A világ történelmi jelentőségű pillanatként ünnepelte a Párizsi Megállapodás 2015-ös elfogadását, amelynek hosszú távú üvegházhatású gázkibocsátás-csökkentési célja, hogy a század végéig, az iparosodás előtti szinthez képest a globális átlag-hőmérséklet emelkedését jóval 2°C alatt tartsa, illetve ösztönzi az országokat, hogy ez már 1,5°C alatt korlátozható legyen. A mérföldkőnek is tekintett Megállapodás végrehajtásához azonban az elmúlt három évtized nehézségeiből és kudarcaiból tanulva egy új rendszer kialakítására is szükség volt. Ennek sarokkövei a nemzetileg meghatározott hozzájárulások, vagyis az NDC-k (nationally determined contribution), amelyekben az országok ötévente nyilatkoznak arról, hogy milyen mértékben és milyen intézkedésekkel szándékozzák szabályozni az üvegházhatású-gázkibocsátásaikat a rákövetkező időszakban. Párizs másik nagy vívmánya volt, hogy az egyetemes Megállapodás a korábbi gyakorlattól eltérve a fejlettek és a fejlődők számára egyaránt kötelezettségeket fogalmaz meg – minden országnak saját gazdasági erejéhez és az éghajlatváltozás előidézésében való felelősségéhez mérten.
Kezdetek
Annak érdekében, hogy igazán értékelhessük az NDC-k jelentőségét, érdemes felfrissíteni a globális klímarezsimet 2020-ig meghatározó Kiotói Jegyzőkönyvvel kapcsolatos kihívásokat. Az 1992-ben létrehozott ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményt (UNFCCC) átszövő „közös, de megkülönböztetett felelősség” alapelve értelmében a fejlett országoknak nagyobb mértékben kell viselniük a globális kibocsátás-szabályozás terheit, hiszen nagyobb történelmi felelősségük van a globális éghajlatváltozás előidézésében. Ezáltal az 1997-ben elfogadott Jegyzőkönyv csupán a fejlett országokra, „fentről meghatározott” kibocsátási célokat írt elő, végrehajtási stratégiákkal, merev megfelelési mechanizmussal és esetleges szankciókkal. Az országok viselkedése azonban gyakran nem sokban tér el egy kamasz tinédzserétől, aki tudatosan lázong a felnőttek ellen, ha úgy érzi, hogy szűk keretek közé van zárva. A merev rendszer miatt, valamint látva, hogy a gyors gazdasági növekedésű fejlődő országok, amelyekre nem vonatkoznak a kötelezettségek, mint például Kína, egyre nagyobb mértékben járulnak hozzá a globális kibocsátás növekedéséhez, a Jegyzőkönyv hatékonysága erősen megkérdőjelezhetővé vált.
Ezen kihívásokra adott válaszul az országok egy új rendszer alapjait fektették le a 2013-ban, Varsóban megrendezett Részes Felek Konferenciáján (COP). Az új rendszer arra ösztönözte a Részes Feleket – fejletteket és fejlődőket egyaránt -, hogy jóval a 2015-ben tartott párizsi klímacsúcs előtt nyújtsák be a tervezett nemzetileg meghatározott hozzájárulásaikat, más néven az INDC-jeiket (intended nationally determined contribution), amelyekben leírják, hogy milyen lépéseket kívánnak tenni a kibocsátás csökkentése érdekében. Így az INDC vegyíti az ENSZ klímaegyezményekre jellemző felülről lefelé (top-down) és az alulról felfelé (bottom-up) kezdeményezések rendszerét, aminek köszönhetően az országok a saját nemzeti körülményeik, kapacitásuk és prioritásaik alapján dolgozhatják ki terveiket. A Párizsi Megállapodást 2016. április 22-én nyitották meg aláírásra, amikorra már 190 ország be is nyújtotta az INDC-jét, amely a globális kibocsátás 94,6%-át fedte le. A Megállapodás ratifikálást követően az adott ország INDC-je automatikusan NDC-vé vált.
Érdekesség: Törökország és Oroszország a mai napig nem ratifikálta a Párizsi Megállapodást, így ők továbbra is csak INDC-vel rendelkeznek.
