Az elmúlt közel egy év alatt az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) három körben publikálta három munkacsoportjának jelentéseit, melyek összefoglalják a klímaváltozással kapcsolatos legfrissebb tudományos eredményeket. Az IPCC utoljára 2013-2014-ben készített hasonló átfogó jelentést az éghajlat állapotáról, a klímaváltozás hatásairól és a cselekvési lehetőségekről. Azóta pedig az egyre gyűlő adatok, javuló modellek és kifinomultabb módszerek mindinkább megerősítették és gazdagították tudásunk, amit most ismét rendszereztek a szakértők.
Az IPCC ismét aláhúzta a tudományos tényt, hogy az emberi tevékenyégekből fakadó üvegházgáz-kibocsátások miatt melegszik a Föld és lesz egyre szélsőségesebb az időjárás. Bár minden riasztó tendencia ellenére fizikailag továbbra is lehetséges a földi éghajlat és a felmelegedés 1,5 °C körüli stabilizálása, a cselekvéshez szükséges időablak rohamosan zárul – António Guterres ENSZ-főtitkár szerint a jelentés ezért „vörös riasztás az emberiségnek”.
Mégis mennyire rossz a helyzet és mire számíthatunk? Mit tehetünk, hogy elkerüljük a katasztrófát? Az átfogó jelentés egyes részei külön foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel:
- Milyen folyamatok jellemzik és hajtják a klímaváltozást? Mi várható, ha így haladunk tovább, és ha tényleg észbe kapunk? Milyen jövőképek lehetségesek? Mi történik Európával és benne Magyarországgal? Ezekkel foglalkozik az I. Munkacsoport jelentése.
- A klímaváltozás hatásai már most érezhetők az élet minden terén és a saját bőrünkön. Mi lesz az élelemtermeléssel, városainkkal, az élővilággal és saját egészségünkkel? Európa meddig és hogyan képes alkalmazkodni? Ezekre ad válaszokat a II. Munkacsoport jelentése.
- A gazdaság minden ágában van teendő a klímaváltozás mérséklésére. Mik ezek a beavatkozási lehetőségek? Mi a szerepe a rendszerszintű változtatásoknak és az egyéni cselekvésnek? Milyen járulékos hasznokat hozna, ha időben mérsékelnénk a klímaváltozást? Ezekre világít rá a III. Munkacsoport jelentése.
Az alább rendszerezett cikksorozatban részletesen körbejártuk a fenti kérdéseket az IPCC jelentések alapján.
Egyre rosszabbodik a helyzet, de még van esélyünk az élhető földi éghajlatra, ha most cselekszünk érdemben
Az I. Munkacsoport jelentése szerint a globális felszíni átlaghőmérséklet mára 1,1 °C-ot emelkedett az iparosodás előtti időkhöz képest. Nagyjából 125 ezer éve nem volt ilyen magas az átlaghőmérséklet és legalább az elmúlt 2000 évben nem volt ilyen ütemű melegedés a Földön.
Rossz hír, hogy még a legoptimistább forgatókönyvvel számolva is, már a következő évtizedben (még ha csak ideiglenesen is) meghaladhatjuk a kritikus 1,5 °C-os globális felmelegedést. Ez a szélsőségek további fokozódásával járna, és egyre veszélyesebb közelségbe hozná a visszafordíthatatlan következményekkel járó éghajlati fordulópontokat.
Ugyanakkor jó hír, hogy fizikailag lehetséges, hogy csak kis mértékben, átmenetileg lépjük át ezt a küszöböt, és a klímasemlegesség (nettó nulla globális kibocsátás) elérésével stabilizáljuk az éghajlatot. Ehhez rendszerszintű, gyökeres változtatásokra van szükség – mindenekelőtt a fosszilis tüzelőanyagok használatáról kell leszoknunk, azonnal.
Minden egyes tized foknyi melegedéssel egyre kiszámíthatatlanabbá és veszélyesebbé tesszük az éghajlati rendszert, ezért minden egyes tonna üvegházgáz számít.
Biztató jel, hogy a tudósok figyelmeztetése nem teljesen falra hányt borsó, hiszen a 2018-as ún. Másfél Fokos Külön Jelentés hatására mára több mint 130 ország vállalta vagy tervezi az elköteleződést a klímasemlegesség iránt. Ennek megvalósításához azonban konkrét és valós dekarbonizációs tervek kellenek, trükközés nélkül.
