Az IPCC ma megjelent tematikus jelentése az óceánok és a krioszféra, azaz a Földön található hó- és jégtömegek, állapotát és változásait mutatja be az összegyűjtött legújabb tudományos eredmények alapján. A jelentés szerint a globális éghajlatváltozás hatására évezredes stabilitásukból kibillentett rendszerekben mára olyan változások indultak el, melyek még hosszú évszázadokig – legalább – éreztetni fogják hatásukat, még akkor is, ha most azonnal stabilizálnánk a klímát. De miért is olyan fontos ezen rendszerek épsége?
Az óceán és a krioszféra kulcsszerepet játszanak a bolygó éghajlatának szabályozásában, a bennük és általuk táplált ökoszisztémák fenntartásában, ráadásul a Földön található édesvízkészletek 69 százalékát a hó- és jégtömegek tárolják. Egyedül a Hindukus-Himalája régió magashegyi gleccserei közel 2 milliárd ember édesvízforrását biztosítják. A szárazföldi hó- és jégtömegek elolvadása a tengerszint megemelkedéséhez vezetne, ami pedig 1,9 milliárd tengerparton élő ember lakhelyét és a bolygó megavárosinak közel a felét veszélyeztetné.
Habár robusztusnak és végtelennek tűnnek, az éghajlati rendszer ezen „óriásai” elképesztően sérülékenyek az ember által okozott éghajlatváltozással szemben.
Olvadó sarkvidékek
Ahogy az Északi-sarkvidék egyre melegebbé és nedvesebbé válik, a terület hó- és jégborítása drámain csökken, miként azt az elmúlt évtizedek mérései mutatják. Az utóbbi két évtizedben az Északi-sarkvidéken kétszer akkora volt a hőmérséklet-emelkedés, mint globális átlagban. Mind az Antarktisz, mind a grönlandi jégtakarók egyre gyorsabban veszítenek tömegükből, utóbbi olvadása önmagában több mint 270 000 olimpiai úszómedencét lenne képes feltölteni naponta, ami évente kb. 0,7 mm tengerszint-emelkedést okoz. Tanulmányok szerint a gigantikus sarki jégtakarók felbomlása olyan folyamat, ami társadalmunk időskáláján mérve visszafordíthatatlan folyamat.
A jelentés szerint közel 1 méteres – egyre gyorsuló ütemű – tengerszint-emelkedés várható a század végére, ha a kibocsátásokat nem csökkentjük azonnal. Ha még most globális szintű cselekvés történne, akkor képesek lennénk 50 cm alatt tartani az emelkedést és megelőzni, hogy millióknak kelljen alacsony tengerparti területeken levő otthonukat elhagyni. Az 1 méteres tengerszint-emelkedés Banglades 20%-át borítaná el, s 30 millió embert tenne földönfutóvá. Egyiptomban a termékeny Nílus-delta 13%-át öntené el a tenger, s 5,3 millió ember válna hontalanná. Olyan part menti megavárosokat is veszélyeztet a tengervízszint megemelkedése, mint Mumbai, Sanghai, New York, Miami, Lagos, Bangkok és Tokió.
A sarkvidéki hó- és jégtömegek elvesztése ráadásul tovább gerjeszti az éghajlatváltozást, ugyanis úgynevezett pozitív visszacsatolási folyamatot idéz elő.
A szárazföldi és tengeri jég világos felülete a napsugárzás nagy részét visszasugározza az űrbe, ezzel megakadályozva a felszín melegedését. Azonban az eltűnő jég helyén maradt sötétebb talaj vagy vízfelületek elnyelik a napsugárzást, így melegszik a felszín, ami pedig további olvadáshoz vezet. Az Északi-sarkvidéken a tengeri jég kiterjedése és vastagsága jelentősen csökkent az elmúlt négy évtizedben és a jelenlegi kibocsátási trendek mellett ez továbbra is folytatódik. Habár az Antarktisz körüli vizek tengeri jege a regionális szélviszonyoknak köszönhetően némileg növekedett ugyanebben az időszakban, 2016-ban és 2017-ben ott is csökkenés mutatkozott.
A sarkvidéki (és magashegyi) területek „örökké fagyott” talaját permafrosztnak nevezzük. Mivel a permafroszt egy igen jelentős szénraktár (lásd cikkünket a globális szénciklusról), ezért ennek felolvadása a felszabaduló szén-dioxid és metán miatt szintén pozitív visszacsatolást indít el. Az IPCC jelentése szerint, ha a kibocsátási trendek nem változnak, a század végére az „örökké fagyott” talajok minimum 30%-a, de akár közel teljes egésze felolvadhat. Ez pedig katasztrofális következményekkel járhat, hisz csak a sarkvidéki és boreális régiók permafrosztjában kétszer akkora mennyiségű szén van elraktározva, mint amennyi a Föld egész légkörében van. Amellett, hogy a globális melegedést fokozza ez a felolvadás, jelentős egészségügyi kockázatokat is hordoz, és gazdasági károkat is okozhat az ingoványossá váló területek infrastruktúrájának megrongálódása.