A Párizsi Megállapodás tehát csupán a célt, és annak elérési kereteit határozza meg, a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb mozgásteret biztosítva a megvalósításhoz az országok számára. A Megállapodás 4. cikke kimondja, hogy a Részes Fél „kidolgoz, bejelent és fenntart egymást követő, általa teljesíteni kívánt nemzetileg meghatározott hozzájárulásokat”, amelyek elsősorban kibocsátás-csökkentésre irányuló lépéseket foglalnak magukba, azonban egyéb, alkalmazkodással és végrehajtási eszközökkel kapcsolatos információk is közölhetőek. Bár ez a kötelezettség mindenkire vonatkozik, megjegyezendő, hogy a fejlődő országok NDC-jében számos intézkedés végrehajtása feltételhez kötött. Ennek értelmében egyes célok csupán akkor valósíthatók meg, amennyiben az adott ország támogatást kap akár finanszírozás, kapacitásépítés vagy technológiai transzfer formájában. A Titkárság által fenntartott központi nyilvántartásban az NDC-k nyilvánosan elérhetőek.
Globális értékelés
A Részes Felek ötévente átfogó jelentést készítenek vállalásaik megvalósításának menetéről, valamint értékelik intézkedéseik sikerességét és korlátait egyaránt. Az úgynevezett globális értékelés folyamatának célja, hogy megvizsgálja, hogy a kollektív erőfeszítések elegendőek-e a Megállapodás célkitűzéseinek megvalósításához, illetve milyen további lépésekre lehet szükség. A globális leltár következtetései alapján az országok szintén ötévente frissítik az NDC-jüket, amelyeknek ambiciózusabbnak kell lennie a korábbinál.
Bár az első hivatalos globális értékelésre 2023-ban kerül sor, 2018-ban, amolyan főpróbaként megszervezték a Talanoa Dialógust, amelynek az volt a célja, hogy globálisan felmérjék, hogyan állnak a nemzeti vállalások és mit kell tenni a 1,5°C-os szinten történő maximalizáláshoz. Az elmúlt év során nemzetek és régiók közösen szerveztek egyeztetéseket és kerekasztal-beszélgetéseket ebben a témában. Ennek csúcspontja volt a magas szintű, összegző politikai találkozó a 2018. végi katowicei COP-on, amelynek eredménye csupán egy kétoldalas dokumentum lett. A jogi kötőerővel nem bíró nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a jelenlegi vállalások elmaradnak a várakozásoktól és cselekvésre sürgeti az országokat.
De hogyan is állunk jelenleg akkor?
A Talanoa nyilatkozat tartalma nem volt meglepetés a nemzetközi közösség számára, hiszen a UNFCCC Titkárság már 2016-ban kiadta az NDC aggregált eredményeiről szóló jelentését, amelyben hangsúlyozzák, hogy a vállalások messze elmaradnak a szükségestől. Azóta kevés változott az intézkedések terén. A Climate Action Tracker friss felmérése alapján
a jelenlegi NDC-k megvalósulása esetén is 3,2°C -emelkedést érhetünk el 2100-ra, ám az örök optimisták ezt már egy előrelépésnek könyvelhetik el, hiszen ez a szám tavaly még 3,6°C-on állt.
Továbbá, amennyiben figyelembe vesszük a tervezett, de még meg nem valósított szakpolitikai intézkedéseket, akár egy 3,1 °C-os szint elérése is lehetséges.
Nincs több vesztegetni való idő!
Mindazonáltal a 3,1°C-os emelkedés még mindig duplája a párizsi célkitűzésnek, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Lassan már a mindennapok részéve válnak a rekordokat döntő hőmérsékletek, szárazságok, pusztító erdőtüzek, vízhiánnyal kapcsolatos problémák és halálesetek, pedig még „csak” mintegy 1°C-os globális átlaghőmérséklet-növekedésnél járunk az iparosodás óta. Most már nemcsak a tudósok által kongatott vészharangok, hanem saját tapasztalataink is tanúsítják, hogy kezdünk kifutni az időből és vízválasztóhoz értünk. A Párizsi Megállapodás értelmében az új NDC-ket 2020-ban kell benyújtani, amelyeknek a fentebb leírt szakadékot kell betölteniük a 1,5 °C és a 3,1°C között. Az ambiciózusabb lépések ösztönzése érdekében António Guterres ENSZ-főtitkár 2019. szeptember 23-ra összehívta a világ vezetőit egy ENSZ klímacsúcsra. A főtitkár konkrét és megvalósítható terveket vár az országoktól 2020-ra, amelyek segítségével 2030-ra 45%-al csökkenthető a szén-dioxid globális kibocsátása és 2050-re elérhető a karbonsemlegesség is. A cél kitűzve, az eszközök adottak, tehát a megvalósítás nem lehetetlen. Sok szempontból ugyanis az országok könnyebb helyzetben vannak most, mint mikor az INDC-ket készítették.
