A Dubajban rendezett COP28 klímacsúcsra rekord számú, több mint 97,000 tárgyaló, szakmai, üzleti és civil szervezetek képviselője, valamint újságíró érkezett. Az olajnagyhatalom által elnökölt konferencia óriási bizalmatlansággal indult, hisz egy „kecskére káposztát” helyzet állt fel – az elnökségnek pártatlannak kellene lennie, mégis kiszivárgott dokumentumok azt bizonyítják, hogy az saját érdekei mentén kívánt fosszilis üzleteket kötni a klímacsúcs alatt.
António Guterres ENSZ főtitkár több eseményen is felszólalt, emlékeztetve a vezetőket, hogy az eddigi legforróbb évet éljük, egymást érik a szélsőséges időjárási események világszerte, rohamos ütemben olvadnak a hegy- és sarkvidéki jégsapkák, a klímaromboló kibocsátások mégis új rekordot értek el, jelezve, hogy
szemünk előtt zajlik az éghajlat összeomlása.
Annak ellenére, hogy egyre inkább a bőrünkön érezzük a klímaváltozás következményeit, a Climate Action Tracker (CAT) klímacsúcson bemutatott jelentése szerint nem látszik jelentős javulás az országok szakpolitikáiban, és a jelenleg érvényben lévő politikák alapján a század végére továbbra is nagyjából 2,7°C-os felmelegedés várható (az ipari forradalom előtti szinthez képest), ami rendkívül veszélyes.
Ha pedig a kormányok hivatalosan benyújtott vállalásait tekintjük, a 2030-ra kitűzött célok alapján továbbra is 2,5°C-os globális felmelegedésnek néz elébe a világ – ez a becslés 0,1°C-kal magasabb, mint tavaly.
A legoptimistább forgatókönyv szerint, ha a hivatalos vállalások (ezek az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, NDC-k) mellett az országok hosszútávú, 2050-re szóló nettó nulla kibocsátási céljaikat is megvalósítanák, akkor 1,8 °C-os felmelegedés várható a század végéig. Ezeket azonban részletes, konkrét, átlátható rövid- és középtávú ütemtervekkel is alá kellene támasztani ahhoz, hogy hihetőek legyenek.
Világosan látszik, hogy az elmúlt évek geopolitikai kihívásai, és az egymást felerősítő energia, élelmiszer és megélhetési válságok háttérbe sorolták a klímateendőket, pedig ezek a válságok átgondolt cselekvéssel együtt is kezelhetők lennének.
Bár a klímacsúcs első napján sikerült nyélbe ütni egy fontos megállapodást a klímaváltozás által okozott károkkal és veszteségekkel való megküzdést segítő pénzügyi alap működtetéséről – a COP első napján precedens nélküli egy ilyen fontos döntés meghozatala, és ez a klímacsúcsot megelőző intenzív egyeztetéseknek köszönhető –, és több mint 700 millió dollárnyi felajánlás érkezett ebbe, amint ténylegesen elindultak a tárgyalások, minden nappal egyre feszültebbé vált a helyzet.
Míg a tavalyi klímacsúcs lekeményebb diója ennek az alapnak a létrehozása volt, addig a COP28 tárgyalásait a „globális leltár” dominálta. Ugyanis most zárult le a számvetés két éven át tartó folyamata, melynek során az országoknak tükörbe kellett nézniük, hogy felmérjék, kollektíven mekkora haladást értek el a klímaváltozás kezelésére vonatkozóan a 8 évvel ezelőtti Párizsi Megállapodás óta, és ennek fényében mik a további teendők.
Ennek a záródokumentumában többek között heves vita övezte a fosszilis tüzelők kivezetésére vonatkozó felhívásokat, valamint az energiaátmenethez és az alkalmazkodáshoz szükséges finanszírozás előteremtését – utóbbi kulcsfontosságú a szegényebb, korlátozott erőforrásokkal rendelkező országok számára, akik egyre inkább szenvednek a klímaváltozástól, pedig a legkevésbé járultak hozzá.