Sokszor úgy tűnhet, hogy a klímaváltozásból fakadó kockázatok távlatiak, és a „mi” életünkben nem fordul igazán rosszra a helyzet. Az IPCC ezzel szemben rámutat, hogy ha nem mérsékeljük a kibocsátásokat és nem készülünk fel az elkerülhetetlen változásokra, akkor már a következő két évtizedben kézzelfoghatóan rosszabbodni fog a helyzet. 2030-ra 40-60%-os valószínűséggel fordulhat elő, hogy egyes évek átlépik a 1,5 °C-os hőmérséklet-emelkedést az iparosodás előtti időkhöz képest, ami súlyos kockázatokkal járna mind az emberiségre, mind a földi élővilágra nézve, ahogy a következő cikkek ezt bemutatják.
A legnagyobb mértékű melegedés éppen a magasabb földrajzi szélességeken, különösen az Északi-sarkvidéken, télen várható, ahol a jégmezők olvadásával további visszacsatolási folyamatok indulhatnak el. Az érvelés viszont fordítva is igaz: ha hatékony intézkedésekkel már most kellő mértékben mérsékelnénk az éghajlatváltozást, akkor a hőmérséklet-emelkedés esetén valószínűleg már a közeli jövőben éreznénk ezen erőfeszítések hatását.
A melegedő tendencia mellett a vízkörforgás is felgyorsul, aminek következtében egyre szélsőségesebbé válik a csapadékeloszlás szerte a világban. Így az éghajlatváltozás ráerősít bizonyos meglévő természeti veszélyekre, például az esőzések hevesebbek lesznek, az áradások intenzívebbek, az aszályos időszakok pedig hosszabbak és gyakoribbak.
Ha ilyen ütemben folytatjuk a földi éghajlat megváltoztatását, akkor a forróság és szárazság miatt a világ ötöde élhetetlenné válhat a következő 50 évben.
Hazánkban az éghajlatváltozás hatására az éves átlagos csapadékösszegben nem várható jelentős változás, azonban megváltozik annak éven belüli eloszlása, ami a Kárpát-medencében jellemző természeti veszélyeket, mint az aszály, belvíz, árvíz és villámárvíz helyzetek, tovább fokozza. Ezért fontos, hogy olyan integrált rendszereket építsünk ki, melyek a víztöbblettel járó időszakokban a víz megtartását segítik elő (pl. természetalapú megoldásokkal), így az a vízhiányos időszakokban hasznosíthatóvá válik.
Magyarországon a 2021-es volt az ötödik legmelegebb nyár, négy hőhullámos időszakkal. A nyár első két hónapjának az átlaga megközelítette a 23 °C-ot, amihez hasonló nem fordult elő az elmúlt 121 évben. Ez a szélsőség azonban csak bepillantás a jövőbe: a régiónkra vonatkozó számítások szerint Nyugat- és Közép-Európában is azzal kell számolni, hogy az ember okozta felmelegedés hatására nő a villámárvizek száma, miközben az aszálykárok és az erdőtüzek is egyre többször okoznak majd pusztítást.
Valószínűleg Európa lesz az egyik olyan régió, ahol az árvízkockázat a legnagyobb mértékben megnövekedhet, bár néhány kelet-európai országban csökkenés feltételezhető, amely összefüggésben állhat azzal, hogy kevesebb lesz a hóolvadás okozta áradás. Emellett a már most tapasztalható tendenciák tovább folytatódnak: általános melegedés, eltűnő téli hideg, kiszáradó Dél és csapadékosabb Észak.
Dél-Európa egyes területein akár 14-szer rosszabb lehet az aszályhelyzet, mint az eddigi legrosszabb történelmi aszályos időszak. A melegedés és szárazodás következtében Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa térségében 2080-ra a jelenleg 100 évente előforduló tűzesemények átlagosan 5–50 évente fordulhatnak majd elő. Ezzel párhuzamosan a természetes hótakaró és gleccserek teljes mértékben eltűnhetnek a francia Alpokban és a Pireneusokban. A szárazföldi hó- és jégsapkák olvadása miatti tengerszint-emelkedés és ehhez kötődő partpusztulás is új kihívások elé állítja Európát.