Az elmúlt évek tárgyalásainak köszönhetően letisztult, hogy milyen információk és mechanizmusok övezik az NDC-ket. A nagyobb átláthatóságot biztosító rendszer bizalmat épít az országok között, így könnyebb nyomon követni a globális erőfeszítéseket. A tavaly októberben az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) által megjelent 1,5°C-os Külön Jelentés részletesen bemutatja, hogy mit jelentene a világ számára egy 1,5°C-os és egy 2°C-os globális felmelegedés és milyen megoldási lehetőségekkel számolhatunk. A 2018 decemberében zárult Talanoa Dialógus pedig politikai szinten is megerősítette, hogy komolyabb lépésekre van szükség. Ezek a jelentések és lépések mind azt sürgetik, hogy sokkal célzottabb és ambiciózusabb NDC-ket fogalmazzunk meg az elkövetkezendő időszakra.
Az elmúlt évek innovációinak, a zöld technológia árának radikális csökkenésének, és a folyamatosan bővülő ismereteinknek köszönhetően mára kijelenthető, hogy azon országok maradhatnak el a fejlődésben hosszú távon, amelyek nem az új irányt követik. A környezetkímélő és tudatosabb életvitel bizonyítottan gazdasági és életminőségi előnyökkel is jár. A Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség (IRENA) jelentése alapján 2018-ban 11 millió munkahelyet teremtett a megújulóenergia-ipar világszerte. A New Climate Economy tanulmánya szerint a globális éghajlatváltozás elleni fellépés 26 billió USD gazdasági hasznot hozhat 2030-ig (ahhoz képest, ha semmit nem tennénk), miközben több mint 65 millió munkahelyet teremtene. No és akkor még nem is említettük az egészséges, élhető környezet kialakítását, amely kiegyensúlyozottabb és boldogabb életet is biztosít mindenki számára.
Hogyan áll az EU?
Mindezek után nézzük meg, hogy hogyan is áll az EU a saját klímapolitikájával? Az EU tagállamai közösen nyújtották be az NDC-jüket, amelyik az egyik legambiciózusabb a világon. Ez alapján a tagállamok vállalták, hogy közösen az 1990-es szinthez képest 40%-kal csökkentik a kibocsátást 2030-ra. A Párizs Megállapodás és a kongó vészharangok közepette azonban az EU elkezdte tárgyalni a karbonsemlegesség lehetőségét 2050-ra, amit azonban sajnos Magyarország, Csehország, Észtország és Lengyelország elvetett. Az EU-nak, mint fejlett gazdaságnak, élen kell járnia, hogy saját példáján keresztül ösztönözze a többi nagy kibocsátót a csökkentésre, illetve segítse a nehezebb helyzetben lévő fejlődőket a saját céljaik elérésében.
A titkos hozzávaló!
A sikerhez már csak egy dolog kell. Ahogy Guterres az elmúlt hetekben a G7-es találkozón is hangsúlyozta:
rendelkezünk a szükséges eszközökkel, hogy kezeljük a klímaválságot, most már csak a politikai akarat kell.
A NDC-k rugalmasabb rendszere egyszerre jelent hátrányt és előnyt. Bár a Párizsi Megállapodás rendelkezik a nyomon követésről, jelentéstételi kötelezettségekről és az intézkedések megfelelőségének ellenőrzéséről, azonban a nyilvános ujjal mutogatáson (naming and shaming) túl nem jár komolyabb szankció a kevésbé elkötelezettek számára. Mindazonáltal egy ország kormányának elszámoltatásakor nem is feltétlen egy nemzetközi testületre kell támaszkodni. Itt jut kiemelt szerep az állampolgároknak, hiszen a politikusok feléjük tartoznak felelősséggel. Az elszámoltatás pedig nincs is messze, mivel az egyre növekvő tüntetéseknek köszönhetően a döntéshozóknak sürgősen lépniük kell és képesnek kell lenniük túltekinteni a pár éves mandátumokon, amennyiben továbbra is a helyükön szeretnének maradni. Létfontosságú tehát, hogy az állampolgári jogainkkal élve biztosítsuk ezt a politikai akaratot, és igazi sikerként könyvelhessük el a Párizsi Megállapodást 2050-ben, azáltal, hogy elértük a karbonsemlegességet.
