A klímavédelem és a fenntartható fejlődés (avagy fenntarthatóság) kérdésköre mélyen összefonódik. Ahogy arra az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1,5 fokos Külön Jelentése is figyelmeztet, az éghajlatváltozás alapjaiban ássa alá a környezetileg fenntartható társadalom kiépítésének lehetőségét, ugyanakkor a jól megtervezett és végrehajtott éghajlati intézkedések nemcsak a klímaválság kezelésére adnának választ, de hozzájárulnának a fenntarthatóság sok más dimenziójához is, mint például az élelmiszerbiztonság megteremtéséhez, az ökoszisztémák épségének megőrzéséhez vagy a szegénység és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez. Előző cikkünkben részletesen bemutattuk, hogy a klímaváltozás elleni fellépés rengeteg hasznot hordoz magában, mint például munkahelyteremtés, az energiabiztonság javítása, stabilabb gazdaság, fenntartható közlekedési módok, tisztább környezet és jobb körülmények az emberi egészség számára. Ahhoz azonban, hogy mindezeket a hasznokat élvezhessük, minden szinten cselekedni kell, méghozzá úgy, hogy az éghajlati és fenntarthatósági törekvések összhangban legyenek, s lehetőleg erősítsék egymást.
De mit is értünk pontosan „fenntartható fejlődés” alatt?
A fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat, ill. szervezési elv, ami „kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket”, ahogy az az ENSZ 1987-es Brundtland-jelentésében szerepelt. Ennek a törekvésnek egymást kölcsönösen erősítő gazdasági, társadalmi és környezeti aspektusai vannak, ezért rendszerelvű gondolkodást és átfogó megközelítést feltételez. A fenntartható fejlődés érdekében tehát fenn kell tartani a természetes rendszerek, források összességének azon képességeit, amelyeken a természet és a társadalom alapszik, anélkül, hogy a gazdasági fejlődés, és a társadalmi egyenlőség, igazságosság igényéről lemondanánk. Lehetséges lenne ez?
A 80-as években született „fenntartható fejlődés” kifejezést azóta sokan kritizálták, mondván, hogy ez egy oximoron, mert a gazdasági fejlődés és a hozzá rendelt elméletek és szabályozások az erőforrások állandó fogyasztásában gondolkodnak, mintha az erőforrások mindenkor hozzáférhetőek volnának, s a növekedés állandóan fenntartható volna, amely azonban – mivel a gazdaság a természeti erőforrások használatára alapul – elvileg sem lehetséges, hiszen a Föld és erőforrásai véges méretűek. Ha azonban a fejlődés alatt nem feltétlenül értjük az anyagi növekedést, hanem inkább minőségi növekedésre, az emberiség szellemi fejlődésére gondolunk, akkor ez elvileg lehetséges a Föld természetes rendszereinek megőrzése mellett is. Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány igazgatója szerint
érdemes megkülönböztetni a fenntartható növekedést a fenntartható fejlődéstől – előbbiben többek igyekszünk lenni, utóbbiban jobbak.
Emellett rendszerben kellene gondolkodni, s olyan berendezkedést létrehozni, amelyben a természeti, társadalmi és gazdasági célok egyaránt megvalósulnak. Szerinte jelenleg pont az a rossz gyakorlat, hogy a világ megközelítése túlságosan szektorokra bontott, és az egyes szektorális beavatkozások egymás kárára valósulnak meg, például gazdasági célt a természeti és társadalmi szektor rovására érnek el.
Hogyan tehetjük a gazdasági rendszerünket fenntarthatóbbá?
A rendszerben gondolkodó körforgásos gazdaság fogalma az elmúlt néhány évben kezdett elterjedni a tudományos, majd a gazdasági életben. Ennek alapja – a természeti folyamatokat mintázva –, hogy a hulladék szinte 100%-osan hasznosul és a biológiai, illetve technikai alkotóelemek nem keverednek, hanem minőségi veszteség nélkül visszakerülnek a biológiai és gazdasági körfolyamatokba. E működési elv biztosítja, hogy természeti erőforrásainkat a lehető legjobban hasznosítjuk, pazarlás nélkül, a természetes rendszerek megújulását elősegítve. Míg a körforgásos gazdaságban az anyagcsere-folyamatok tervezetten, zárt körben áramlanak, addig a jelenlegi ún. lineáris gazdaságban a természetből nyert technikai és biológiai alkotórészeket átalakítjuk, majd felhasználás után eldobjuk, egymással összekeverjük, így azokat örökre elveszítjük, s ezáltal a természeti erőforrásainkat folyamatosan pusztítjuk. Az alábbi kisvideó nagyszerűen elmagyarázza, hogy miként képzelhetjük el a fenntarthatóság egy fontos pillérét, a körforgásos gazdaságot. Bővebben a témában a Körforgásos Gazdaságért Alapítvány oldalán tájékozódhatsz.
Mik azok az ENSZ Fenntartható Fejlődési Célok?
A világ vezetői 2015-ben elfogadták az ENSZ fenntartható fejlesztési menetrendjét 2030-ig, amelyben 17 Fenntartható Fejlődési Célt („Sustainable Development Goals”) tűztek ki. Ennek előzményeként, 1990 és 2015 között az ENSZ 8 Millenniumi Fejlesztési Cél jegyében dolgozott a szegénység és éhínség csökkentésén, az igazságos gazdasági növekedés elősegítésén és a víz, levegő valamint az ökoszisztémák védelmén. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent a csecsemőhalandóság, javultak az egészségügyi viszonyok és a tiszta ivóvízhez való hozzáférés sok helyen a világban, a 2015-ös értékelési időszak végén be kellett látni, hogy a továbbra is fennálló szegénység és rossz egészségügyi viszonyok, valamint az éghajlatváltozás, a környezetszennyezés és a földhasználatváltozás hatására régi és új kihívásokkal kell szembenézni az elkövetkező években. Ezért készült el az alábbi ábrán látható immáron 17 Fenntartható Fejlődési Cél, melyek egy gazdaságilag, társadalmilag és környezetileg fenntartható rendszer kiépítését célozzák. A 13. Cél elismeri, hogy minél hamarabb cselekedni kell az ember által okozott éghajlatváltozás ügyében. De nagyon nem mindegy, hogy hogyan.
