- Szinte teljesen reménytelen lassítani a globális felmelegedést
- ÚJ ENSZ-JELENTÉS: NAGYJÁBÓL ELBUKTUK A KLÍMAVÁLTOZÁS ELLENI HARCOT
- Kimondta az ENSZ: lényegében elvesztettük a klímaváltozás elleni harcot
Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel hozta le a magyar sajtó tegnap azt, hogy megjelent az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) Emissions Gap Reportja, ami a valós üvegházhatású-gázkibocsátást veti össze a vágyott kibocsátás-csökkentési céljainkkal. A vágyott célokat pedig a Párizsi Megállapodás rögzíti, miszerint az iparosodás előtti időkhöz képest jóval 2 °C alatt próbálja tartani a felmelegedést, és törekszik a 1,5 °C-nál történő korlátozásra. Tavaly ősszel aztán megjelent az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) ún. másfél fokos Külön Jelentése, amelyik rendkívüli részletességgel tárgyalja és mutatja be, hogy miért érdemes és elengedhetetlenül fontos arra törekednie a ma ismert emberi civilizációnak, hogy másfél foknál korlátozza, lehetőleg túllövés nélkül a globális felmelegedés mértékét az ipari forradalom előtti időkhöz képest.
Miről szól az új ENSZ jelentés? Semmi jóról. Arról, hogy tovább nőnek az emberiség üvegházhatású-gázkibocsátásai, amivel tovább melegítjük a földi éghajlatot, globális klímaváltozást idézve elő. A jelenlegi trendek és vállalások mellett a század végére a 3-4 °C-ot is meghaladhatja a földi átlaghőmérséklet emelkedése. Legalább ötszörösére kellene növelni az országok együttes vállalásait, hogy a globális melegedés mértékét 1,5 °C alatt tartsuk. Ez pedig azt jelenti, hogy az elkövetkező évtizedben évente átlagosan 7,6%-kal kellene csökkenteni a globális kibocsátást. A jelentés arra is figyelmeztet, hogy minél tovább halogatjuk ezt, később annál drasztikusabb intézkedésekre lesz szükség, hogy a 1,5 °C-os határt be tudjuk tartani.
Szintén a jövő héten Madridban kezdődő klímatárgyalásokhoz (COP) igazítva jelent meg a UNEP Production Gap Reportja, ami azt vizsgálja, hogyan viszonyul a fosszilis energiahordozók jelenlegi és tervezett kitermelése a Párizsi Megállapodásban kitűzött célokhoz. A helyzet itt sem rózsás, sőt, bátran használhatjuk a katasztrofális kifejezést. Ez alapján 2030-ig az országok nagyjából 50%-kal több fosszilis tüzelőt terveznek kitermelni, mint ami konzisztens lenne a globális melegedés 2 °C-os korlátozásával a század végére. Ráadásul, ha a biztonságosabb 1,5 °C-os határt vesszük figyelembe – ahogy azt a tudós közösség javasolja –, akkor a tervezett kitermelés 120%-kal haladja meg a klímavédelmi törekvésekkel összhangban levő kitermelhető mennyiséget.
A jelentések kapcsán a magyar sajtó megint akkora mélyrepülést hajtott végre a címadással, hogy a tengerfenéken felszabaduló metán-hidrát lökte őket csak vissza a felszínre. A helyzet távolról sem jó, sőt kifejezetten elkeserítő, mert az emberiség továbbra is úgy létezik, fogyaszt, szaporodik, termeli ki és égeti el a fosszilis energiahordozókat, mint ha nem lenne holnap. Így tágabb értelemben nem is lesz, ami a jelenleg ismert civilizációnkat illeti. Ezzel távolról sem azt akarjuk mondani, hogy a hamis reménykeltés mellett törnénk lándzsát
azonban a magyar sajtó az ilyen típusú címadással egyértelműen a klímatehetetlenséget és a klímaszkeptikusságot erősíti, azaz végső soron hozzájárul a saját civilizációnk összeomlásához.
Aki olvasta Jem Bendell mélyadaptációs tanulmányát, az tudja, hogy a remény sokszor a valódi értelmes cselekvés halála. Idézzünk egy kicsit hosszabban a tanulmányból!
