Történelmi lépés a tünetek kezelésére, de kibocsátás-csökkentési szempontból csőd – COP27 helyszíni értékelő

A két héten át zajló, több mint 24 órával meghosszabbított ENSZ klímatárgyalások (COP27) ismét keserédes eredménnyel zárultak vasárnap hajnalban Sharm el-Sheikh-ben. Történelmi fontosságú lépés, hogy a közel 200 országnak sikerült megállapodni abban, hogy a fejlődők számára pénzügyi támogatást biztosítanak a klímaváltozás okozta károk és veszteségek kezelésére (mint például az aszálykárok és az áradások megelőzése és a katasztrófa utáni újjáépítés), bár ez még mindig csak tüneti kezelés. Az éghajlatváltozás fő okozóival, a kőszén, kőolaj és földgáz kivezetésével kapcsolatban érdemi előrelépés nem történt Egyiptomban a tavaly Glasgow-ban született megegyezéshez képest, és a jelenlegi középtávú vállalások még mindig legalább 2,4 °C-os globális felmelegedéshez vezetnek. Jó hír, hogy egyetértés született abban, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények reformjára van szükség a megfelelő mértékű és minőségű klímafinanszírozás mobilizálásához, és új munkacsoportot hoztak létre a cégek – gyakran „zöldre mosásra” használt – klímasemlegességi céljainak ellenőrzésére. Azt tehát sikerült elérni, hogy a bizalmi szakadék ne táguljon tovább a fejlődő és fejlett országok között, de továbbra is óriási a szakadék a klímavállalások és a biztonságosabb éghajlat között.
Történelmi lépés a tünetek kezelésére, de kibocsátás-csökkentési szempontból csőd – COP27 helyszíni értékelő

Az egyiptomi Sharm el-Sheikh-ben rendezett COP27 klímacsúcsra több mint 33,000 tárgyaló, szakmai, üzleti és civil szervezetek képviselője, valamint újságíró érkezett. A hangulat azonban már a kezdetektől fogva feszült volt a fogadóországot övező emberi jogi viták, és a Vörös-tenger parti sivatagi üdülőben sokszorosára fújt hotelárak miatt. Ezt csak tetőzte a sokszor kaotikus szervezés, az élelem, víz és árnyék hiánya a helyszínen, ami a résztvevők szerint – groteszk módon – tökéletesen mintázta a klímaváltozás hatásait a világban.

António Guterres ENSZ főtitkár nyitóbeszédében arra figyelmeztetett, hogy azonnali érdemi cselekvésre van szükség, mert továbbra is

„a klímapokolba száguldunk az autópályán és még mindig nyomjuk a gázt”.

António Guterres ENSZ főtitkár (Fotó: IISD/ENB)

Ezt a klímacsúcson nyilvánosságra hozott, legújabb Climate Action Tracker jelentés is megerősítette. A tavalyi Glasgow-i ígéretek ellenére, csupán néhány tucat ország frissítette klímavállalásait (ezek az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, NDC-k), és a világ továbbra is a 2,4°C-os globális felmelegedés felé tart a század végére a jelenlegi 2030-ra kitűzött célok mellett, ami rendkívül veszélyes. Ha ez a szám ismerősnek tűnik, az azért van, mert ugyanaz, mint a tavalyi klímacsúcs zárásakor, és ez különösen aggasztó.

A legoptimistább forgatókönyv szerint, ha a hivatalos vállalások mellett az országok hosszútávú, 2050-re szóló nettó nulla kibocsátási céljaikat is megvalósítanák, akkor 1,8 °C-os felmelegedés várható a század végéig. Ezt azonban részletes, konkrét, átlátható rövid- és középtávú ütemtervekkel is alá kellene támasztani ahhoz, hogy hihetőek legyenek.

