Sokan hajlamosak félreérteni a globális felmelegedést 2 fok alatt tartani ígérő Párizsi Megállapodást és a részben annak nyomán egyre több ország által kitűzött, az EU által 2050-re elérni ígért klímasemlegességet: úgy tűnhet, hogy klímaváltozásból fakadó kockázatok is távlatiak, a „mi” életünkben nem fordul igazán rosszra a helyzet.
Lassan búcsút int a világ a széniparnak, kevesebb pénzt fog kapni az olaj- és gázipar, 2030-ig 30%-kal csökkenti a metánkibocsátásokat több mint 100 ország.
Bár a nyáron, az Európai Bizottság által bemutatott Fit for 55 uniós klímapolitikai csomag nemhogy döntéshozatali, de igazán még tárgyalási fázisban sincs, már több kritika és politikai támadás érte. Ha a csomag egyes részeit a magyar vagy más kormányok gyengítik, attól még az összcél nem változik, és ebben az esetben más pontjait kell erősíteni a csomagnak.
Egy év kényszerkihagyás után október 31-én rajtol el az ENSZ 26. klímacsúcsa (COP26) Glasgow-ban. A klímatárgyalások fő tétje, hogy az országok növelik-e az éghajlatvédelmi vállalásaikat.
Október elején Genova megyében, Olaszországban 12 óra alatt lehullott az éves átlagos csapadékmennyiség fele. Ez csupán egy esemény a sok közül, ami megerősíti az új IPCC egyik hangsúlyos állítását: A hidrológiai ciklus felgyorsulásának következtében a szélsőségek irányába eltolódó csapadéktöbblet és a csapadékhiány is egyre jelentősebb kockázatot jelent.
A városi zöldfelületekre gyakran dekorációként tekintünk, pedig azok jóval többek annál: gazdasági tényezők.
Dél-Európa egyes területein akár 14-szer rosszabb lehet az aszályhelyzet, mint az eddigi legrosszabb történelmi aszályos időszak. A Földközi- és a Fekete-tengerben a jelenleg 100 évente átlagosan egyszer előforduló szélsőségesen magas vízállás 2050-re 5–20 évente, 2100-ra pedig akár évente többször is előfordulhat a pesszimista forgatókönyv szerint.
Az év minden napján azon dolgozunk, hogy a legjobb elérhető tudományos információkat közöljük közérthetően veletek, rávilágítva az általunk okozott környezeti-éghajlati problémáinkra, és arra, hogy a megoldás is a mi kezünkben van. A platformunknak is van környezeti terhelése és lábnyoma, amit a hagyományoknak megfelelően idén is igyekszünk enyhíteni.
Az energiamérleg legalább 1970 óta nincs egyensúlyban, az éghajlati rendszer több energiát nyel el, mint amennyit visszaver. A többlet nagy részét az óceánok vették fel, ami már most drámai hatással van a tengeri ökoszisztémákra. Minél előbb érjük el a nettó nulla kibocsátásokat, annál előbb fog csökkenni a légköri üvegházgáz koncentráció, és vele együtt a felmelegedés is.
A már létező hazai naperőmű-kapacitás nagyobb, mint a paksi atomerőműé. A potenciálisan nagy, ám ingadozó termelés kezelése az egyik legkomolyabb kihívás az áramszektor előtt, hiszen a rendszerben a „betett és a kivett” áramnak egyensúlyban kell lennie. A lakossági fogyasztók bevonása a rendszeregyensúly fenntartásába is elengedhetetlennek tűnik.
Az IPCC új, a régiónkra vonatkozó számításai szerint Nyugat- és Közép-Európában is azzal kell számolni, hogy az ember okozta felmelegedés hatására nő a villámárvizek száma, miközben az aszálykárok és az erdőtüzek is egyre többször okoznak majd pusztítást.
Tizedannyi szélerőművi kapacitás épült Magyarországon, mint Ausztriában, holott az ország egyes területeinek lehetőségei a szélnagyhatalomnak gondolt osztrák vagy német adottságokkal egyenértékűek. A jelenleg is érvényben lévő korlátozások inkább szubjektív értékítéletet, mint szakmai megfontolást mutatnak.
