhetők a környezetszennyezőbb cselekvések. A résztvevők által hozott példák egy része a járvány miatti karanténhelyzethez kapcsolódott („Még én sem tudom azt mondani, hogy teljes mértékben lemondtam arról, hogy repüljek. Igaz, hogy most covid miatt ugye nem, meg eleve nem szoktam olyan gyakran.”).
Ennél egy fokkal erősebb ráhatást biztosít a politikai-gazdasági kényszerek alkalmazása („Ezeket így követni kellene, szerintem, de ha (…) nem fogják követni az egyes emberek, akkor előbb-utóbb a társadalmak rákényszerülnek arra, hogy az egyes embereket akár karhatalmi eszközzel, vagy ami a társadalom kezében van eszköz, bírságolás, vagy akármi, rá fogják kényszeríteni az embereket, hogy változtassák meg az az életvitelüket”).
Bár nehezebbnek tűnhet kialakítani, de sokkal tartósabb változást hozhat, ha valaki belső, személyes motivációk mentén cselekszik. Ennek az alapja az, hogy az ember rendelkezik a megfelelő, hiteles forrásokból származó tudással a témáról. Sokakat pedig a klímaválság súlyosságának megértését követő érzelmek – legyenek azok negatívak, mint a szorongás, vagy pozitívak, mint a remény – mozgósítottak cselekvésre („De büszkeséget is éreztem azzal kapcsolatban, hogy én teszek érte. És az egész egy… egy jó buli volt, egy örömforrás.”).
Emellett többen arról is beszámoltak, hogy belső kötelességérzet, vagy a természet szeretete miatt cselekszenek („Szerintem az embereknek arra lenne szükségük, hogy megálljanak és így visszalépjenek kettőt, és így tényleg kapcsolódni a természettel és befelé figyelni.”), illetve azért, mert érzik saját viselkedésük pozitív hatását. A motivációk mellett azonban a környezettudatos viselkedés akadályai, avagy a „tétlenség sárkányai” is mind megjelentek az interjúalanyoknál valamilyen formában.
Ugyanakkor szépen meg tudjuk győzni magunkat a nem cselekvésről is
Az első elég domináns „sárkány” a korlátozott racionalitás, amely különböző, a mindennapi életben is gyakori gondolkodási torzításokat tartalmaz. Ilyen például az „ősi agy”, vagyis, hogy könnyebben figyelünk az „itt és most” problémáira (pl. „(…) szerintem bármilyen esemény jön, az mindig aktuálisabb lesz, hogyha az olyan jellegű, hogy most rögtön kell vele foglalkozni.”), de ide tartozik a tudás puszta hiánya (ignorancia), a túlzott optimizmus vagy épp az észlelt viselkedéses kontroll hiánya – ez utóbbi különösen gyakori téma volt az interjúkban („Megvan az az érzés, hogy egyedül nem tudok eleget tenni érte (…).”).
Az eredeti alkategóriák kiegészítéseként megjelent két további téma: az egyik a mellőzés, ami túlmutat a tudás puszta hiányán, és egyfajta szándékos figyelmen kívül hagyást jelent („Tehát (…) nem érdekli, ha egy tudós jelenti ki azt, hogy másfél Celsius-fokot növekedett az elmúlt 150 évben (…) a Földnek az átlaghőmérséklete, vagy kettőt vagy hármat. Akkor az emberek legyintenek, senkit nem érdekel.”) és a hedonizmus, azaz, hogy emberi természetünk szerves része az élvezetek hajszolása, ezért nem tudunk változtatni a viselkedésünkön („(…) ugyanúgy vissza fogunk esni, és hogy ezt az emberek sem becsülik meg (…) inkább úgy állnak hozzá, hogy <<oké végre vége van mindennek, akkor most habzsoljuk az életet mert ki tudja, hogy mikor lesz legközelebb egy ilyen válság.>>”).