A magashegységek eltűnő hó- és jégvilága
Akárcsak az Északi-sarkvidék, a Föld magashegyi zónái is kétszer jobban melegednek, mint a globális átlagban a bolygó felszíne, ami a felhalmozódott hó- és jégtömegek drámai zsugorodásához vezet. A Föld gleccsereinek 30 százaléka magashegységekben található, és tanulmányok szerint törékeny egyensúlyuk miatt egy ideig még akkor is tovább zsugorodnának, ha most azonnal megállíthatnánk a melegedést. Ha nem történik semmi a globális éghajlatváltozás megfékezése érdekében, az összes közép-európai gleccser eltűnhet a század végére. De vajon mi történne, ha ezek a monumentális jégárak eltűnnének?
A világ hegyvidéki régiói úgy viselkednek, mint „óriási víztornyok”: édesvizet raktároznak hó és jég formájában.
A hegyekből érkező olvadékvíz és az abból kialakuló folyók, mint például a Jangce vagy a Gangesz, emberek millióinak nyújtanak megbízható vízforrást. Ha azonban a globális melegedés hatására az olvadás mértéke nagyobb lesz, mint a hó- és jégtömegek utánpótlása, ezek az „óriás víztornyok” szép lassan kiürülnek, ami a kiszámíthatatlan vízutánpótlás miatt problémákat fog okoz a vízerőművek és a mezőgazdaság számára, s alapjaiban ássa alá a víz– és élelmiszerbiztonságot. A 21. század során a Föld összes jelentős magashegyi térségében – Ázsiában, Európában, Dél- és Észak-Amerikában – folytatódik a gleccserek sorvadása, aminek hatása tovagyűrűzik: az olvadó hó- és jég földcsuszamlásokhoz és árvizekhez vezethet, ami további gazdasági károkat okozhat és emberéleteket követelhet. E változások megnehezítik a helyiek megélhetését is, ami elvándorláshoz vezethet, továbbá a turizmus hanyatlását és a helyiek számára pótolhatatlan spirituális helyszínek pusztulását hozhatják.
A csendben-háborgó óceán
Míg az emberi tevékenységek egyre több és több üvegházhatású gázt eregetnek a levegőbe, addig az óceánok szorgosan „ellen-dolgoznak”, elnyelve a légköri szén és hő nagyrészét. Az óceán a Föld egyik legnagyobb szénraktára, a ’80-as évek óta kibocsátott szén-dioxid 20-30%-át elnyelte, s a globális felmelegedés hőjének közel 93%-át magába zárta eddig. Mindeközben azonban maguk is drámai átalakulásokon mennek keresztül: melegebbé válnak, csökken az oxigén-tartalmuk, a beoldott szén-dioxid (és csökkent oxigén-szint) miatt savasodni kezdtek, az olvadó hó- és jégtömegek miatt a hideg égöveken hígulnak, míg a meleg égövek zártabb medencéiben (pl. Földközi-tenger) épp ellenkezőleg, nő a vizek sótartalma. A sótartalom változása befolyásolja az óceán felszín közeli és mélyvizeinek keveredését, valamint az áramlatokat, amik kulcsfontosságú szerepet játszanak a hő, a szén, az oxigén és a tápanyagok szétterítésében a világóceánban. A vizek savasodása és a csökkenő oxigén-szint módosítják a tápanyag-körforgást, károsítva az óceáni ökoszisztémákat, beleértve a halállományt, így idővel egyre több gazdasági és megélhetési nehézséget okoznak a parti lakosságnak, országoknak.
Mivel az óceánok vize nagy hőkapacitása miatt csak lassan melegszik fel, ezért melegedése még azután is folytatódna egy ideig, ha most azonnal megállíthatnánk a globális felmelegedést. Számítások szerint, még drasztikus kibocsátás-csökkentések esetén is, a század végéig legalább kétszer-háromszor annyi szén-dioxidot fog elnyelni, mint amennyit 1900 óta a mai napig. A déli félteke óceánja a legnagyobb kapacitású szénelnyelő, amely a jövőben még akár növelheti is ezt a képességét. Ha azonban nem csökkentjük a kibocsátásokat, elérkezhet egy olyan pont is, amikortól már nem lesz képes szén-dioxid elnyelő kapacitását növelni.
