A tagadástól a klímakatasztrófáig. A klímakommunikáció párhuzamos valóságai

Az éghajlatváltozásról régóta beszélünk, kommunikálunk egymással, sokan sokféleképpen. „Azért nem esik hó, mert szennyezzük a Földet, és lehet, hogy mi is el fogunk pusztulni” – fiam jött haza nemrég ezzel a mondással az óvodából. De jelen írásnak elsősorban nem ez ad aktualitást, hanem az éghajlatváltozás közéleti diskurzusában, kommunikációjában 2018-2019 folyamán megfigyelhető fordulat. Ennek eredménye jól tetten érhető az Európai Unió népességében rendszeresen végzett reprezentatív felmérésekben; az éghajlatváltozás újra a második helyre ugrott a globális fenyegetések rangsorában, amelyet előbb a gazdasági világválság, majd a terrorizmus szorított hátrébb. Feltehető, ha most, a világjárvány idején végeznénk egy ilyen kutatást, akkor feltehetőleg újra hátrébb szorulna. Jankó Ferenc elemzése.
A tagadástól a klímakatasztrófáig. A klímakommunikáció párhuzamos valóságai
Forrás: Special Eurobarometer Report 490. Climate Change, 6.

Az ún. katasztrófa nyelvezet már jó ideje megfigyelhető, az azonban eddig elsősorban egyéni megszólalókra, ezen keresztül a médiára, azon belül a bulvár médiára korlátozódott. Janković és Schultz ennek kapcsán írja azt, hogy az „atmosfear” (magyarul keresve sem találunk frappáns kifejezést) diszkurzív gyakorlattá vált a klímapolitika előmozdítása érdekében. Mára az eljövendő klímakatasztrófa szószólóivá a fiatalok bázisán globálisan szerveződő társadalmi mozgalmak váltak, amivel új szintre emelkedett a klímaváltozással kapcsolatos „vészjelzés”.

Világszerte sajátos kifejezések is fémjelzik ezt az új beszédmódot. A „túl késő”, a „kifutunk az időből”, a „klímaszorongás” kifejezések mellett megjelent és már a politikai szinten is megállapíthatóvá vált a „klímavészhelyzet”. Kérdés – az alábbiakban ezt járom körül – hogy ez a kommunikáció milyen hatást vált ki az emberekben. Eléri-e célját a részben célzott, különböző kommunikációs szereplők által megvalósított diskurzus-alakítás, véleményformálás, amelynek mögöttes indoka az elvárt magatartás kiváltása, így az éghajlatváltozás esetében a „klímatudatos” cselekvés. Voltaképpen az a kérdés, hogy elég-e jól kommunikálnunk az eredményekhez (nyilván nem), vagy másképpen: hogyan kommunikáljunk jól a jobb eredményekhez?

A kommunikáció és a közbeszéd területén, ha nem is nyilvánvaló, de könnyen felismerhető, hogy nincs objektív, mindenki számára azonos valóság.

A párhuzamos valóságokat a társadalom hozza létre kulturálisan beágyazott verbális és vizuális kommunikáció révén. Ennek lényege az, hogy a körülöttünk lévő világ felfogása, az arról való gondolkodás alakítható. Vannak hivatalos kommunikátorok vagy tudásátadók, ilyen egy tanár az iskolában, egy újságíró, egy kormányszóvivő, egy sajtótájékoztatón megszólaló politikus, de mi a helyzet a blogot író kutatóval, egy vloggerrel vagy egy Instagram influenszerrel? A „ki mondja?” kérdésre ma már nagyon sok válasz adható, s ez a hitelesség, a szakértőség kérdését veti fel, amely a tudományos témák, így a klímaváltozás esetében mindig is fontos volt. De a „kinek higgyünk?” mellett legalább olyan fontos a „hogyan mondja?” kérdése.