Klímavédelem és fenntarthatóság: két dudás egy csárdában?
Kétségtelen, hogy a klímaváltozás mérséklésére és az alkalmazkodás elősegítésére mihamarabb csökkenteni kell az üvegházhatású gázok kibocsátást, az éghajlatváltozás hatásaival szemben ellenállóbb infrastruktúrát kell kiépíteni, amikhez életmódunk gyökeres átalakítása mellett megfelelő politikai eszközökre, gazdasági ösztönzőkre is szükség van. Az IPCC Külön Jelentése hangsúlyozza azonban, hogy ezeknek a lépéseknek összhangban kell lenniük a fenntarthatósági törekvésekkel.
Ugyanis nem szabad megfeledkezni arról, hogy amennyiben az éghajlatváltozás jegyében tett intézkedések nem átgondoltan vannak végrehajtva, bizony a fenntarthatósági célokkal ellentétes hatásokat is eredményezhetnek.
Ilyen ellentétes vagy negatív hatása („trade-offs”) lehet például annak, ha a földeket őrült tempóban elkezdjük energianövények termesztésére használni, ezzel természetes erdőket, mezőgazdasági földeket és őslakosok tulajdonában álló területeket végtelen energia-ültetvényekké alakítva. Habár az energiafogyasztásunk szén-dioxid kibocsátását ezzel csökkentenénk, a nem megfelelő mértékben és módon végrehajtott változtatásokkal komolyan veszélyeztetnénk az ivóvíz- és élelmiszerbiztonságot, a biológiai sokféleséget és akár további föld tulajdonjogi konfliktusokat gerjesztenénk. Másik példa az ellentétes hatásra, hogy az alacsony szénkibocsátású gazdaságra való áttérés során a fosszilis energiaiparban munkahelyek szűnnek meg, ami megfelelő szociális infrastruktúra és átképzési támogatás nélkül az érintett társadalmi csoportok lecsúszásához vezethet. Ahhoz, hogy ezeket a példaként említett negatív hatásokat minimálisra csökkentsük, az IPCC javaslata szerint növelni kell a bioenergia előállításának hatékonyságát, és a veszélyeztetett munkások esetében gondoskodni kell munkahelyek biztosításáról a zöld gazdaságban és a szükséges képzésekről.
Szerencsére az éghajlatváltozás elleni intézkedéseknek rengeteg olyan hatása is van, melyek pozitívan erősítik egymást a fenntarthatósági törekvésekkel („synergies”). Jó példa erre a fenntartható erdőgazdálkodás, ami megakadályozza az erdőirtásokból fakadó szén-dioxid kibocsátást, emellett az erdők szén-elnyelőként is szolgálnak, tehát hozzájárulnak az éghajlatváltozás mérsékléséhez ésszerű költségek mellett. Ráadásul ez a fajta erdőgazdálkodás az élelmiszerellátás biztonságához (Cél 2), a tiszta ivóvízhez (Cél 6) és az ökoszisztémák védelméhez (Cél 15) is hozzájárul. Egy másik példa a pozitív hatásra, amikor az alkalmazkodási intézkedések – például a tengerpartok megerősítése az emelkedő tengerszinttel és vihardagályokkal szemben, mezőgazdasági fejlesztési projektek –, egyben a helyi gazdaságokat, ökoszisztémákat és egészségügyi viszonyokat javítják, beleértve a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok – például sokhelyütt a nők – társadalmi esélyegyenlőségének elősegítését.
Az IPCC Külön Jelentése tehát azt is hangsúlyozza, hogy a globális éghajlatváltozás 1,5 °C-os korlátozása sokkal egyszerűbbé tenné a Fenntartható Fejlődési Célok elérését.
Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a fenntarthatósági törekvések vezetnek az éghajlati intézkedésekkel ellentétes, negatív hatásokhoz. Ilyen negatív hatás például az a jól megfigyelhető jelenség, hogy a szegénységből és éhínségből kilépve (vagy egyszerűen csak a társadalmi ranglétrán felfelé haladva) az emberek több energiát és több egységnyi földterületet kezdenek el használni, ezáltal növelve az üvegházgáz kibocsátásokat. Viszont a szegénység és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, az ivóvíz- és élelmiszerbiztonság, valamint egészségügyi ellátás javítása mind hozzájárulnak az éghajlatváltozással szembeni sérülékenység csökkentéséhez. Ezenkívül a 7. Cél „megfizethető és tiszta energia biztosítása mindenki számára” kifejezetten a megújuló energiaforrások térhódítását és az energiahatékonyság növelését tűzi ki, melyek létfontosságúak a klímaváltozás mérséklésében.
Mindebből jól látszik, hogy korántsem egyszerű olyan forgatókönyvet találni, ami egyaránt kellően mérsékli az éghajlatváltozást okozó üvegházgáz kibocsátásokat és segíti a már elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodást, mindeközben egy gazdasági, társadalmi és környezeti szempontból is fenntartható rendszert épít ki. Ahhoz, hogy az éghajlati és fenntarthatósági törekvéseket maximálisan összehangoljuk – csökkentsük a negatív és erősítsük a kölcsönösen pozitív hatásokat – a rendszerelvű gondolkodás elengedhetetlen.
