A Reginald Rose által írt 12 dühös ember, amit később színpadra és filmvászonra is átdolgoztak, az ártatlanság vélelmének egyik közismert alkotása. Az elmúlt évtizedekben valószínűleg nem volt olyan év, amikor ne lett volna színpadon valamelyik budapesti színházban. A tizenkét esküdt, akik életről és halálról döntenek a drámában, látszólag nem ismerik egymást, és csak egy kételkedő esküdtnek köszönhető, hogy a maradék tizenegy ember – hosszas civódások és még nagyobb ráismerések közepette – nekiálljon az érdemi munkának, és döntsön a vádlott életéről.
Korunk emberiség által okozott éghajlatváltozásáról, és annak veszélyeiről minimum három évtizede intézményesített formában gondolkodik az emberiség. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1988-as megalapítása és az Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC) 1992-es aláírása egyértelmű mérföldkövek ezen a területen, ahogy a 2015-ös Párizsi Megállapodás is. Határozottan érdemes azt is elmondani, hogy
Magyarország aláírta és kihirdette mind az Éghajlatváltozási Keretegyezményt, mind a Párizsi Megállapodást, valamint a kormány fizeti az IPCC működéséhez szükséges éves tagdíjat is.
Azaz a tudomány soha nem volt olyan lemaradásban, mint azt egyesek szeretik beállítani. Kétségtelen, hogy a klímaváltozás egy rendkívül összetett és bonyolult folyamat, akár még azt is mondhatnánk rá, hogy csodálatos, amennyiben nem fenyegetné civilizációs vívmányainkat és a földi élet összes többi szereplőjét is. A mai napig sok a bizonytalan terület, és természetesen további mérésekre, kutatásokra és tudományos gondolkodásra van szükség.
Azonban ahogy egyre több adattal rendelkezünk az évtizedek során, ahogy egyre jobb és pontosabb technológiai eszközökkel tudjuk vizsgálni Földünk éghajlatát, úgy látjuk, hogy klímamodellezéseink egyre pontosabbak, hogy van összefüggés a szélsőséges időjárási események és az éghajlatváltozás között, hogy a klímaváltozás igenis képes fokozni a tűzesetek intenzitását Ausztráliától az Egyesült Államokig, vagy épp a hazai villámárvizeket és aszályos időszakokat. Aki – nem eltagadva továbbra sem a bizonytalanságokat – nem veszi figyelembe ezeket az eredményeket, és különösen a tendenciát, azt valószínűleg nem a tudományos megismerés érdeke hajtja.
Volt idő, amikor a politika sem volt lemaradásban. A New York Times hatalmas cikkben követte végig azt az időszakot, amikor az „ózonlyuk” problémájára rákapcsolódva komoly felhajtóerő volt a környezet- és klímavédelmi törekvések mögött az 1980-as években, ami aztán pillanatok alatt elhalt az 1990-es évekre. Azóta sajnos a politika újra lemaradásban van, és a Párizsi Megállapodás körüli viták, valamint számos kudarcos és eredménytelen klímakonferencia (COP) mutatja, hogy a csupán országokra és nemzeti szintre koncentráló, annak képviseleti jogot adó klímapolitika zsákutca. A regionális és a városi szint sokkal erősebb bevonása, és a klímacsúcson képviseleti joggal való felruházása jelentheti az egyik megoldást, amelyek mellett egyébként Áder János köztársasági elnök is érvelni szokott.
Akik igazán hátrányban voltak – önhibájukon túlmenően is – az elmúlt évtizedekben, azok a gazdaságot működtető, a döntéshozókat megválasztó állampolgárok, vagyis a társadalom. A közérdekű kérdések valós társadalmasítása, az arról való közös gondolkodás és párbeszéd, kiegészülve a demokratikus berendezkedésből fakadó felelősségvállalással és cselekvésre való hajlandósággal még mindig fájóan alacsony szinten van hazánkban. Ennek a megváltoztatása, a tudatosságnövelés és a bevonás azonban időt és energiát követel minden résztvevőtől.