Az éghajlatváltozás Nyugaton valamikor az 1980-as évek közepén-végén került a köztudatba. Ennek egyik jól ismert jele a Spiegel magazin 1986 augusztusi címlapja, amely vízben állva ábrázolta a kölni dómot. Hazai elmaradásunk e tekintetben máshoz hasonlóan nagyjából másfél-két évtizedes. Sokáig különböző szakterületű, ám elsősorban természettudósok nyilatkozatai vagy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) időről időre nyilvánosságra hozott jelentései kapcsán hazánkban is hullámzó médiafigyelem jellemezte a témát, s az ember okozta éghajlatváltozást elfogadó és azt hirdető megszólalások mellett az ún. klímaszkeptikus hangok is bejárták a médiát.

A Spiegel Magazin 1986. augusztusi száma

A klímatudomány működése szempontjából is meghatározó szerepbe került IPCC harmadik és negyedik értékelő jelentése körüli időszakra (2001-2007) tehető, hogy az éghajlatváltozás témája globálissá vált, globális médiaérdeklődésre tett szert, egyúttal a magyar médiában, közvéleményben is elérte az ingerküszöböt. Látnunk kell, hogy a környezeti kommunikáció jelentős szerepre tett szert társadalmunkban (a környezeti problémák korában): a közvélemény elsősorban a hagyományos és az online média híradásai nyomán értesül arról, hogy mi a helyzet a környezettel, milyen környezeti ügyek vannak, hogyan kell ezeket megítélnünk.

Az éghajlatváltozás közbeszédének alakítói sorában óhatatlanul ki kell emelni az IPCC-t, amelynek 2018 októberében publikált külön jelentése az ún. másfél fokos globális felmelegedésről (Global Warming of 1,5°C) minden bizonnyal hozzájárult a fent említett klíma-kommunikációs léptékváltáshoz. Egy másik fontos írás ebből a szempontból Willi Steffen és munkatársainak ugyanezen év augusztusában napvilágot látott, már 600 feletti hivatkozásnál járó cikke volt , amely „Trajectories of the Earth System in the Anthropocene” címmel a „hothouse Earth” kockázatát latolgatta.

Általában mi okoz kihívást az éghajlatváltozás kommunikációja szempontjából? Néhány fontosabbat felsorolva ilyen az, hogy az éghajlatváltozás önmagában nem látható, de érzékszerveinkkel egyáltalán nem érzékelhető a szén-dioxid sem, s nincsenek közvetlen egészségügyi hatásai.

 

Ugyanígy problémát jelent, hogy az okok és a hatások térben és időben is szétválnak. Az üvegházhatású gázok kibocsátása nem okoz helyben, azonnali, érzékelhető hatásokat. (Ugyanígy probléma, de tárgyalása máshova vezet, hogy a most megtett, megteendő klímavédelmi intézkedések hatása sem lesz rögtön érzékelhető!) Az éghajlatváltozás folyamatban látható jelei, az olvadó Arktisz, a gleccserek, a pusztuló Nagy-korallzátony nincs folyamatosan a környezet és a természet erőitől látszólagosan, ámde többnyire csak fizikálisan izolált városlakók szeme előtt – igaz az „utolsó esély” turizmusban résztvevők száma egyre növekszik.

Ezért kulcsfontosságú az éghajlatváltozás kommunikációjában a láttatás, a reprezentáció gyakorlata, hiszen enélkül az emberek többségében nem alakul ki valódi figyelem a téma iránt, veszélyérzet, ami motiválhatja a cselekvést.

Másképpen: az éghajlatváltozás hatásainak lokalizálására van szükség, amelyben a szélsőséges időjárási események klímaváltozáshoz kapcsolása vált gyakorlattá. Itt csak röviden utalok rá – ez külön írás tárgya lehet –, hogy ez azonban tudományosan – az IPCC által is – megkérdőjelezett, hiszen a viharok, áradások stb. gyakoribbá válásának valószínűségéről lehet csak nyilatkozni, nem pedig arról, hogy ez vagy az az esemény az éghajlatváltozás miatt következett-e be vagy sem.