A klímaváltozás mérséklése mellett alkalmazkodni kell a már elkerülhetetlen változásokhoz
A II. Munkacsoport jelentése szerint a globális klímaváltozás fokozódásával a jelenleg művelésre alkalmas területek körülbelül egyharmada az évszázad végére arra alkalmatlanná válhat, és a világ kalóriafogyasztásának közel háromnegyedét adó négy termény – a kukorica, rizs, búza és szója – globális hozama akár 10-30%-kal csökkenhet a század végére, miközben a népesség növekszik.
Magyarországon a legnagyobb vesztes a kukorica, amelynek hozama akár 60-80%-kal csökkenhet a század végére.
Az egyre erősödő hőség, aszály, vízhiány és ezek együttes hatása sok helyütt ellehetetlenítik a termelést, ami felhajthatja az élelmiszerárakat és élelmezési válsághoz vezethet. Emellett már ma a világ lakosságának fele évente legalább egy hónapban szembesül a vízellátás bizonytalanságával. Minél tovább halogatjuk a kibocsátások csökkentését, annál nagyobb ára lesz az alkalmazkodásnak, és annál több lesz az elkerülhetetlen veszteség. Vannak hatékony alkalmazkodási megoldások (pl. agroökológiai gyakorlatok alkalmazása), de nagyobb intézményi és pénzügyi támogatásra van szükség ezek elterjesztésére.
Nemcsak a nagyrészt mezőgazdaságban dolgozó vidék, de az egyre nagyobb és népesebb városok is egyre inkább szenvednek a klímaváltozástól. Ma már a Föld lakosságának több mint fele, Magyarországénak pedig kb. 72%-a városlakó, és a növekvő tendencia várhatóan folytatódni fog. A pesszimista (a jelenlegi kibocsátási trendek mellett reális) éghajlati forgatókönyv szerint 2100-ra az emberiség háromnegyede lehet időszakosan kitéve olyan életveszélyes éghajlati viszonyoknak, amelyek a szélsőséges hőség és páratartalom együttes hatásaiból erednek.
A kockázatok növeléséhez nagyban hozzájárul a rossz városi szerkezet, valamint tér- és anyaghasználat: a betondzsungel gyorsan hőkatlanná válik, és a lebetonozott felületeken gyorsabban leszalad a nagymennyiségű csapadék egy heves zápor során, ami villámárvízhez vezethet. A növekvő árvízveszélyek mellett párhuzamosan vízhiány is felléphet a városokban: becslések szerint a világ nagyvárosainak csaknem egyharmada kimerítheti jelenlegi vízkészletét 2050-re.
Ennek elkerüléséhez radikális szemléletváltásra van szükség a várostervezésben, a víz értékét felismerve a csapadékvíz-elvezetés helyett csapadékvíz-gazdálkodást kellene használni alapelvként. Ehhez nyújt eszközöket a kék-zöld infrastruktúra tervezés. A jól megtervezett alkalmazkodás nemcsak az éghajlatváltozást mérsékli, és csökkenti a kockázatokat, de több fenntartható fejlődési célhoz is hozzájárul, miközben növeli lakóinak jóllétét.
A klímaváltozás nemcsak vízhiányt okoz sok helyütt, de a vízminőséget is negatívan befolyásolja. Az extrém hőséggel és szélsőséges csapadékkal összefüggésben 2000 és 2010 között a világ népességének körülbelül 10%-a szembesült kedvezőtlen vízminőség okozta problémákkal. A gyerekek a leginkább veszélyeztetettek, a tiszta víz és alapvető köztisztaság hiányával összefüggő, például hasmenéses megbetegedések miatt.
A szélsőséges időjárási események és következményeik (mint árvizek, erdőtüzek) mellett, a vizek általános melegedése, a permafroszt és a gleccserek olvadása, valamint a fokozódó talajerózió is hozzájárulnak a vízminőség romlásához. Az egyre melegebb vizekben például gyakrabban fordulhat elő algavirágzás, ami egyrészt befolyásolja a vizeink ízét, szagát, másrészt méreganyagok és kórokozók feldúsulását eredményezheti, ami káros lehet az egészségünkre. Ez a probléma hazánkban sem ismeretlen: 2019-ben például a cianobaktérium és fecskemoszat tömegprodukciója okozott káros algavirágzást a Balatonban.