Idő, energia, figyelem – mind olyan területek, amelyek borzasztó hiánycikket képeznek a 21. század Magyarországán és világszerte. Minden olyan polgárt meg kell becsülni, aki hajlandó ezekből áldozni, hogy egy olyan nem éppen kellemes témával foglalkozzon, mint korunk éghajlatváltozása és az ebben játszott szerepünk. A gyűlésen résztvevő 39 budapesti polgár ezt a feladatot vállalta, és miután a gyűlés szakértői nem csekély mennyiségű információt zúdítottak rájuk, azt is vállalták, hogy ezeket megemésztve, laikusként klímapolitikai ajánlásokat fogalmazzanak meg a Fővárosnak.
Miért érdemes komolyan venni egy olyan ajánlást, amit nem szakértők fogalmaztak meg? Mert mélyreható változást nem lehet anélkül elérni, hogy a társadalom ne értette volna meg a probléma súlyát, összetettségét, és a cselekvés jelentőségét, annak szükségességét. Egyszerűen megfogalmazva: az emberek jelenlegi vágyaival, elképzeléseivel és akaratával szemben nem lehet sikeres klímapolitikát folytatni. Viszont ha ők is részesei a megoldásnak, és nem csupán arról kapnak információkat, hogy miért ők a probléma okozói, az egy olyan pozitív elköteleződést eredményezhet, ami alapja lehet a tartós és mélyreható változásnak.
Döntéseinket sokszor irracionális alapon, sokrétű érdekek és értékek hálójában hozzuk meg. Minden stratégiai dokumentum annyit ér csupán, amennyit megvalósítanak belőle, ahogy a legjobb tudományos megállapítás sem ér sajnos semmit klímapolitikai szempontból, ha nem kapcsolódik hozzá ahhoz illeszkedő cselekvés.
A közösségi gyűlés résztvevői által megfogalmazott javaslatok egy olyan értékes kísérlet eredményét tükrözik, ami megmutatja azt, hogy mire képesek ma Budapesten elkötelezett emberek, ha releváns tudást, és a cselekvés ígéretét kapják a döntéshozóktól. A végeredmény összességében pozitív.
A főpolgármester és a Fővárosi Önkormányzat ígérete szerint a javaslatcsomagot figyelembe fogják venni Budapest klímastratégiájának megalkotásakor, valamint a mindennapi döntéshozatal során. A teljes jelentés itt érhető el, mi most csak a 8 elfogadott javaslattal, annak a gyűlés résztvevői közötti támogatottságával, valamint az éghajlatváltozásra gyakorolt hatásaival foglalkozunk röviden. A 8 pont és azok támogatottsága:
- Pénzügyi alap épületenergetikai korszerűsítésre (97%-os támogatottság)
- Zöldfelületek növelése (94%-os támogatottság)
- Agglomerációs közlekedés klímabarát fejlesztése (91%-os támogatottság)
- Média- és edukációs kampány (90%-os támogatottság)
- Jövő utcái mintaprojektek létrehozása (90%-os támogatottság)
- Belvárosi autóforgalom korlátozása és forgalomcsillapítás ösztönzése (88%-os támogatottság)
- Csapadékvíz-hasznosítás és -visszatartás ösztönzése (85%-os támogatottság)
- Klímakárosító projektek leállítása, projektek engedélyezésében a klímavédelem szempontjainak érvényesítése (75%-os támogatottság)
Ami mindenképp pozitív
Öröm látni, hogy a fővárosi kibocsátások zöméért felelős épületenergetika és energiahatékonyság, az épületekhez kapcsolódó megújuló energiatermelés elsöprő támogatottsággal bír. Mindez összhangban van azokkal a zöld gazdasági megújulást szorgalmazó szakmai hangokkal, amelyek a COVID-pandémia okozta gazdasági sokkból egyértelműen a zöld gazdasági megoldásokkal való kilábalást ajánlják.