Ezért az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy sikerül-e egy mindenki számára elfogadható kompromisszumot kötni, vagy kudarcba fullad az egész.
Végül szerda kora reggel elfogadták a COP28 záródokumentumát (ami a „globális leltár” végeredménye) – a következőekben sorra vesszük a főbb eredményeket és kudarcokat.
Az összes fosszilis energiahordozónak ajtót mutatott a megállapodás, de maradtak kiskapuk
Aminek örülünk
A globális leltárban az országok elismerik, hogy még mindig óriási a szakadék a szakpolitikák és a 1,5°C-os pálya között, vagyis a jelen politikák nem elegek ahhoz, hogy 1,5°C-nál tudjuk korlátozni a globális felmelegedést – ezért az ablak rohamosan záródik az élhető klímajövő előtt. Ennek fényében elismerik az IPCC megállapítását, miszerint 2025-ig a globális kibocsátásoknak tetőzniük kell.
Ahogy az elvárható volt az idei G7 és G20 találkozók megállapodásai és a szakmai ajánlások alapján,
az országok megállapodtak a megújuló energia megháromszorozása és az energiahatékonyság duplázása mellett 2030-ig, globálisan.
Ez egy nagyon fontos jelzés az energiaparnak, de konkrét célszámokkal még erősebb lett volna az elköteleződés.
A kőszén kivezetésére vonatkozó nyelvezet gyakorlatilag nem változott a két évvel ezelőtti COP26 óta. A szöveg egy korábbi változatában szó volt az új szénerőművekre vonatkozó építési engedélyezések leállításáról, de ez nem került be a végső változatba. A „nem hatékony” fosszilis támogatások kivezetésére is ugyanaz maradt a felhívás, egy az energiaszegénységre vonatkozó kitétellel kiegészítve.
A klímacsúcs sikerének könyvelhető el, hogy nemcsak a kőszéntől, hanem az összes fosszilis energiahordozótól való elfordulást megígérték az országok, felgyorsítva a folyamatot még ebben a kritikus évtizedben.
Bár ez egy áttörésnek számít, ennek nyelvezete gyenge a helyzet súlyosságához képest, nincsenek benne konkrét számok vagy határidők, sem a „kivezetés” (phase out) szó. Emellett a szén-dioxidon túl az összes üvegházhatású gáz, köztük a különösen erős metán, kibocsátásának csökkentését is ismét megígérték az országok. Továbbá az energia-rendszeren túl a közlekedésre is törekvést fogalmaztak meg – először egy COP záródokumentumban.
Aminek nem örülünk
Ugyanakkor ezeknek az eredményeknek nagy volt az ára – a fosszilis nagyhatalmak nyomására két jelentős kiskapu is bent maradt. Sok ország még mindig a szén-dioxid-kivonó technológiákkal igyekszik növekvő fosszilis energiatermelését “zöldre mosni”, amikor tudjuk, hogy ezek az abszolút gyerekcipőben járó technológiák ebben az évtizedben nem lesznek elérhetőek megfelelő mértékben és léptékben ahhoz, hogy 1,5°C-nál tudjuk korlátozni a globális felmelegedést.
A záródokumentumba bekerültek ezek a technológiák, és bár csak a nehezen dekarbonizálható területeken volna indokolható ezek használata, konkrét korlátok és szabályozás nélkül, ez utat engedhet a trükközésnek.
A másik veszélyes megállapítás az ún. „átmeneti energiahordozók” támogatása, ami sok esetben a földgázt takarja. Sok ország ugyanis úgy látja, hogy a legszennyezőbb kőszén kivezetése az energiatermelésből csak úgy lehetséges, ha azt előbb gázzal helyettesítik, majd onnan térnek át a megújulókra. Ez az érvelés azonban hibás, ugyanis mára már olcsóbbmegújuló energiába fektetni, mint a fosszilis iparba, ráadásul, ha most további gázinfrastruktúrába fektet egy ország, azzal hosszú évtizedekre belakatolja magát az elavult, szennyező rendszerbe.