Az egyre intenzívebb és gyakoribb hőség, áradások, a bizonytalan élelmiszer- és vízellátásból eredő problémák, valamint a klímaváltozás következtében egyre inkább elterjedő betegségek miatt az egészségünkre is több veszély leselkedik. Az elmúlt két évtizedben már több mint félmillió haláleset következett be a szélsőséges időjárási események miatt, de a jelenlegi trendek alapján 2050-ig évente negyedmillióan veszthetik el az életüket ezen okokból kifolyólag.
Új fertőző betegségek is felüthetik a fejüket, és a már jelen lévők (pl. Lyme-kór) intenzívebben és nagyobb területen terjedhetnek el, emellett hosszabb és megterhelőbb allergiás időszakokra kell készülnünk.
Európában például a parlagfűvel szembeni érzékenység várhatóan több mint kétszeresére nő, 33 helyett 77 millió ember lesz kitéve az allergiás tüneteknek.
A direkt fizikai kockázatokon túlmenően a mentális egészségre is káros hatással van a klímaváltozás, ami a poszttraumás stressztől a szorongáson és a bűntudaton át egészen az öngyilkosságig vezethet. A jelenlegi egészségügyi ellátórendszer – ami maga is erősen kitett a klímaváltozás negatív hatásainak – nincs felkészülve ezekre a kockázatokra. Az Egészségügyi Világszervezet ezért átfogó keretrendszert dolgozott ki, ami segítheti a sikeres alkalmazkodást, párhuzamosan csökkentve a kitettséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket – ehhez azonban mihamarabb erőforrásokat kell mozgósítani.
Ezeket a problémákat már most a saját bőrünkön érezhetjük: Európa-szerte egyre többször sújtja a lakosságot hőség, vízhiány, erdőtűz, alacsony terméshozam és (villám)áradások.
A 1,5 °C-os globális melegedés okozta extrém hőség évi 30 000 halálos áldozatot követelhet Európában és ez a szám 3 °C-os globális melegedés esetén megháromszorozódhat.
A hőstressznek különösen kitettek az idősek, így az elöregedő európai társadalomban emelkedni fog a hőséghez kapcsolódó elhalálozás kockázata. 3 °C-os globális felmelegedésnél a hőmérsékleti szempontból komfortos órák száma jelentősen csökkenni fog nyáron, Dél-Európában ez akár a 74%-ot is elérheti. A hőség ráadásul csökkenti a munka produktivitását, főleg az építkezéseken, a mezőgazdaságban és a gyárakban.
Az alkalmazkodásra több lehetőségünk is van, de a melegedés fokozódásával az opciók is korlátozottabbak lesznek. Habár az adaptáció egész Európában folyamatban van, azt jóval nagyobb sebességgel, skálán és mélységben kellene megvalósítani, mint az jelenleg történik.
Nemcsak a társadalomra, de az egész élővilágra egyre súlyosabb nyomást gyakorol a klímaváltozás. Már most megváltozott számos élőlény életciklusa, egyes fajok a pólusok felé kezdtek tolódni, vagy magasabb területekre húzódnak a túlélés reményében. Globálisan a fapusztulások 20%-áért már most az éghajlatváltozás felel és 4°C-os globális felmelegedés esetén a szárazföldi felszín több mint harmadán eltolódhatnak az életközösségek.
Sok faj képtelen lépést tartani a mostani gyors ütemű változásokkal, alkalmazkodási lehetőségeik végesek, ami az ökoszisztémák széthullásával is fenyeget. Bár hivatalosan eddig három faj kihalását írják a klímaváltozás számlájára, 2070-re az összes növény- és állatfaj harmada végleg eltűnhet a Föld színéről, ha nem mérsékeljük a kibocsátásokat.
Európában leginkább a rovarok és növények vesztenek az éghajlati szempontból élhető területekből, ugyanakkor a kártevők és betegségek terjedése is jelentős kockázat. A biológiai sokféleség és az ember számára nélkülözhetetlen természet nyújtotta szolgáltatások (élelmiszer, tiszta víz és levegő, termékeny talaj és óceán, szénelnyelés és klímaszabályozás) fenntartásához a Föld felszínének körülbelül 30–50%-át hatékony védelem alá kellene vonni. A természetalapú megoldások erre számos jó gyakorlattal szolgálnak, a megvalósítást azonban most meg kell kezdeni.