Fontos és jelentős annak a felismerése, hogy a városi zöldfelületek növelése nem csupán kellemes látványt és rekreációs lehetőséget nyújthat, hanem alapvető eszközünk lehet a városi alkalmazkodásban, miközben üvegházgáz mérséklési potenciállal is bír.
A Főváros közlekedési problémái, az abból fakadó országosan is emelkedő kibocsátások, az akut és halálos légszennyezettség problémája szintén nem a nagykörúton kezdődik, hanem az agglomerációban.
Tudatosságnövelés és felmutatható sikeres mintaprojektek nélkül nem lehet további támogatást szerezni a nagyobb lépésekhez, így az is mindenképp pozitív, hogy az állampolgárok felismerték annak a jelentőségét, hogy az önkormányzatoknak áldozniuk kell erre is.
Kérdőjelek és összefüggések
Érdekes megfigyelni, hogy míg a zöldfelületek növelése nagy támogatottságot élvez, addig a csapadékvíz-hasznosítás és -visszatartás már kisebb elfogadást kapott a résztvevőktől, holott a városi kék-zöld infrastruktúra fejlesztésén keresztül a kettő szorosan összefügg és támogatja egymást. Valószínűleg az összefüggések és a jó gyakorlatok ismeretének a hiánya okozhatja ezt az eltérést, ami viszont kiküszöbölhető. Ennek megfelelően még idén több részes cikksorozattal jelentkezünk a Másfélfokon, ami ezzel a témával fog foglalkozni.
A belvárosi autóforgalom korlátozása és általában a forgalomcsillapítás ösztönzése bár magas támogatottságot élvez, a 90%-os sáv alá csúszott. Holott ez a probléma tényleg a fővárosban gyökerezik és nem az agglomerációban. Valószínűleg továbbra is erős értékrendbeli tapadás van az autózás és a kényelem fogalmai között, holott a forgalomcsillapítás minden városlakó életminőségét javítaná (sokaknak az életet is jelentené, ha a halálos balesetekre gondolunk). Az autózásnak biztosított területek közösségi kezelésbe történő visszavétele pedig gazdaságilag is sokkal jobban megérné az önkormányzatoknak, a lakóknak és a vállalkozóknak is. Ezen a területen jóval nagyobb tudatosságnövelésre volna szükség, azonban ez már tágabb értékrendbeli kérdéseket is feszeget, mint az autóbirtoklás és azzal való közlekedés felértékelése, és annak negatív – mindenkire érvényes – hatásainak a leértékelése.
A tervezett médiakampány hangsúlyos eleme az egyéni motiválás, ami továbbra is erősen felülreprezentált Magyarországon, annak minden előnyével és hátrányával. Amennyire szükséges és fontos egyéni fogyasztói döntéseink felülvizsgálata, és az ezzel kapcsolatos felelősségre való rámutatás, nagyon vékony a határmezsgye a motiválás és a nyomasztás között, aminek a megítélése természetesen egyénfüggő, de ennek megfelelően magas kockázatot jelent. Szintén hiányzik a 8 pontból a hulladékgazdálkodás és az élelmiszer témaköre, amit feltételezhetően a résztvevők a kampányon keresztüli tudatosságnöveléshez soroltak, holott ezeken a területeken is besegíthetne intézményes eszközökkel az adott önkormányzat.
A kampány egy része a gyerekekre és a „jövő generációra” koncentrálna, ami szintén fontos, szükséges és elengedhetetlen, azonban szem elől veszti az éghajlatváltozás „itt és most zajlik” tényezőjét, és azt, hogy ezek a gyerekek még nem döntenek érdemben fogyasztási szokásokról vagy politikai kérdésekről, és messze még az idő, mire felelős felnőttként vezetői pozícióba kerülnének vagy pénztárcájukkal szavaznának a mindennapok során.