„A […] reménytelenség, valamint a hozzá kapcsolódó kétségbeesés és rémület olyan érzések, melyektől érthető módon tartunk, ezzel egy időben tévedés azt gondolnunk, hogy ezek egyértelműen negatívak és elkerülendők ebben a helyzetben. […] Ezzel ellentétben jó néhány ősi vallásos tradíció fontos szerepet tulajdonít a reménytelenségnek és a kétségbeesésnek. A kortárs filozófia egyes elméletei, melyek szerint az ember érzelmi és spirituális fejlődése a reménytelenség és a kétségbeesés nyomán következik be, összhangban vannak ezekkel az ősi tanításokkal. Sokszor hallottuk vagy akár magunk is megtapasztaltuk, ha valaki lebénul, elveszíti egy közeli hozzátartozóját, vagy megtudja, hogy halálos betegségben szenved, ez az élmény alapjaiban változtatja meg, miként tekint önmagára és a világra. Ennek a folyamatnak fontos fázisa a reménytelenség és a rémület (Matousek, 2008). Egy ilyen helyzetben a remény nem mindig hasznos, attól függően, hogy miben reménykedünk. […] „Ha feladjuk a reményt, hogy az élet egy adott formában tovább tud folytatódni, ezzel megnyílik a tér egy másfajta élet reményének” – írta Tommy Lynch (2017). Ez a megalapozott és hasznos reménykedés olyan fogalom, amelyet fontos tovább gondolnunk. Jonathan Gosling vezetéselméleti szakember arra kérdez rá, hogy vajon szükség van-e egy „radikálisabb reményre” a klímaváltozás és az összeomlás kontextusában (Gosling, 2016). Érdemes volna például megvizsgálnunk, hogy más kultúrák hogyan néztek szembe a katasztrófával, javasolja. Az őslakos amerikai indiánok megküzdési stratégiáinak vizsgálatakor Lear (2008) azonosítja azt, amely minden kultúrának vakfoltja – el sem tudja gondolni a saját lehetséges pusztulását és elmúlását. Lear a remény egyéb formáit kutatta, azokat, amelyek túlmutatnak a tagadás és a vak optimizmus jelenségein. „Ezt a fajta reményt az teszi radikálissá, hogy egy olyan jövőbeli pozitív minőség felé orientálódik, amelyet a jelen pillanatból kitekintve nem tudunk teljesen megérteni” (ibid). Az őslakos indián törzsfőnökök, mint írja, egyfajta felsőbbrendű képzelőerő segítségével megkísérelték elgondolni, milyen etikai értékek mentén tudják majd az új életüket megszervezni a rezervátumokban. A szokásos alternatívák, mint a szabadság vagy halál (ti. a saját kultúra szolgálatában való halál) mellett létezik egy harmadik választás, kevésbé heroikus, de ugyanúgy bátorságot próbáló: a „kreatív adaptáció”. Ez a fajta kreatív módon megkonstruált remény releváns lehet a mi nyugati civilizációnk számára, amint a klímaváltozás felforgató hatásaival szembenézünk (Gosling and Case, 2013).” [Kiemelés tőlünk]
Ahogy a sokak számára példakép Greta Thunberg is megfogalmazta:
Ha elkezdünk cselekedni, mindenhol ott lesz a remény. Ahelyett, hogy a reményt keresnétek, keressétek a cselekvés lehetőségét. Akkor majd felbukkan a remény is.
A nyár során már írtunk külön a sajtó címadási felelősségéről a szén-dioxid többlet kapcsán, azonban a mostani helyzet talán még súlyosabb. Az ilyen típusú címadással a magyar sajtó nem a cselekvést segíti elő, hanem klímadepresszióba taszítja azokat, akik valamilyen módon igyekeznek tenni a környezet- és éghajlatvédelem ügyéért, és ezzel párhuzamosan tökéletes hivatkozási pontot biztosít azoknak, akik kibúvót keresnek a cselekvés felelőssége alól. Külön fekete pénteki grátisz akció, hogy az ilyen típusú címadással azoknak is hivatkozási alapot nyújtunk, akik amúgy is tagadják az egész klímaváltozást, és szerintük csak hiszti az egész. Nem gondoljuk úgy, hogy a magyar sajtó rossz szándékból cselekedett volna így. Egyszerűen olyan rossz beidegzülések működnek, hogy azonnal át kell venni a slágerhíreket, mert a hírérték minden fölött áll. A többletkattintás ára pedig a klímatehetetlenség.