A CAT “hőmérője”, amely azt mutatja meg, hogy az országok jelenlegi kibocsátás-csökkentési politikái, vállalásai és ígéretei milyen mértékű globális melegedést eredményeznének a század végére (Forrás: Climate Action Tracker)

Világosan látszik, hogy az elmúlt év geopolitikai kihívásai, és az egymást felerősítő energia, élelmiszer és megélhetési válságok háttérbe sorolták a klímateendőket, pedig ezek a válságok átgondolt cselekvéssel együtt is kezelhetők lennének. Azonban a terhek enyhítésére a világ új „aranyláza” a fosszilis tüzelőanyagokra, nevezetesen a földgázra és a cseppfolyósított földgázra (LNG) irányult, ami aláássa a tiszta, megújuló energiaforrások felskálázást.

A CAT elemzése szerint a jelenleg építés alatt álló LNG-kapacitás a bővítési tervekkel együtt 2030-ra többszörösen túlszárnyalná a még 1,5 °C-kal kompatibilis mértéket. Al Gore, az Egyesült Államok egykori alelnöke, Guterres szavaira reflektálva azt is megfogalmazta, mi lenne az egyik legfontosabb teendő: “ideje levenni a gázról a lábunk”, vagyis nem lenne szabad továbbra is a gáz- és olajiparba önteni a pénzt.

Ki fizet kinek? A klímacsúcs fő törésvonalai

A fejlett országok ambiciózusabb kibocsátás-csökkentési terveket akartak látni egymástól és a feltörekvő gazdaságú országoktól, valamint azt, hogy utóbbiaknak is legyen fizetési felelősségük a szegényebb fejlődők segítésére. Ugyanis a fejlett és fejlődő országok 1992-es definíciója óta Kína és India a világ legnagyobb gazdaságaivá nőtték magukat, így az EU és az USA azt akarja, hogy ez tükröződjön fizetési szerepvállalásukban is. Viszont Kína, India és az arab olajtermelő országok továbbra is a fejlettek történelmi felelősségére hivatkozva igyekeznek kibújni ez alól.

A fejlődő országok ezzel szemben azt kérik a fejlettektől, hogy a Párizsi Megállapodásban tett ígéretüket végre teljesítsék, és érdemben támogassák őket kibocsátás-csökkentési és alkalmazkodási teendőikben. Emellett a klímaváltozás egyre súlyosbodó következményeivel szemben is egyfajta „kompenzálást” igényeltek, hiszen bizonyos károkat és veszteségeket már nem lehet elkerülni.

Ez egy komoly globális társadalmi igazságossági kérdés, hiszen épp azon alacsony erőforrásokkal rendelkező, a klímaváltozás hatásaival szemben sérülékenyebb fejlődő országok szenvednek a leginkább, amelyek a legkevésbé járultak hozzá az éghajlatváltozás előidézéséhez.

Még a tárgyalások utolsó óráiban is kérdéses volt, hogy sikerül-e egy mindenki számára elfogadható kompromisszumot kötni, vagy kudarcba fullad az egész.

Vasárnap hajnalban végül elfogadták a COP27 záródokumentumát – a következőekben sorra vesszük a főbb eredményeket és kudarcokat.

A COP27 bejáratánál (Fotó: a szerző)

1. Történelmi lépés: finanszírozás a károk és veszteségek kezelésére

A COP27 központi kérdése a klímaváltozás okozta károk és veszteségek kezelése volt, és ebben 30 év után végre érdemi előrelépés történt, amit lehet és kell is ünnepelni:

az országok létrehoztak egy dedikált pénzügyi alapot a károk és veszteségek kezelésére az éghajlatváltozással szemben sérülékeny fejlődő országok számára.

Az ördög azonban a részletekben rejlik: az országok a következő hónapokban tisztáznak majd sok részletet, mint például, hogy kik járulnak hozzá az alaphoz, kik és hogyan férhetnek majd hozzá ahhoz, és hogyan fog ténylegesen működni. A megegyezés a multilaterális fejlesztési bankok kulcsszerepét is hangsúlyozza abban, hogy ez az alap új és addicionális pénzforrásokat mozgósítson, és kiszámítható legyen.