Nemcsak mi tapasztalunk szélsőségesen meleg nyári napokat, de az óceánok élővilágát is érintik az ún. tengeri hőhullámok, melyek akár ezer kilométereken át, és egészen a mély óceánokig éreztetik hatásukat egy-egy epizód során. Tengeri hőhullámok idején betegségek ütik fel a fejüket, tömeges halpusztulás következhet be és invazív fajok érkezhetnek, melyek további stresszt jelentenek a már amúgy is túlhalászott és törékeny óceáni ökoszisztémákra. Ezen hőhullámok 90%-a közvetlen a globális éghajlatváltozáshoz köthető.
Még akkor is, ha egy varázsütésre ma be tudnánk szünteti az összes kibocsátást, a mára elért nagyjából 1 °C-os globális melegedés miatt az óceánok vize melegedésre, csökkenő oxigén-tartalomra és savasodásra van ítélve – évszázadokra. Az óceánok és tengerek vizének megváltozása pedig alapjaiban bolygatja meg az ökoszisztémákat, és módosítja a bolygó éghajlatát.
Ha a kibocsátások nem csökkennek, az óceánok és tengerek élővilágának 17%-át elveszíthetjük a század végére. A korallzátonyok akár 70-90%-a is elpusztulhat még akkor is, ha sikerülne 1,5 ℃-nál korlátozni a globális melegedést. A földi átlaghőmérséklet 2 ℃-os emelkedése esetén pedig gyakorlatilag az összeset elvesztenénk, aminek súlyos ökológiai és gazdasági következményei lennének: jelenleg körülbelül 500 millió ember számára nyújtanak táplálékot, védelmet és jövedelmet a korallzátonyok. Emellett a trópusi óceánok halállománya is várhatóan tovább fogyatkozik. Globálisan, a halfogás akár negyedével is megcsappanhat a század végére, ez pedig súlyosan érintené a Föld népességének nagyjából egytizedét, akinek megélhetése a halászattól függ.
Mit lehet tenni? Mi lehet a jelentés hatása?
A krioszféra és az óceán állapota egyre romlani fog, ha a kormányok és más kulcsfontosságú szereplők (például cégek és városok) nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy amilyen gyorsan csak lehet, dekarbonizáljuk a gazdaságot és 2050-re nettó nulla globális kibocsátást érjünk el. Ha az üvegházhatású gázok kibocsátását nem csökkentjük le közel nullára, a globális éghajlatváltozás hatására a század végére hatalmas tengerparti területek és szigetek kerülnek víz alá, gleccserek olvadnak el és tűnnek el örökre, tengeri ökoszisztémák és halpopulációk omlanak össze – csak hogy néhányat említsünk a várható hatások közül. Mindezek pedig a társadalmak fenntartásához szükséges alapokat ássák alá, a víz- és élelmiszerbiztonságon keresztül, a lakóhely elvesztésén át a különféle egészségügyi kockázatokig és gazdasági veszteségekig.
A jelentés szerint a kibocsátások drasztikus csökkentésén túl a globális éghajlatváltozás krioszférára és az óceánra gyakorolt káros hatásait nagy mértékben mérsékelni lehetne a kulcsfontosságú ökoszisztémák védelme és helyreállítása által, valamint alkalmazkodási intézkedésekkel és az ezekhez szükséges befektetések ösztönzésével. A különböző társadalmi csoportok (pl. sarkvidéki őslakos népek, halásznépek) sebezhetőségét pedig úgy lehetne csökkenteni, ha a helyzetet súlyosbító különféle tényezőket is igyekszünk orvosolni, mint például a környezetszennyezés, az élőhelyek pusztulása, szegénység és túlhalászat.
A Külön Jelentés fő célja, hogy ösztönözze az óceánok, a fagyott területek és az éghajlat védelmével foglalkozó politikák összehangolását. Az év végén a chilei Santiagoban rendezett ENSZ Éghajlatváltozási Konferencia (COP25) erre egy jó alkalmat biztosít majd, csakúgy, mint az országok kibocsátáscsökkentési vállalásainak növelésére. Ami bizonyos, hogy a tudományos közösség ebben a Külön Jelentésben (is) olyan tényeket tesz a döntéshozók asztalára, melyeket figyelmen kívül hagyni olyan volna, mintha orosz rulettet játszanánk.
Csak ebben a pisztolyban legalább öt töltény van.
—
Filmajánló a témában: Chasing Ice
.jpg){kind=link}