S ezek csak az éghajlatváltozás „felől” megfigyelhető kommunikációs nehézségek. Ott van aztán a társadalom, számtalan szemponttal, morális érvekkel, erkölcsi értékekkel, önérdekkel, kulturális háttérrel, természetszemlélettel, életkorral, vallással, politikai meggyőződésekkel. Nagy kihívás a kommunikáció számára, hogy mindezeket áthidalja. Világosan látszik itt is, hogy szimplán több tudás, több információ nem elegendő az ügy iránt növekvő elköteleződéshez.

Ráadásul nem is lehet mindenki számára ugyanolyan sikeres és hatásos egy adott formájú kommunikáció, azaz nehézséget jelent az, hogy nincs egy egységes keretezés és üzenet. Ez egy általános törvényszerűség, amely a katasztrófa-nyelvezetre is igaz, de további kérdések is felmerülnek.

Fel lehet tenni azt a kérdést, hogy valóban az éghajlatváltozás korunk legfontosabb problémája? Számtalan nyilatkozatot, érvelést hallunk az igenlő válasz mellett, hiszen a klíma megváltozása hatással van a földi életfeltételekre és valamennyi élőlényre, beleértve a földi társadalmakat. Felvethető azonban az is, hogy a világ társadalmainak egyenlőtlensége jelentősebb, és alapvető kihívás, s ennek kezelése nélkül a klíma ügyet sem kezelhetjük.

Ez a felismerés tetten érhető számos tudós és klímaaktivista megnyilatkozásában, erre az egyenlőtlenségi dimenzióra utal a klímaigazságosság (climate justice) szakkifejezése: a klímaváltozás feltehetően tovább élezi majd a földi társadalmak közötti különbségeket. A fiatalok által vitt klímamozgalmakban is megfigyelhető, hogy a generációk közötti igazságtalanság hangsúlyozása mellett előtérbe került a generációkon belüli és társadalmak közötti igazságtalanság kérdése, a klímaigazságosságnak tehát több dimencizója van.

A fenti gondolatmenet még tovább is folytatható: a klímapolitika bizonyos irányú érvényesítése nem vezethet növekvő egyenlőtlenséghez, társadalmi igazságtalansághoz, társadalmakat marginalizáló intézkedésekhez. Ugyanis „a klímaváltozás egyik legármányosabb mítosza az a látszat, mintha mindannyiunk ugyanannyira lenne benne”, érvel Myles Allen, az IPCC fent említett 1,5°C fokos globális felmelegedésről szóló jelentésének egyik vezető szerzője. Sokkal inkább valószínű az, hogy az éghajlatváltozás hatásai is egyenlőtlenül érnek majd bennünket, ahogy ez már jelenleg is érvényes.

Végső soron a radikális zöld mozgalmak részéről a demokrácia meghaladása, kikerülése is felmerül, amelyre vannak törekvések, nyilatkozatok. Egyes elképzelések szerint a túlhaladás formája a technokrácia – tudósok irányította társadalom – is lehet, hiszen a jelenlegi klímavédelmi akciók egyik fő akadályaként a politika jelenik meg.

De a környezeti igazságosság fent említett etikai kérdése a technológiai optimizmus talaján megszületett klímamérnökségi felvetések (itt főképpen a beérkező napsugárzás manipulálására kell gondolni) végrehajtási kapcsán is felmerül. Lehetséges-e az éghajlatot globálisan „megjavítani”, vagy elsősorban ki, és mely társadalmak számára igazítunk az éghajlaton? Lehetnek-e vesztesei is a klímamérnökségi beavatkozásoknak?