Az alkalmazkodás élet-halál kérdése sok országnak, mégsincs rá elég pénz
Aminek örülünk
Az országok elismerték, hogy a klímaváltozás hatásainak enyhítésére bár egyre több alkalmazkodási törekvés van szerte a világban, a konkrét intézkedések elszórtak, nincsenek kellően a rendszerbe ágyazva és sok esetben nincs megfelelő információ az eredményességről.
Ennek támogatására egy közös cél és keretrendszer (Global Goal on Adaptation) kidolgozása zajlott a COP26 óta, ami segíti majd az országokat az intézkedéseik tervezésében, kiértékelésében és ellenőrzésében.
Ez létre is jött a COP28-on, fontos tematikus területeket kijelölve, mint a víz- és élelmiszerbiztonság, egészség, megélhetés, természet, infrastruktúra és kulturális örökség megóvása a klímaváltozás hatásaival szemben.
Fontos alapelveket is lefektettek, mint például az őslakosok és helyi közösségek tudásának és tapasztalatának integrálása az alkalmazkodási intézkedésekben, valamint érdemi bevonásuk a döntéshozásba és megvalósításba.
Aminek nem örülünk
Ugyanakkor egyelőre nem tudtak megállapodni a célok számszerű, konkrétabb megfogalmazásáról és mérhető indikátorokról, valamint az alkalmazkodást támogató konkrét finanszírozási célokról, ezért a keretrendszer egyelőre gyenge. Ezek kidolgozására újból egy két éven át tartó programot hoztak létre – ami így megmentette ezt a tárgyalási pontot a kudarctól.
Az ENSZ helyzetjelentése alapján azt is elismerték az országok, hogy
a klímaváltozás fokozódásával egyre nő a fejlődő országok alkalmazkodási szükséglete, és 2030-ra várhatóan évi 215-387 milliárd USD-ra rúg majd ennek költsége.
Ezért a tehetős országoknak több pénzt kellene biztosítaniuk az alkalmazkodás segítésére. Annak duplázását (2025-ig a 2019-es szinthez képest) meg is ígérték 2021-ben, azonban ennek többszöröse van és lesz szükség, és még az eredeti ígéretük teljesítésével sem tudtak elszámolni a fejlettek. Ennek nyomon követesére egy jelentés készül majd a következő COP-ig.
Meg kell reformálni a globális pénzügyi rendszert
Aminek örülünk
Megígérték a fejlettek, hogy felskálázzák és kedvezőbb feltételekkel folyósítják az energiaátmenetet és alkalmazkodást segítő forrásokat, valamint folyamatosan hozzáadnak majd a károk és veszteségek alaphoz is. Ugyanakkor ennek ütemterve nem világos.
Emellett egyre nagyobb lendületet kap a globális pénzügyi rendszer reformja, és a záródokumentum a kedvezményes finanszírozás felskálázására kéri a multilaterális fejlesztési bankokat (pl. Világbank), és kitér a pénzügyi intézmények szerepére is az innovatív finanszírozási formák megteremtésében – mindez pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt.
A 2025 után finanszírozás tárgyalása jövőre zárul le, aminek fontos része kell, hogy legyen az alkalmazkodás támogatása és a károk és veszteségek miatti kárpótlás is, a tiszta energia felskálázása mellett.
Aminek nem örülünk
A globális leltár „mély sajnálattal” elismeri, hogy a fejlett országok még mindig nem teljesítették ígéretüket az évi 100 milliárd USD mobilizálására vonatkozóan, 2021-ben mindössze 89,6 milliárdot biztosítottak a fejlődőknek kibocsátás-csökkentési és alkalmazkodási intézkedéseikre. Becslések alapján 2022-ben ez már teljesült, de ennek megerősítésére várni kell.
Több mint 700 millió USD gyűlt össze a károk és veszteségek kezelését célzó alapba, ami jó kezdet, de az összehasonlítás kedvéért ez az összeg gyakorlatilag a Newcastle United focicsapat kétévi gázsijának felel meg, és becslések szerint
ez még mindig csak csepp a tengerben az évi 400 milliárd USD-ra rúgó károkhoz képest, ami ráadásul évről évre növekszik.