A hegyvidéki területek különösen érzékenyek a felmelegedésre és szárazodásra. Már 1,5 °C-os globális felmelegedés esetén is az alacsonyabban fekvő és kisebb gleccserek el fogják veszteni tömegük nagy részét. Számos faj pedig magasabb szintekre igyekszik költözik, de az endemikus („bennszülött”) fajok akár 84%-át így is a kihalás veszélye fenyegetheti.
A hegyvidékek nemcsak esztétikai élményt és turisztikai lehetőségeket biztosítanak, de víz-, élelem- és energiaforrásként is szolgálnak. Ezért a táj megváltozása nemcsak azt jelenti, hogy nem tudunk majd síelni: napjainkban kb. 2 milliárd ember vízellátása függ részben vagy teljesen a hegyekből eredő vizektől. A vízellátottság kiszámíthatatlanná válása vagy elapadása nemcsak az emberek vízfogyasztását és a mezőgazdaságot, legeltető állattartást érinti rosszul, de a vízerőművek villamosenergia-termelését is több helyen veszélyezteti, amelyek összeségében jelenleg a világ összes megújuló energiájának közel 60%-át szolgáltatják.
Gazdaságilag is megéri a klímaváltozás ellen tenni, de ehhez jó helyre kell irányítani a forrásokat
Az éghajlatváltozás mérsékléséről szóló diskurzusban gyakran hangzik el ellenérvként, hogy az alacsony karbon-kibocsátású gazdaságra való átállás túl sokba kerülne és a GDP jelentős visszaesését okozná. A mérséklési lehetőségekkel foglalkozó III. Munkacsoport jelentése azonban cáfolja ezt: a több tucat erre vonatkozó tanulmány összegzéséből kiderül, hogy az éghajlatváltozás mérséklése nem okozná a globális GDP csökkenését, hanem csak nagyon kis mértékben lassítaná annak növekedését, a századra vetítve éves szinten csupán 0,03-0,04%-kal.
Sőt, ha az elszaladó klímaváltozás okozta gazdasági károkat és veszteségeket is figyelembe vesszük, akkor a mérséklés globális költségét meghaladnák az abból származó gazdasági előnyök.
A tonnánként 100 USD-ba vagy annál kevesebbe kerülő mérséklési intézkedések a 2019-es szint legalább felére tudnák csökkenteni a globális üvegházgáz-kibocsátást 2030-ra (a felmelegedés 1,5°C-os korlátozásához nagyjából ekkora mértékű csökkentésre lenne szükség 2030-ig). További jó hír, hogy a tonnánként 20 USD-nál alacsonyabb költségű intézkedések teszik ki e potenciál több mint felét, és minden szektorban vannak ilyenek.
A tonnánként 20 USD-nál olcsóbb intézkedések közül a legjelentősebb potenciállal a nap- és szélenergia felskálázása, az energiahatékonyság javítása, a természetes ökoszisztémák felszámolásának megállítása, valamint a metán-kibocsátás csökkentése (elsősorban a szénbányászat, olaj- és gázipar és hulladékkezelés terén) bír.
Az IPCC arra is rámutatott, hogy az óriási kibocsátás-mérséklési potenciállal rendelkező nap- és szélenergia mára nagyrészt olcsóbb vagy ugyanannyiba kerül, mint a szennyező fosszilis tüzelők, de az épületek és a közlekedés terén is számos olyan intézkedés van, ami kedvez a pénztárcánknak és az egészségünknek is. A világnak lenne pénze a gazdaság klímabaráttá alakítására, de a fosszilis iparágba ömlő tőkét tiszta technológiákra kellene fordítani.
A globális üvegházgáz-kibocsátások közel egynegyede élelmünk termeléséhez és a természetes ökoszisztémák használatához – sok esetben helytelen kezeléséhez, pusztításához – kötődik. Ha azonban okosabban és jobban bánnánk az erdőségekkel, a talajjal és a többi ökoszisztémával, akkor azok óriási segítséget tudnának nyújtani a klímaváltozás mérséklésében.
A mező- és erdőgazdálkodási gyakorlatok javításával, valamint az ökoszisztémák megőrzésével és helyreállításával 2050-ig évente 8-14 milliárd tonna szén-dioxidot lehetne eltávolítani a légkörből gazdaságosan (vagyis tonnánként 100 USD-nál alacsonyabb költségek mellett) – ez több, mint ha globálisan azonnal kivonnánk az összes belső égésű motorral szerelt autót a forgalomból. Sőt, az intézkedések közel fele ennél is olcsóbb, tonnánként 20 USD-nál is kevesebbe kerülne, és többségük azonnal felskálázható volna.