Számos írást olvasni, amelyek üdvözlik a megnövekedett, intenzívebbé vált vészjelzést, a klímakatasztrófa-kommunikáció új szintre lépését, mert így látják esélyét a társadalom megfelelő mértékű és arányú klímavédelmi reakciójának. Mindezt összesűrítve megtalálhatjuk Greta Thunberg személyében és szavaiban:

Nem akarom a reményeteket. Nem akarom, hogy reménykedjetek. Azt akarom, hogy pánikoljatok. Azt akarom, hogy azt a félelmet érezzétek, amit én érzek minden nap. […] Azt akarom, hogy úgy cselekedjetek, mintha krízisben lennétek. Úgy cselekedjetek, mintha a házunk égne. Mert ég a házunk.

Főképpen az egészségügy területén végzett kutatások is felsorakoztathatók e mögé a retorika mögé (ld. a mostani Covid-19 világjárványt): ezek szerint, ha félelmet ébresztünk, akkor a félelem kapcsán kialakuló személyes düh hatékonyan szolgálja a cselekvés ügyét, főleg akkor, ha az üzenet azzal párosul, hogy meg is mondják, elő is írják, mit kell csinálni, hogyan lehet a veszélyt csökkenteni. S bátorságot sugallanak, hibáztatás és tehetetlenség helyett.

Ezzel összefüggésben a klímaváltozást már többféle keretbe belehelyezték. Ilyen keret, ahol a klímaváltozás nagyobb fenyegetést jelent a Földre, mint a terrorizmus, vagy a klímavédelmi küzdelem háborúként való ábrázolása, a háborús retorika alkalmazása. E kommunikáció nem újkeletű, ezekre már jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt is találunk példákat. 2010 környékén a Climatic Change lapban volt egy vita arról, hogy szabad-e háborús retorikát alkalmazni az éghajlatváltozás esetében, hasonló mozgósítási sikert lehet-e elérni az emberek körében, mint ami pl. London bombázása idején történt.

A klímakatasztrófa-diskurzus egy másik fontos jellemzője a határértékek és határidők kijelölése. Ennek tudományos alapját a 2 fokos, legújabban a már említett másfél fokos melegedési plafon kijelölésében találhatjuk meg, amely pontosabban egy globális, egyensúlyi hőmérséklet-növekedési érték, az ún. klímaérzékenység megduplázódott szén-dioxid koncentráció (kb. 550ppm) esetén. A tudományos fejlődést tekintve tulajdonképpen már Svante Arrhenius is klímaérzékenységet számolt, igaz ő négy fokot. Majd az első klímamodell fejlesztői, Syukuro Manabe és Richard Wetherald számoltak először kb. 2 Celsius fokos melegedést hőegyensúlyi modelljükben 1967-ben, majd első háromdimenziós klímamodelljükben 1975-ben ez az érték 3 fok körülinek adódott.

A későbbi vizsgálatok inkább már egy terjedelemről szóltak, amelyek az IPCC jelentéseiben is fontos szerepet kaptak. Afféle középértékként, részben alkalmazott klímapolitikai vizsgálatok révén a 2 fokos cél kristályosodott ki az 1990-es évekre, mint elfogadható melegedés. Ezt körvonalazta már az IPCC második értékelő jelentése 1995-ben, majd ez vált alapjává az EU 1996-os klímapolitikai célkitűzésének, de pl. a Greenpeace is ezt tűzte zászlóira. A 2 fokos melegedés kapcsán számolt költség-haszon elemzések általában nagyon költségesnek mutatták ki a klímapolitikai intézkedéseket; ezen változtatott és okozott további vitákat a Stern-jelentés, amely gyakorlatilag 0-nak választotta a jelenérték-számítás diszkontrátáját, így a jövőbeli hasznok, illetve károk jóval nagyobbnak mutatkoztak cselekvés, illetve nem-cselekvés esetén. (Igaz a Stern-jelentés nem a 2 fokot, hanem az 550ppm-et választotta célnak).