Számos ország – köztük Németország, Ausztria, Franciaország, Új-Zéland és az USA – ajánlott fel finanszírozást erre a célra – a klímacsúcs végéig több mint 300 millió USD gyűlt össze. Ez azonban még mindig aprópénznek tűnik ahhoz képest, hogy 2022-ben eddig 200 milliárdra tehetőek a károk és veszteségek.

A fejlett országok felajánlásai a károk és veszteségek kezelésére a COP27-en (Forrás: CarbonBrief)

2. A kőszén alkonya egyértelmű, de nem sikerült minden fosszilis tüzelőnek ajtót mutatni

A kőszén fokozatos kivezetésére és a fosszilis tüzelőanyagok támogatásának beszüntetésére vonatkozó nyelvezet egy az egyben átkerült a COP27 záródokumentumába, amit előbb igyekeztek felpuhítani az olajnagyhatalmak, majd országok egy kis csoportja megpróbálta azt megerősíteni: India javaslatára ki szerették volna terjeszteni a szöveget az összes fosszilis tüzelő (a kőszénen túl a kőolaj és a földgáz) kivezetésére is, azonban ez meghiúsult.

Így a klímaváltozás fő okozóival, a kőszén, kőolaj és földgáz kivezetésével kapcsolatban érdemi előrelépés nem történt Egyiptomban a tavaly Glasgow-ban született megegyezéshez képest.

Megfigyelők szerint ebben valószínűleg nagy szerepe volt a klímatárgyalásokon jelen lévő különösen nagy számú kőolaj- és földgázlobbinak. Bár a Glasgow-i döntéshez képest fontos előrelépést jelent a megújuló energia szerepének nyomatékosítása a záródokumentumban, az utolsó pillanatban a megújulók mellé került egy utalás az „alacsony-kibocsátású energiaforrásokra”, ami továbbra is teret adhat a földgáznak – az IPCC és a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) világos útmutatásaival ellentétben.

Ugyanakkor pozitívum, hogy a COP27 döntés elismeri, hogy 2030-ig évi 4 billió dollárnyi beruházás szükséges a megújuló iparba ahhoz, hogy 2050-re elérhesse a világ a nettó nulla kibocsátási célt. Ez és az igazságos átmenetre való hivatkozások jól tükrözik, hogy a párbeszéd elmozdult a „mit kellene tenni?” kérdéséről a „hogyan?” irányába.

A piaci folyamatok is a tiszta energia felfutását támasztják alá: a megújulók ma már olcsóbbak, mint a fosszilis tüzelők a világ kétharmadában,

beleértve a feltörekvő gazdaságokat, mint például Brazília, Argentína, Kolumbia, Chile, Peru, Dél-Afrika, Kenya, India, Thaiföld, Vietnam és a Fülöp-szigetek. A tiszta energia befektetések 32%-kal nőttek 2020 és 2021 között, és 2021-ben több 705 milliárd dollárra rúgtak a gazdasági válság ellenére, beleértve az elektromos közlekedés jelentős fellendítését is.

Mindemellett a kőszén kivezetését és az igazságos átmenet felgyorsítását segítik több országban is az új, ún. „Just Energy Transition Partnership” megállapodások is: a tavalyi dél-afrikai példát követve 20 milliárd dolláros megállapodást kötött erről Indonézia, és hasonló egyezkedések zajlanak Vietnámmal és Szenegállal is.

Sokak szerint azonban a COP27 elszalasztotta annak lehetőségét, hogy a világ országai:

  • végleg ajtót mutassanak az összes fosszilis tüzelőnek;
  • konkrét célokat rögzítsenek a megújuló energiára és az energiahatékonyságra vonatkozóan (amihez az IEA jelentése egy jó iránytű volna); és
  • elköteleződjenek amellett, hogy a globális kibocsátások 2025 előtt tetőzzenek (ez egy fontos mérföldkő ahhoz, hogy a 1,5 fokos célkitűzéssel összhangban 2030-ra felére csökkenjenek a kibocsátások).

Megismételve a tavalyi COP döntését, az országok megígérték, hogy a következő egy évben felülvizsgálják klímavállalásukat, és azt igyekeznek a 1,5 °C-os küszöbértékkel összhangba hozni – így ez a célkitűzés még „életben van”, de a vészhelyzet egyre eszkalálódik.