Fogjuk fel egyszer és mindenkorra, hogy nagyon nem mindegy, hogy egy 1,5 °C vagy 2 °C-kal melegebb világban kell majd élnünk nekünk, utódainknak és az egész földi élővilágnak. Ehhez képest pedig különösen durva forgatókönyvek vannak a 3-4-5-6 °C-kal melegebb "világokra" is.
Van súlya annak, hogy hogyan cselekszünk, és van morális felelőssége a sajtónak abban, hogy hogyan kommunikálja, értelmezi a globális éghajlati válsághoz kapcsolódó híreket.
Miért nem jelenhettek meg ezekkel a címekkel a cikkek?
- ENSZ jelentés: tovább nőnek a kibocsátások, túl keveset teszünk
- Tovább nyílik a kibocsátási olló, amivel növeljük a globális éghajlatváltozást
- Az országok nem teljesítik a Párizsi Megállapodásban foglaltakat, ezért is van tétje a decemberi klímatárgyalásoknak
- Az emberiség nem tud leszokni a fosszilis energiahordozókról, holott vannak alternatívák
A sort mindenki szabadon folytathatja, azonban gyanítható, hogy közel sem hoztak volna ezek az „unalmas” címek annyi kattintást, majd a bannereken keresztül csinos kis konverziót a hirdetőknek, ami láthatóan fontosabb, mint korunk legégetőbb problémája.
Mikor fog hasonló vehemenciával arról írni a sajtó, hogy mennyi pénzt fektetünk továbbra is a fosszilis iparágba? Mikor fog cikkek tömkelege arról születni, hogy világszinten a GDP milyen arányú befektetésével tudnánk karbonsemlegessé tenni a világgazdaságot? Mikor kezdik el érzékenyíteni arra a társadalmat, hogy a jelenlegi életünk nemhogy nem fenntartható, de a mostani létezésünkkel sodorjuk veszélybe azokat a civilizációs vívmányokat, amiket az emberiség elért az elmúlt pár ezer évben? Mikor teszik fel újra és újra a politikai-gazdasági döntéshozóknak azt a kérdést, hogy vajon egy zöld sor az Excel táblában a profit oszlopban fontosabb, mint az élhető jövő?
Ezek valószínűleg fárasztóan megírható, kevés kattintást generáló, „unalmas” cikkek lennének. Miközben a sajtó (előbb a nyomtatott, majd annak halála után a lassan, de biztosan haldokló ingyenes online) arra panaszkodik, hogy a „megváltozott médiafogyasztási szokások” miatt csak sodródik az árral, valójában ők maguk is legényes húzásokkal gyorsítanak az örvénybe került kis hajón, hogy az még mélyebbre kerüljön. A felhígult figyelem korában, amikor az emberek jelentős többsége nem olvas végig egy 10 ezer karakteres cikket (ezt sem), csak címekből és sorvezetőkből tájékozódik, ideje volna, hogy felismerje a sajtó: van morális felelőssége ebben a kérdésben is.
Végezetül egy kedves, barátságos, igazán szerethető metaforával zárnánk ezt a hosszúra nyúlt cikket. Aki elhiszi, hogy valóban nem tehetünk semmit, és minden mehet a megszokott kerékvágásban, majd egyszer csak „mind meghalunk”, azoknak van egy rossz hírünk. A klímaváltozás már régóta nem tudományos, sőt, egyre kevésbé technológia probléma, jóval inkább mentalitásbeli. Úgy vagyunk vele, mint a halálos betegségekkel, vagy a globális atomháborúval: azt hisszük gyorsan vége lesz, és relatíve olcsón, szenvedés nélküli gyors halállal túl leszünk rajta. Aki nem látta az 1984-es Fonalak (Threads) c. filmet, annak jó szívvel ajánljuk. Ami a nyolcvanas években az atomháborútól való félelem volt, az ma a klímaváltozás, és a hozzá kapcsolódó tehetetlenség. Nem a gombafelhő és a tűzvihar a legkegyetlenebb része a nukleáris holokausztnak, hanem ami utána következik. Márpedig a klímaváltozás, különösen a „lovak közé a gyeplőt” elszabaduló klímaváltozás egy korábban soha nem tapasztalt, veszélyes, kiszámíthatatlan, szenvedésekkel teli világba sodorhat minket, amit senki nem fog olcsón és könnyen megúszni.
Tegyünk ellene, mert senki nem olyan kicsi, hogy ne tudna cselekedni.
Kezdetnek már az is jó lesz, ha más címeket adunk és máshogy kommunikálunk a témában.