A két fokos hőmérsékletnövekedés a veszélyes éghajlatváltozás küszöbértékévé vált. Ehhez társult a határidő kijelölés, ennek egyik példája még 2006-ból Tony Blair, aki 10-15 évnyi lehetőségről beszélt a klímapolitikai beavatkozások esetében. Ilyen volt a 2008-ban alapított 350.org által biztonságosnak nyilvánított 350 ppm-es szén-dioxid koncentráció is, mint cél-plafonérték, amelynek egyik szószólója a nemrég elhunyt korábbi IPCC elnök, Rajendra Pachauri volt. Újabban számtalan kezdeményezés során állítottak be „klíma-órákat” visszaszámolva az időt, megadva, hogy még mennyi idő van cselekedni a katasztrófa ellenében (Mercator Institute, Berlin; Human Impact Lab, Montreal, Concordia University). De említhetjük a végzet óráját (Doomsday Clock), amelyet a Bulletin of the Atomic Scientists alapított 1947-ben a nukleáris háborús veszély elleni figyelmeztetésül, s ma már főképpen a klímaváltozás terén történtek miatt állít egyre előrébb és előrébb; jelenleg már csak 100 másodpercünk van a civilizáció apokalipsziséig.

 

Ma ezekhez hasonlóan az IPCC másfél fokos jelentése kapcsán a kb. 12 éves határidő, vagyis 2030, mint végdátum terjedt el a közbeszédben. A sajtóban olvasható interpretációk szerint 12 évünk van a cselekvésre, hogy elkerüljük a klíma-káoszt, de olyan értelmezés is volt, hogy az 12 év múlva következik be. Jóllehet az eredeti jelentés így egyiket sem állította. Ehelyett az IPCC tanulmányban megállapították, hogy a másfél fokos növekedést valószínűleg 2030 és 2052 között érjük el, ha nem változik a melegedési ütem, s egy másik becslés szerint leírták, hogy másfél fokos vagy azt kicsit meghaladó melegedéssel számoló modellekben a nettó antropogén szén-dioxid kibocsátás 45%-os csökkenése történik meg 2030-ra, 2050 körül érve el a zéró kibocsátást.

Sokak számára viszont már határidők sincsenek. A túl késő, az elszalasztott esély narratívái ezek, amelyek esetében sokkal egyértelműbben merül fel az, hogy az emberek mobilizálására, elköteleződésének növelésére nem alkalmasak. De ez a katasztrófa nyelvezet esetében is megfontolandó probléma, azonban egyelőre kevés a tudományos szakirodalom és empirikus eredmény ezen a téren. Módszertani szempontból sem mindegy, hogy a kutatások az aggódás, vagy a félelem operacionalizálására vállalkoznak pl. kérdőíves vizsgálataik során. Magyar mintán saját kutatásaink is igazolni látszottak azt az összefüggést, hogy nagyobb fokú aggódás, magasabb cselekvési szinthez vezet .

Ezek mellett többnyire tudományosan megalapozott véleményekkel találkozni, amelyek szerint fontos a figyelemfelkeltés, de a szorongáskeltés egyben a klíma-ügy hárításához vezethet vagy kontraproduktív reakciókat válthat ki. Éles morális kérdéssé válhat így az, hogy a klímaváltozástól való félelmünkben támogatnánk-e egy kétes kimenetelű klímamérnökségi beavatkozást? Érdekes felvetés továbbá a háborús helyzetek vagy világjárványok félelem-rezsimjeinek adaptálhatósága. Egy lényeges probléma látszik viszont: az éghajlatváltozás esetében nem látható (még) a közvetlen, azonnali fenyegetés, legalábbis a világ szerencsésebbik felén. Ha emberéletben esik is kár, azt nem közvetlenül az éghajlatváltozás okozza, hanem az azzal összefüggésbe hozható időjárási jelenség. És úgy tűnik, hogy ez a különbség számít az „átlag ember” számára is.