Ez átvezet minket az utolsó, leginkább problémás részhez, ami azt mutatja, hogy a klímaváltozás veszélyeinek felismerése mellett továbbra is érvényesül annak térben és időben történő kihelyezése. A legkisebb támogatottságot a klímakárosító projektek leállítása, projektek engedélyezésében a klímavédelem szempontjainak érvényesítése kapta. Ez a hozzáállás azt mutatja, hogy a polgárok egy része továbbra is felmenő rendszerben akar foglalkozni a probléma egyes aspektusaival. Azaz bár érzékelik a fenyegetést, és nagyon is hajlandóak több ponton változtatásokat bevezetni, a mostani üzletmenet, gazdasági és társadalmi modell ezzel párhuzamos és azonnali felülvizsgálata nem jelenik meg kiemelt beavatkozási pontként.
Ha elkezdtük volna a szükséges környezet- és klímavédelmi cselekvést három évtizeddel ezelőtt, akár még igazuk is lehetne. Azonban ennek a hiánya miatt, ahogy erre az IPCC ún. 1,5 fokos Külön Jelentése is rámutatott, olyan kényszerpályát alakított ki magának az emberiség, hogy amennyiben a biztonságos(abb) másfél Celsius-fokos küszöbérték alatt kívánja tartani a globális felmelegedést a század végéig, akkor minden területen párhuzamos cselekvésre van szükség, mert a felmenő rendszerben történő változtatás ehhez már sajnos várhatóan kevés lesz.
Elindultunk egy úton, amin érdemes tovább menni
Az ezernyi problémával és konfliktussal terhelt, sok esetben atomizálódott magyar társadalom szemüvegén át vizsgálva példa- és modellértékű a résztvevők és a szervezők részéről, hogy sikeresen lebonyolították Budapest első közösségi gyűlését, és létrehoztak egy önálló jelentést és javaslatcsomagot. Mindezt egy COVID-világjárvány közepette, valamint a modern információs társadalom „alternatív tényei” és „posztigazságai” által súlyosbítva.
Hogy hibátlan volna a javaslatcsomag? Nem. Hogy egy csupán szakértőkből álló gárda szakmai és klímapolitikai szempontból hatásosabb javaslatokat tudna megfogalmazni? Biztosan, azonban ezek a „tökéletes tanulmányok” már sokszor megszülettek az évek során, és mégis ott tartunk ma, ahol.
Nem „tökéletes” klímavédelmi tanulmányokra van szükség, hanem ténylegesen megvalósult lépésekre. A tudomány ehhez alapot szolgáltathat, azonban annak végrehajtása – abban a bizonyos sokdimenziós, sokszor irracionális mátrixban – a döntéshozók és az állampolgárok feladata.
Ehhez olyan radikális együttműködésre van szükség eltérő világnézetű emberek, gazdasági szektorok és tudományágak között, ami nem könnyű feladat.
Reginald Rose drámájában tizenkét dühös emberből egy vállalta azt, kihívva a többiek haragját és ellenszenvét, hogy hangot adjon kételyeinek, és a gondolat szabadságával álljon ki az ártatlanság vélelme mellett. Bár az összegyűlt harminckilenc budapesti polgár nem életről és halálról hozott döntést, munkájukkal lehetőséget adnak mindannyiunknak arra, hogy – akár az esküdtszék – elkezdjük végre azt a radikális együttműködésen alapuló közös gondolkodást, ami segíthet megoldani az emberi eredetű éghajlatváltozás problémáját. Első körben Budapesten és Magyarországon.
A bíróság még nem hozott döntést, hanem ránk vár az ítélettel, és ez nem alábecsülendő.
Az írás a DemNet – Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány felkérésére íródott és annak blogján jelent meg először. Minden tiszteletünk a résztvevő polgároké, akik meghallgatták a szakmai előadásokat és elkészítették a fenti javaslatokat. Nagy köszönettel tartozunk továbbá a szervezőknek az első budapesti közösségi gyűlés megszervezéséért, és azért, hogy azon a Másfél fok is képviseltethette magát. A cikkben közölt képek és a borítókép Fülöp Ildikó és a Demnet tulajdonát képezik.