Tárgyalók és képviselők (Fotó: IISD/ENB)

3. Alkalmazkodni kell, de még mindig nincs erre elég pénz

Az „Afrikai COP” sikerrel hívta fel a figyelmet arra, hogy a klímaváltozással szemben egyik legsérülékenyebb kontinensen az alkalmazkodás már most sok esetben egzisztenciális kérdés – amit a kis szigetországok és a legkevésbé fejlett országok évek óta hangoztatnak. A tavalyi tárgyalásokon elindult egy két éven át tartó technikai egyeztetési folyamat az alkalmazkodás globális keretrendszeréről, aminek eredményei a tárgyalók elé kerültek, de konkrét döntés csak a jövő évi COP28-on várható.

Sajnos az alkalmazkodást célzó jelentős új finanszírozási ígéretek nem történtek a klímacsúcson. A záródokumentumban a fejlett országokat arra sürgetik, hogy azonnal és nagy mértékben skálázzák fel az erre szánt finanszírozást, azonban az utolsó pillanatban kivették a szövegből a konkrétabb kérést arra vonatkozóan, hogy a fejlettek egy jelentésben erősítsék meg, miként fogják elérni a tavaly megígért duplázást.

Ezen a téren is rengeteg a teendő 2023-ban, hisz ha nincs megfelelő alkalmazkodás, a károk és veszteségek is rohamosan nőni fognak.

4. Finanszírozási reform és keményebb klímasemlegességi szabályok

Jó hír, hogy Mia Mottley, Barbados miniszterelnökének felvetése a tágabb nemzetközi finanszírozási rendszer megreformálására (Bridgetown Initiative) vonatkozóan értő fülekre talált – Franciaország, Brazília és az EU is mögé állt –, és a COP27 döntésébe is bekerült erre vonatkozó utalás. Eszerint annak érdekében, hogy ezek a nemzetközi pénzügyi intézmények jól tudják támogatni a klímacélokat, azok felépítését sürgősen át kell alakítani. Erre konkrét ajánlást fognak kidolgozni Mottley vezetésével, amit a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tavaszi találkozóin mutatnak majd be.

Emellett fontos előrelépés történt a klímasemlegességi célok hitelességének felülvizsgálatára, hogy azokat a cégek, városok és pénzügyi intézmények ne használhassák „zöldre mosásra”. A testület ajánlásai szerint ezek nem állíthatják, hogy nettó nulla a kibocsátásuk, ha tevékenységükkel továbbra is támogatják az új fosszilis beruházásokat vagy az erdőirtást, ha kreatív könyveléssel trükköznek, ha csak a kibocsátásuk egy elenyésző részéért vállalnak felelősséget, és ha az erre vonatkozó adatszolgáltatásuk nem átlátható. Egy új munkacsoportot is létrehoztak, amely a vonatkozó szabályozó szervekkel együttműködve konkrét szabályokat fog kidolgozni erre.

Ugyanakkor kevés új pénzügyi felajánlás került az asztalra, és a fejlett országok még mindig nem teljesítették a 2009-ben megígért klímafinanszírozást (évi 100 milliárd USD 2020-tól kezdve).

A 2019-2020 közötti időszakban összegyűlt összeg csak az szükséges évi beruházás nagyjából harmadára elég, ezért is kérték az országok a multilaterális fejlesztési bankok és a magánszektor jelentősebb szerepvállalását.

Luiz Inácio Lula da Silva, Brazília elnöke és Hindou Oumarou Ibrahim, az IIPFCC társelnöke (Fotó: IISD/ENB)

5. A karbonpiacokon még mindig vannak kiskapuk, pedig a természet kulcsfontosságú a klímavédelemben

A COP27 záródokumentuma lényegében megismétli a tavalyi megállapításokat, miszerint az ökológiai és klímaválság mélyen összefonódik, ezért ezeket együtt kell kezelni; és a természet megóvása és helyreállítása (köztük az ún. természetalapú megoldások) kulcsfontosságúak a globális felmelegedés 1,5 °C -os korlátozásához és az alkalmazkodáshoz.