A klíma- és természetvédelem végre hivatalosan is jegyben jár
Aminek örülünk
A záródokumentum hangsúlyozza a természet megóvásának és helyreállításának fontosságát, kiemelve a természetalapú megoldások és a fenntartható gazdálkodási módok szerepét az összes ökoszisztémán át – vagyis az erdőkön túl elismeri az összes szárazföldi, édesvízi, óceáni, partmenti és hegyvidéki ökoszisztéma jelentőségét a klímaváltozás mérséklésében és az ahhoz való alkalmazkodásban.
Nagy sikernek könyvelhető el, hogy egy COP záródokumentum először említi a „testvér-egyezményt”, az ENSZ biológiai sokféleségre vonatkozó keretegyezményét, amelyet tavaly fogadtak el az országok és lényegében a Párizsi Megállapodás ekvivalensének tekinthető a biodiverzitásra vonatkozóan.
Ez megalapozza azt, hogy az éghajlat- és természetvédelmi intézkedéseket jobban összehangolják az országok és kölcsönösen jótékony megoldásokat találjanak.
Ezt a kapcsolatot erősebbé tehette volna, ha több konkrétum bekerül, például a biodiverzitási egyezményben rögzített célszám a bolygó természetes rendszereinek legalább egyharmadának védelmére vonatkozóan, vagy felhívás a nemzeti klíma- és természetvédelmi tervek összehangolására, de ez így is fontos előrelépés.
Az is pozitívum, hogy a 2021-es glasgow-i ígéret nyelvezete az erdőirtás megállítására vonatkozóan szinte teljes mértékben bekerült a záródokumentumba, ami így nemcsak az ígéretet aláíró országoknak, hanem az egész közösségnek is célként szolgál.
Aminek nem örülünk
Az energiacsomagban említett nulla- és alacsony-kibocsátású technológiák a biomassza alapú energiatermelést is magukba foglalják, ami megfelelő szabályozás és elszámoltathatóság hiányában az erdők pusztításához és leromlásához, a termelőföldekért való harchoz és emberi jogi sérelmekhez vezethet.
Továbbá fontos, hogy az országok elismerték, hogy az óceáni ökoszisztémák kulcsszerepet játszanak a klímaváltozás mérséklésében, ugyanakkor
védintézkedések nélkül nagyon veszélyes vizekre evezünk, utat engedve a potenciálisan ártalmas geomérnökségnek.
Ezen túl a karbonpiacok részleteinek véglegesítése szóló tárgyalások az utolsó órában bedőltek. A tárgyalók nem tudtak olyan szövegezésben megállapodni, ami megfelelően beépíti az ökoszisztémák integritásának és az emberi jogok alapelveinek védelmét – ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy a karbonpiaci szereplők ne árthassanak a helyi közösségeknek és ökoszisztémáknak, és ne trükközhessenek.
Hogyan tovább?
A kis szigetországok szerint a COP28 záródokumentumával
egy gyenge, lukas kenut építettünk, de kénytelenek voltunk beszállni, […] mostantól az a feladatunk, hogy együtt tartsuk ezt a víz tetején.
Bár úgy tűnhet, hogy a klímatárgyalások hoznak is meg nem is, fontos hangsúlyozni, hogy ezen folyamat nélkül egy jóval magasabb melegedési pályán lenne a világ. A klímaváltozás egy olyan globális probléma, amit az országok együttműködésével lehet csak megoldani. Lehetne jobb és hatékonyabb a rendszer? Abszolút. De jelenleg ez a lehető legjobb eszközünk, amit folyamatosan fejleszteni kell.
Másrészt nem szabad elfeledni, hogy ezek a nemzetközi megállapodások erős iránytűként szolgálnak a nemzeti szintű döntéshozásnak, jogszabályozásnak és a gazdasági szereplőknek egyaránt – tehát a papíron lévő szavak gyakorlatba ültetése továbbra is rajtuk múlik.
—
Borítókép: Anthony Fleyhan – UNFCCC