Összehasonlításképp, a különböző, még nagyrészt gyerekcipőben járó high-tech szén-kivonó megoldások (pl. szén-dioxid közvetlen megkötése a légkörből gépek segítségével) ennél sokszorosan drágábbak lennének az átlagosan 100-300 USD/tonna feletti költségükkel.
A mérséklés második legfontosabb lába, hogy mit termesztünk ezeken a földeken: kiterjedtebb, de nem kizárólagos növényi alapú táplálkozással és fenntarthatóbb termelési gyakorlatokkal tovább csökkenthetőek a kibocsátások. Az energianövényekkel ezzel ellentétben óvatosan kell bánni, mert rossz alkalmazással árthatnak is. A pénz már most is rendelkezésre áll a mezőgazdasági és erdészeti támogatási rendszerben, csak okosabban kellene elkölteni őket.
A közlekedési ágazat adja az emberi tevékenységből a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok egyhetedét globálisan, és a kibocsátások mértéke továbbra is évre évre növekszik. Ezen kibocsátások 69%-áért a közúti szállítás, 9%-áért a légi közlekedés, 7%-áért pedig a hajózás felel. Pedig ha mással és máshogy közlekednénk, akár 68%-kal tudnánk csökkenteni a közlekedési szektor kibocsátásait.
Ehhez rendszerszintű infrastrukturális változtatásokra van szükség, amelyek lehetővé teszik a széleskörű egyéni cselekvést és a közlekedési szolgáltatások iránti kereslet csökkentését, ami egyben az energiaigényt is mérsékli. A keresleti oldalon fennálló lehetőségek és az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák együttes alkalmazása jelentősen csökkenthetik az ágazat kibocsátását.
Ráadásul ezek a lépések számos járulékos előnyt hozhatnának, beleértve a levegőminőség javulását, az alacsonyabb egészségügyi kiadásokat, a közlekedési szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférést vagy a kevesebb dugót.
A klímapolitika visszatérő „tyúk vagy a tojás” kérdése, hogy az egyéni cselekvés a célravezetőbb vagy rendszerszintű változás szükséges a klímaváltozás hatékony mérsékléséhez. Valójában mindkettőre szükség van, ráadásul az egyik folyamat erősítheti (vagy épp gyengítheti) a másikat. Az IPCC rámutatott, hogy
az egyéni cselekvések a globális kibocsátást akár 40-70%-kal csökkenthetik az évszázad közepére, amennyiben ezt rendszerszintű változások is segítik.
Már nemcsak arról van szó, hogy hogyan lehet fenntarthatóbb módon kielégíteni a meglévő, vagy esetlegesen növekvő társadalmi igényeket, hanem arról is, hogy hogyan lehet megváltoztatni ezeket. Az egyéni fogyasztásra vonatkozó csökkentésben a legnagyobb lehetőség a közlekedésben van (~2 tonna szén-dioxid ekvivalens kibocsátás/év/fő globálisan), azonban ehhez városainkat is újra kell terveznünk, hogy ne autóközpontúak legyenek.
A jelentésből az is kiderül, hogy azok az egyének, akik már személyesen megtapasztalták a klímaváltozás negatív hatásait, sokkal motiváltabbak a változtatásra. Az általuk elindított normaváltás pedig kihat a társadalom többi tagjára is. Például kimutatták, ha egy háztartásba napelemeket telepítenek, akkor négy hónapon belül ugyanazon a környéken/szomszédságban újabb telepítés valósul meg.
Infrastrukturális, intézményi és gazdasági vezérlőkkel elősegíthetjük, vagy épp akadályozhatjuk ezeket a váltásokat. A legnagyobb felelőssége és lehetősége azonban továbbra is a kiterjedt erőforrásokkal gazdálkodó államnak és a jogszabályokat alkotó törvényhozásnak van. Ha a rendszerszintű változtatások nem teremtik meg a megfelelő feltételeket, akkor nem tudjuk kihasználni az egyéni fogyasztás megváltoztatásában rejlő óriási potenciált.
—
Borítókép: Joshua Brown – Unsplash