Ugyanakkor a záródokumentum nem hivatkozik a Rió-i biodiverzitásra vonatkozó „testvér egyezményre”, amit környezetvédelmi szervezetek erősen kritizálták, hiszen a pár hét múlva Montrealban zajló éves konferencián egy, a Párizsi Megállapodáshoz hasonló globális megegyezésre van szükség, ami 2030-ra új, konkrét célokat tűzne ki a biológiai sokféleség védelmére.

A klímacsúcs ezzel erős politikai jelzést adott volna a Montrealba érkező vezetőknek, hogy az egészséges természet legalább olyan fontos, mint a biztonságos éghajlat, és egyik se létezhet a másik nélkül.

Az ökoszisztémák megóvását és helyreállítását is finanszírozó karbonpiacok szabályait illetően még mindig vannak kiskapuk, amiket ki lehet játszani azoknak, akik a könnyebb utat keresik. Többek között aggodalomra ad okot,

  • hogy még mindig vannak olyan kreditek, amiket két fél is elszámolhat magáénak, ezzel csökkentve az egész rendszer hatékonyságát;
  • az őslakosok jogainak védelmére még mindig nincsenek erős szabályok;
  • és a karbonkreditek kereskedelmét illetően az országokra bízták annak eldöntését, hogy indokolják-e a kereskedelmi információk bizalmas kezelését vagy sem, ami komoly problémát jelent az ellenőrizhetőség szempontjából.
A tárgyalások utolsó pillanatai (Fotó: UNFCCC/Kiara Worth)

Nem lenne szabad elvesztegetni a válság adta lehetőséget

Az ukrajnai háború okozta geopolitikai feszültségek és az egymást felerősítő energia, élelmiszer és megélhetési válság árnyékában zajló 27. ENSZ klímacsúcsnak nem volt könnyű dolga, de legalább sikerült tartani a Glasgow Paktum vállalásait, és ehhez sikerült hozzáadni néhány fontos lépést finanszírozási kérdésekben. Ugyanakkor a klímaváltozás mérséklésére vonatkozóan kiábrándítóan kevés történt, pedig tudjuk, hogy

minél tovább halogatjuk a kibocsátások visszafogását, annál többet kell majd alkalmazkodásra költeni, és minél kevesebbet szánunk az alkalmazkodásra, annál többe kerülnek majd a károk és veszteségek.

Azt is tudjuk, hogy energiahatékonyság javításával és a tiszta energiára való áttérés felgyorsításával lehetőség volna enyhíteni a lakosságra rótt terheket és egyben csökkenteni a kibocsátásokat, mégis úgy tűnik, a világ nem elég gyorsan reagál erre, vagy épp az ellenkezőjét teszi.

Ugyanakkor a COP27 azt is teljesen világossá tette, hogy mik a teendők és milyen reformokra van szükség a Keretegyezményen belül és azon túl az elkövetkező egy évben, hogy felgyorsítsuk a tiszta energiára való átállást és felkészüljünk a már elkerülhetetlen hatásokra. Brazília visszatérése a színre, és az USA és Kína újbóli közeledése egymáshoz új lendületet adhat a globális közösségnek.

Mindeközben egyre több a peres eljárás a kormányok és a vállalatok ellen, amelyek nem tartják be a Párizsi Megállapodást. Már több mint 2000 klímaváltozáshoz kötődő jogi eset volt szerte a világban, amelyek precedenst teremtettek. Ezek is azt bizonyítják, hogy az éghajlatváltozás kezelése jogi kötelezettség, nem csupán önkéntes választás.

Borítókép: Tüntetők a klímacsúcson (Fotó: IISD/ENB)

Lehoczky Annamária

Lehoczky Annamária

Éghajlatkutató, szabadúszó környezeti szakújságíró és a Másfél fok állandó szerzője. Doktori (PhD) fokozatát az éghajlatváltozás kutatásában szerezte.

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!