A hitrendszerek akadálycsoporton belül főképp a kapitalista világnézet és a megváltó technológiákba vetett erős bizodalom jelent meg. Ezek a személyek értékrendjét átszőve akadályozhatják a változást, vagy pedig egy másik „sárkányhoz”, a korlátozott viselkedéshez, ezen belül is visszapattanó hatáshoz vezetnek.
Ez azt jelenti, hogy bizonyos, előnyös hatásúnak tűnő technológiai fejlesztések paradox módon növelik az erőforrások használatát (pl. „Mondjuk ott van az elektromos autó tökéletes példája, hogy szerintem (…) az átlagembernek az jön le, aki nem tájékozott ebben a témában, hogy az elektromos autó majd megoldja azt, hogy nem pöfögi ki a szén-dioxidot és akkor majd ugyanannyit tudunk autózni, ugyanannyi autóval ugyanolyan kényelmesen meg még többet is és még zöld is lesz.”). A korlátozott viselkedések közé tartozik a tokenizmus is, amely azt jelenti, hogy az apróbb, kevésbé hatékony cselekvések után elégedetten hátra dőlünk („(…) a legtöbb embert megnyugtatja az, hogy a szelektívbe helyezi a hulladékát.”)
Szintén gyakran említett akadály volt a másokkal való összehasonlítás: többen is említették, hogy nehéz „árral szemben” cselekedni, amikor nem eléggé elterjedtek a környezetvédő normák a társadalomban, vagy akár a szűkebb családi vagy baráti körben, így az emberek nem is érzik a cselekvés szükségességét.
Az interjúk gyakran hivatkoztak a példaképek és támogatás hiányára, ami a társas akadályok egy további szintjét képezi („(…) mióta kikerültem a közösségből, és úgymond nincs a környezetemben olyan ember, aki ugyanezt a szemléletmódot követi, én is sokkal kevésbé tudok erre odafigyelni, mert nincs meg ez a támogatás.”).
Az elsüllyedt költségek közül, amelyek a környezettudatos viselkedésre való áttérés tényleges vagy átvitt értelemben vett „árának” túlértékelését jelentik, a leggyakrabban a szemben álló értékek, célok, törekvések jelentek meg, ami arra utal, hogy a személy bizonyos céljai a klímaváltozás csökkentésével ellentétesek lehetnek, az ezekről való lemondás pedig fájdalmasnak hat.
Itt gyakran került említésre, hogy a koronavírus-járvány kapcsán összeütközésbe került az egészségmegőrzés és hulladékcsökkentés célja („Például a boltokban, koronavírus ellen ugye előre csomagolt zsömléket árultak (…) és az ember inkább megvette azt, mert akkor csak a zacskó volt összefogdosva, nem pedig maga a zsömle. Csak hát ugye ez megint ugye a…műanyaghasználat”). Szintén jelentős volt a berögzült szokásokon való változtatás nehézsége, új alkategóriaként pedig megjelent az életstílus megváltoztatásának nehézsége („A kényelmüket nehezen adják fel az emberek”).
Mivel az interjúalanyok erős érdeklődést mutattak a környezetvédelmi témák iránt, így inkább mások viselkedésével összefüggésben került csak megemlítésre a kételkedés, mint a viselkedés akadálya, ezen belül is a tagadás, a döntéshozókkal és tudósokkal kapcsolatos bizalmatlanság, a programok működőképességével kapcsolatos kétségek („A szelektív hulladékra gondolok, (…) ha sokszor megnézem, hogy jön a kukásautó, pénteken ugyanaz viszi el azt a sárga kukát is meg a kék kukát is meg a fekete kukát is, hogy kérdéses ott is a végeredmény, hogy hova.”) és a reaktancia – vagyis a „ha ők A-t mondanak, akkor én csak azért is B-t teszek” jellegű reakció is.
A cselekvés további akadálya lehet a környezetbarát viselkedésekkel kapcsolatban a pénzügyi, funkcionális, fizikai, társas, pszichológiai vagy időbeli kockázatok észlelése, amelyek közül az interjúkban a funkcionális kockázatot említették gyakrabban, vagyis azt az aggályt, hogy a klímatudatos megoldás nem működik majd olyan hatékonyan, mint az eddigi, nem környezetkímélő alternatíva („A dezodort nem sikerült még, azt borzasztóan nehéz olyat találni, ami helyettesítheti a mesterséges termékeket, és még jó is.”).