A tudomány működése kapcsán kényes ízlésűek további nehézségekkel szembesülhetnek a klímakatasztrófa-kommunikáció kapcsán. A klímamodell alapú előrejelzések ugyanis valószínűségekről, kockázati valószínűségekről szólnak, nem pontos határidőkről.

Határidőket a politika állíthatna fel, ha akarna.

De elvárhatjuk-e a tudománytól, hogy mindent pontosan megmondjon a jövőről? Aligha. S azt tudományosan ugyanolyan hibás állítani, hogy a jövőbeli klímaváltozás végzetes lesz, mint ha azt mondanánk, hogy kellemesen langyos, hiszen valójában több éghajlati szcenárió van terítéken.

De politikai kérdőjelek is felmerülnek: a korábban írtak alapján szembeállítható a klímavészhelyzet narratívája alapján a hőmérséklet-növekedés és a szén-dioxid kibocsátás határértékekre és határidőkre redukált egycélú klímapolitikája, és az ez által figyelmen kívül hagyott, a világ ökoszisztémáinak, társadalmainak létét, jólétét szem előtt tartó komplex politikai agenda, így pl. az ENSZ fenntartható fejlődés céljai (SDG), amely megannyi más politikai célt is tartalmaz. E vélemények szerint némiképp ironikus módon tehát a katasztrófa diskurzus, napjainkban konkrétan a klímaváltozás társadalmi mozgalmai egyes megnyilatkozásaik alapján azért kritizálhatók, mert nem akarnak elég nagyot elérni környezeti-ökológiai tekintetben.

Végül, mindegyik nézőpont megérthető: az igencsak közeli klímavégzeten túl nincs értelme további felvetéseknek, az ezen túlmutató reményteljes gondolkodás esetében viszont van.

Felhasznált irodalom:

Allen, M. 2019. Why protesters should be wary of ‘12 years to climate breakdown’ rhetoric. The Conversation https://theconversation.com/why-protesters-should-be-wary-of-12-years-to-climate-breakdown-rhetoric-115489
Asayama, S., Bellamy, R., Geden, O. Pearce, W., Hulme, M. 2019. Why setting a climate deadline is dangerous. Nature Climate Change 9, pp. 570–572
Bouman, T., Verschoor, M., Albers, C., Böhm, G., Fisher, S. D., Poortinga, W., Whitmarsh, L. & Steg, L., 2020. When worry about climate change leads to climate action: How values, worry and personal responsibility relate to various climate actions. Global Environmental Change, In press
Chen. M-F. 2016. Impact of fear appeals on pro-environmental behavior and crucial determinants, International Journal of Advertising, 35:1, 74-92, DOI: 10.1080/02650487.2015.1101908
Chapman, D.A., Lickel? B., Markowitz, E.M. 2017. Reassessing emotion in climate change communication. Nature Climate Change 7, pp. 850–852
Cohen, M. J. 2011. Is the UK preparing for “war”? Military metaphors, personal carbon allowances, and consumption rationing in historical perspective. Climatic Change 104, pp. 199–222. DOI https://doi.org/10.1007/s10584-009-9785-x
Cornel, S., Gupta, A. 2020. Is climate change the most important challenge of our times? In: Hulme, M. ed. 2020. Contemporary Climate Change Debates. A Student Primer. Routledge
Evensen, D. 2019. The rhetorical limitations of the #FridaysForFuture movement. Nature Climate Change 9, 428–433. https://doi.org/10.1038/s41558-019-0481-1
Hornsey, M.J., Fielding, K.S. 2016. A cautionary note about messages of hope: Focusing on progress in reducing carbon emissions weakens mitigation motivation. Global Environmental Change 39, pp. 26–34.
Hulme, M. 2019. Climate Emergency Politics Is Dangerous. Issues in Science and Technology 36 (1), pp. 23–25.
Hulme, M. 2020. Is it too late (to stop dangerous climate change)? An editorial. WIREs Climate Change. 11:e619. DOI: 10.1002/wcc.619
IPCC. 2018. Global Warming of 1.5°C: An IPCC Special Report. Summary for Policymakers. Geneva, Switzerland
Jankó, F., Bertalan, L., Hoschek, M., Komornoki, K., Németh, N., & Pappné, V. J. 2018. Perception, understanding, and action: attitudes of climate change in the Hungarian population. Hungarian Geographical Bulletin 67 (2), 159–171. http://doi.org/10.15201/hungeobull.67.2.4
Janković, V., Schultz, D.M., 2017. Atmosfear : Communicating the Effects of Climate Change on Extreme Weather. Weather, Climate, and Society 9, 27–37.
Kundzwicz, Z.W., Matczak, P., Otto, I.M., Otto, P.E. 2020. From “atmosfear” to climate action. Environmental Science and Policy, 105, 75–83.
Lee, C., Gjersoe, N., O’Neill, S., Barnett, J. 2020. Youth perceptions of climate change: A narrative synthesis. WIREs Climate Change, e641 https://doi.org/10.1002/wcc.641
Morton, J. 2018. Don’t mention the emergency? Making the case for emergency climate action. Darebin Climate Action Now, https://climateemergencydeclaration.org/wp-content/uploads/2018/09/DontMentionTheEmergency2018.pdf
Moser, S. C. 2010. Communicating climate change: history, challenges, process and future directions. WIREs Climate Change 1, pp. 31–53. DOI: 10.1002/wcc.011
Nisbet, M. C. 2009. Communicating Climate Change: Why Frames Matter for Public Engagement. Environment: Science and Policy for Sustainable Development 51 (2), pp. 12–23, doi: 10.3200/ENVT.51.2.12-23
O’Neill, S., Nicholson-Cole, S. 2009. “Fear Won’t Do It” Promoting Positive Engagement With Climate Change Through Visual and Iconic Representations. Science Communication 30 (3), pp. 355–379. doi: 10.1177/1075547008329201
Oreskes, N. 2011. Metaphors of warfare and the lessons of history: time to revisit a carbon tax? An editorial comment. Climatic Change 104, pp. 223–230. DOI 10.1007/s10584-010-9887-5
Parlemeter 2019. Focus on climate change. European Parliament. DG COMM Public Opinion Monitoring Unit
Rendalls, S. 2010. History of the 2°C target. WIREs Climate Change 1 (4), pp. 598–605.
Schäfer, M. S. 2012. Online communication on climate change and climate politics: a literature review. WIREs Climate Change 3, doi: 10.1002/wcc.191
Special Eurobarometer Report 490. Climate Change. April 2019 Survey requested by the European Commission, Directorate-General for Communication and co-ordinated by the Directorate-General for Communication. Wave EB91.3 – Kantar https://ec.europa.eu/clima/sites/clima/files/support/docs/report_2019_en.pdf
Steffen, W. et al. 2018. Trajectories of the Earth system in the Anthropocene. Proceedings of the National Academy of Science, 115 (33), pp. 8252–8259
Tannenbaum, M. B., Hepler, J., Zimmerman, R. S., Saul, L., Jacobs, S., Wilson, K., Albarracín, D. 2015. Appealing to fear: A meta-analysis of fear appeal effectiveness and theories. Psychological Bulletin, 141 (6), pp. 1178–1204.
Thew, H., Middlemiss, L., Paavola, J. 2020. “Youth is not a political position”: Exploring justice claims-making in the UN Climate Change Negotiations. Global Environmental Change 61, 102036 https://doi.org/10.1016/j.gloenvcha.2020.102036

Jankó Ferenc

Jankó Ferenc

geográfus (PhD), az ELTE TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszékének egyetemi adjunktusa, kutatási területe az éghajlatváltozás mint társadalmi probléma, az azzal kapcsolatos tudományos és közéleti viták, tudománytörténeti kérdések.

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!