Teljesen új kategóriaként jelent meg a gyakran felbukkanó felelősséghárítás („(…)nem a kisembereknek kéne úgymond, a megmondóknak lenni, hanem tényleg egy felülről érkező rendeleteket kéne hozni, amik ezeket szabályozzák, mert most tényleg covid van és hordják az emberek a maszkot azért, mert meg lett mondva.”) és az érzelmek, ezen belül is az antipátia (amely erősebb formában undorként is megjelent) („Számomra például a mosható betét egy egészen borzasztónak tűnő alternatíva, amiről még annak idején a nagymamám mesélt, és hát lehet, hogy az én életemből ez már ki fog maradni.”), a negatív érzelmek demotiváló hatása, a pesszimizmus, vagy a cselekvéses bénultság (vagyis öko-paralízis).
Meg kell értenünk az egyéneket, hogy támogassuk őket a cselekvésben, ahol csak lehet
A fent ismertetett motivációs eszköztár mellett nem nehéz belátni, hogy a széles tömegek számára a környezettudatos cselekvés sokszor kényelmetlenebb és/vagy drágább, mint a szennyező alternatíva, vagy egyenesen elérhetetlen. Sem a jogszabályi környezet, sem az adópolitika, a nagy cégek üzleti tervei vagy akár az infrastruktúra nem kellően támogató, ahogy az az interjúkból is kirajzolódott.
A változás ugyanakkor elindult, csak a vészesen csökkenő karbon költségvetésünk, és a jelenleg érvényben lévő klímapolitikák által beprogramozott, bőven 2 Celsius-fok feletti globális átlaghőmérséklet-emelkedés nem tesz lehetővé ilyen lassú, organikus változást, ha élhetőbb szinten kívánjuk tartani a földi éghajlatot és környezetet.
A demokratikus berendezkedésű országokban ez kiegészül egy káros macska-egér játékkal, miszerint a politikai-gazdasági döntéshozók a népszerűségvesztés miatt nem mernek határozottabb környezeti-éghajlati politikát folytatni (már ha akarnak), a társadalom többsége pedig nem mozdul el érdemben, amíg az állam vagy a piac nem kényszeríti erre.
Ilyen kényszerítő erőnek tekinthetjük most a magas energiaárakat, ami tömegeket irányított az energiahatékonyság és a megújuló energiák felé. És bár a válsághelyzetek mindig lehetőséget is biztosítanak, számos rossz döntéssel és kárral is járnak. Egy előrelátó, a környezettudatos egyéni cselekvést rendszerszinten támogatni képes hozzáállással csökkenthetnénk ezeket a jövőbeli sokkhatásokat.
Érdemes tehát megismerni az egyének előtt álló akadályokat és motivációkat, és tudatosítani jelenlétüket saját életünkben és környezetünkben is, ugyanis a változó körülmények közepette ezek mélyebb megismerése segíthet bennünket a változásban és alkalmazkodásban.
A cikk megírásában és a kutatásban közreműködő kutatócsoport tagjai: Szabó Zoltán Ábel, Kristóf Hanna Emília, Buvár Ágnes, Varga Attila, Dúll Andrea
Módszertan
A kutatás során összesen 20, 16-58 év közötti, foglalkozásuk miatt érintett vagy a környezetvédelem iránt motivált kamasszal és felnőttel készítettünk interjút, amely során a klímaváltozással és környezetszennyezéssel kapcsolatos gondolataikról, érzéseikről, a koronavírus-járvány okozta életmódbeli változások és a klímaváltozás kapcsolatáról, a különböző cselekvési lehetőségekről, azok akadályairól, illetve a motivációkról kérdeztük a résztvevőket. Interjúalanyaink válaszait tematikus analízisnek vetettük alá, és a válaszok mintázatát elemezve határoztuk meg a motivációkkal és az akadályokkal kapcsolatos témákat.
